Szolnok Megyei Néplap, 1958. november (9. évfolyam, 259-284. szám)

1958-11-22 / 277. szám

1953. november 22. SZOLNOK M FOTO NfPT.AP 5 ^szterág Pál nem hiába halt meg — Vitézek és hősök — a Szigligeti Színházban Nem ünnepelhette méltóbban a Szigligeti Színház a párt szü­letésének 40. évfordulóját, mint éppen Gergely Sándor nagy­szerű drámájával, a Vitézek és hősök-kel. Gergely Sándor a problémát a lényegénél ragadta meg. A színpadon két ellenpó­lus vívja elkeseredett csatáját. A Horthy-korszak darutollas böllérbicskás, véreskezű „vité­zeinek” és az illegális párt nagyszerű emelkedett hőseinek ütközetét láthatjuk a színpa­don. És ez az ütközet annak a kommunistának győzelmével végződik, akit a befejező kép­ben kivégezni visznek. Csillog­nak a szuronyok és kintről már hallani lehet a kivégző sza­kasz bakancsainak tompa kop- panását. Mindnyájan tudjuk, érezzük mégis, győzelem szüle­tett. A tiszta emberségnek, az igaz ügynek fényes, nagy győzel­me. * A függöny előtt megjelenik a narrátor, az elbeszélő és né­hány mélypátoszú drámai zen­gésű szóval máris ez esemé­nyek közepébe visz bennünket. Elmondja, hogy 25 évvel ezelőtt vagyunk. A 30-as évek elején, a statáriumtól és börtöntől ter­hes, az éhező és fázó dolgozók jajkiáltásaitól hangos, a rend­őri besúgóktól, kardlaptól és szuronytól megfélemlített em­berek Magyarországán. Szavai közben felgördül a függöny, ahogy beszél, megjelennek a díszletmunkások és pillanatok alatt elénk varázsolódik egy kis kávéházi sarok, a Café Hun­gária egy része, fölötte az egész rendszert jelképező koronás cí­merrel. Kezdődik a játék. Kovács József államvasúti felügyelőnek nagy napja van ma. Kifizette pestkörnyéki há­zát. Egész élete kuporgatásával, koplalásával sikerült saját ott­hont szereznie. Boldog és meg­elégedett. Erről beszél barátjá­val Bobori hírlapíróval. Később egy félkezű úriember telepszik le mellé, aki sógoráról, Esz- terág Pálról érdeklődik. Kovács József kelletlenül válaszolva, elmondja, hogy ő már régen meghalt és külföldön élt az­előtt. Az ismeretlen, aki Pali osztálytársának nevezi magát, elmegy. Megérkezik Áffra Nagy Mihály, Kovács kollégája, a vi­tézi szék tisztviselője, aki közli Kováccsal, hogy nem veszik fel a vitézek közé, mert demokra­taízű nyilatkozatokat tesz, el­lenzéki sajtót olvas és nem tisz­tázódott az, hogy milyen vi­szonyba volt Eszterággal, a só­gorával. — Kovács elkeseredik összevesznek. Utána meglátja az újságban egy ismeretlen körö­zött ember képét. A rendőrség kéri, ha tudnak róla valamit, közöljék. Kovács megdöbbenve ismer sógorára. Azt híve, hogy a félkezű detektív volt, elrohan a rendőrségre és elmondja, hogy felismerte a képet. Ezután gyorsan peregnek az események. Megállapítják a sze-( mélyazonosságot, de Eszterág Pál hallgat. Hiába kínozzák, hiába vallatják, nem tudnak belőle vallomást kicsikarni. A nagy tiszta jellemen kicsorbul az egész rendszer fejszéje. Es tehetetlen, toporzékoló, szánal-i más alakokká silányulnak el­lenfelei. A Kovács-féle gerinc­telen, jellemtelen, gyáva kispol­gárok, akiknek hathatós segít-, ségével tudta fenntartani ma­gát annyi ideig a nemzetgyil- kos Horthy-rendszer, pedig egész szánalmasságukban lepleződnek le. Gyáva síró féregként omla­nak össze, amikor a két erő őrlő kövei közé kerülnek. A Szigligeti Színház egész kollektíváját dicséret illeti, azért az igényes nagyszerű mun­káért, amelyet a darab színre- hozásával végeztek. Nógrádi Róbert főrendező rendkívül figyelemreméltó, mo­dern felfogásban interpretálta a darabot. A régi bemutatókhoz képest újítás a mesélő beállí­tása, aki mintegy bemutatja a kort és segít megismerni a színhelyt és a cselekményeket. Helyes az is, hogy szerepeltetése •az eseményeket nem állítja le, megkönnyíti az átdíszletezése- ket és így az egyes jelenetek közötti rövid időt törésmentessé teszi. Vpor Tibor díszletei meg­könnyítették és igen hatásossá tették a rendező munkáját. Minden ellenkező véleménnyel szemben fenntartjuk, hogy ez a megoldás, ez a rendezői fel­fogás közelebb hozta hozzánk a darabot, világosabbá, átte­kinthetőbbé tette a cselekményt és ezért a legnagyobb dicséret illetheti meg Nógrádi Róbertét. A díszletek közül egyébként legjobb a három felvonáson ke­resztül látható háttérdíszlet, a milleneumi emlékmű. Eszterág Pált színházunk nagy művésze, Nagy István alakította. A közönség nem csa­lódott várakozásában. Nagy Ist­ván ihletett művész. Három fel­vonáson keresztül igen keveset beszél. Csak a siralomház jele­netben ismerjük meg jóformán a hangját. De mozdulatokkal, egy-egy tekintettel, pusztán az­zal, ahogyan kínzói előtt áll, köteteket tud elmondani. így élnek a képzeletünkben a párt nagy mártírjai. Kovács Józsefet Iványi József alakította. Három nap alatt ta­nulta meg a megbetegedett Bá­lint György szerepét és alakí­tása ehhez képest- igen jónak mondható. A lelkiismeretfur- dalást, a vívódást, a nyugodt otthonra való éhezést és a ret­tegő gyáva félelmet, a gerinc- telenséget erőteljes színekkel ábrázolta. Néhol azonban nem ártott volna kicsit visszaíogot- tabbnak lennie. Kaszab Anna régi kedves is­merőse a szolnoki közönségnek, őbenne sem csalódtunk. A nagy- szívű öregasszonyt, Eszterág Pál anyját szívbemarkolóan áb­rázolta. A fiával való első ta­lálkozás jelenetével legnagyobb színésznőink közé nőtte fel ma­gát. Nem érthetünk teljesen egyet Padi László felfogásával, az őr­nagy-hadbíró alakításával. En­nek a szerepnek az a célja, hogy ezt az egyenruhába bújt tiszti vérebet megutáltassa, meg- gyűlöltesse az emberekkel. Ezt csak részben tudta érzékeltetni Paál László, mert a jelenetek egy részében nem félelmetesen utálatosnak, hanem nevetséges­nek éreztük ezt az alakítást. Jóval mérsékeltebb eszközökkel kell színre vinni, hiszen nem egy egyenruhás bohócról van szó, hanem egy jól fizetett és jól táplált pribékről. A fejlóga- tás, az áldozatok sűrű körül- sántikálása, néhány túlzott gri­masz hitelét veszi a helyenként különben nem rossz alakítás­nak. Kétszer ekkora cikkbe se fér­ne bele minden szereplőnek a méltatása, dicsérete, csak éppen megemlíteni tudjuk Halász László fiatal katonáját és a szintén beugró Benyovszky Béla mélyen emberi hírlapíró figurá­ját. Jánosi Olga, a színház fia­tal művésznője elhihetően, élet­hűen állította elénk az úrhat­nám, gőgös kispolgári felesé­get. Sebestyén Éva cselédlánya is sokáig emlékezetünkben ma­rad. A közönség megértette és megszerette a darabot. Lelkes, ütemes tanssal üdvözölte a sze­replőgárdát és a bemutatón megjelent Gergely Sándor elv­társat. — hernádi — Mindenkinek bátran ajánlani Egyszerű parasztember va­gyok, három esztendővel ezelőtt nagyon sok gondolkodás után elhatározásra jutattam: aláír­tam a belépési nyilatkozatot és tagja lettem a mezőhéki Augusztus 20 Tsz-nek. Már ott dolgoztam a közös gazdaságban, de még mindig kétközben vol­tam. Attól tartottam, nem ta­lálom meg számításomat. Meg ezenkívül mindig vannak az embernek „jóakarói1’, akik oko­sabbak akarnak lenni az okos­nál. Múltak az évek és én egyre jobban megszoktam és meg is szerettem a mi termelőszövet­kezetünket. Belépésem óta sok­szor beszélgettünk már és ne­vetve emlékezünk vissza arra az időre, amikor még tűnőd­tünk és féltünk. Nem hittünk azoknak az elvtársaknak, -akik hívtak bennünket. Megmondom őszintén, engem elsősorban az tartott vissza, amit az ellen­agitátorok rebesgettek; neveze­tesen, hogy a tsz-ben megszű­nik az ember önállósága és ott mindenkinek parancsolnak. Annak idején valahogy úgy voltam, hogy amikor eljött hoz­zám az Augusztus 20 Tsz elnö­ke, akkor hittem és igazat is adtam neki; de amikor elment, bennem csak felülkerekedett az aggódás és azon gondolkodtam: jó lenne tudnom „ki az én ba­rátom?” A tsz-elnök, vagy pe­dig az a személy — nem aka­rom megnevezni — aki így bíz­tatott: „Hallod-e, te Imre! Vi­gyázz, ezek behúznak téged, még a betevő falatod sem lesz meg. Kapsz egy csajkát, farod­ra kötöd, és enni is csak akkor eszel, amikor kapsz. Ezenkívül' zargalásznak és parancsolgat­nak egész nap.1’ Ilyet és ehhez hasonlókat mondott. Én azonban mégis jobban hit­tem a tsz-elnök szavainak és ennek ma már szívből örülök Mert nem igaz ám az, hogy ott zargalásszák az embert. Ellen­Egy megelégedett ember Jólesik, ha megelégedett em- \bert látunk. És az a legörven- .detesebb, hogy ez a hajdanában 'oly ritka emberfajta ma már jegyre gyakoribb. Egyre többen (tudják már nemcsak birtokolni, 'hanem értékelni is azt a sok 'szépet és jót, amit a mai éle­jtünk a becsületesen dolgozó ^emberek számára tartogat. Egy ilyen megelégedett em­berrel beszélgettem tegnap. És jha annak ellenére, hogy egy »huszadik évében lévő nagyon 'szép, nagyon kedves kislányról 'van szó. következetesen em- jbert mondok, egyáltalán nem ^véletlen. Mert ‘ ez a bájos kisleány ember a talpán jmagabiztos, öntudatos, tudja a (helyét és célját a világban. Köztudomású, hogy az okta­tás egyik fő nehézsége az ál- jlandó tanerő-vándorlás. Igen so­nkán Pestre igyekeznek, vagy 'legalább a közelébe. Akit kény­szerítő szükség miatt más vá- jrosba vagy megyébe helyeztek, váz meg hazafelé igyekvő kérvé­nyekkel ostromolja az illetéke­seket. Ezt tudva, a turkevei ok­tatásügyiek elhatározták, hogy .lehetőleg olyanokkal töltik 'be a pedagógusi állásokat, akik- jnek otthonuk, születési helyük (Turkeve. így esett a választás 'Rácz Ildikóra is. Ildire már a középiskolában jfelfigyeltek. Szépen, értelmesen (fogalmazott, kitűnően tanult és .dédelgette magában a nagy ál­mot, gyermekeket fog nevelni. )Már ötödik általánosban azt irta a dolgozatába: „Magyar tanárnő akarok lenni. Az írók és a költők szeretetére akarom nevelni..Aztán úgy élt, ahogy azok élnek, akik nagyon szeretik a'gyermekeket, szorgal­masan dolgozott az úttörő moz­galomban és a gimnáziumban sem szakadt el tőle., Ifivezető lett. Amikor leérettségizett, fel­vételét kérte az egyetemre. Sok volt a jelentkező, Ildikóra nem került sor. De ő nem kesere­dett el. Gyermekekkel akart foglalkozni, nevelni akart. Ke­resztül is vitte akaratát. Segítségére voltak ebben egy­kori tanárai is, akik figyelem­mel kísérték sorsát és meleg aja^iiásokkal küldték a jászbe­rényi egyéves tanítónőképző akadémiára. Már az írásbelin feltűnt tehetsége és szinte vita nélkül került a kevés boldog közé. akik tovább tanulhattak. És most ismét itt van Túrkévén Gyakorlati évét tölti és a ne­gyedik osztályosokat tanítja. De adjuk át a szót egy kicsit neki is. Beszéljen a. vágyairól, az ál­mairól, mit akar, merre tart egy húszéves fiatal ma vidéken, Turkevén? — Talán mindjárt egy meg­lepő kijelentéssel kezdeném — mondja mosolyogva. — Nem szeretem Pestet, nem szeretem a nagyvárost, itthon érzem jól magam a nyugalomban, a csend­ben, az egyszerű, szíves vidéki emberek között, akik olyanok, mint az apám. Ezért örülök, hogy itthon taníthatok. Ügy ér­zem, a munkám nem nehéz túl­ságosan. A gyermekeim szeret­nek tanulni, érdeklődnek a vi­lág dolgai iránt, én meg bol­dogan adom át, amit én tudok, így aztán szépen megegyezünk. — Mit csinál szabadidejében? — Amennyire a turkevei le­hetőségek megengedik, szórako­zom. Gyakran járok moziba és a kulturház előadásaira. Ne hogy azt higgye, hogy itt a vi­déken okvetlenül el kell marad­nia az embernek. Nagyon szo­morú az, ha valaki nemcsak tes­tileg, hanem lelkileg i§ elmerül a turkevei sárban. Lehet itt is művelődni, . csak akarat kell hozzá. Nekem pedig van. Ahogy nézzük, él is hisszük neki. Mégis tovább faggatjuk. Mit csinál, milyen zenét szeret, mit olvas? — Szeretem a könnyű zenét, de nem az olyan rock and roll- szerűt, szeretem a jó könyveket. Legutóbb Balázs Endre Rossz- ban-jóban című verseskötetét' olvastam el. És persze a klasz- szikusokat. Alekszej Tolsztoj Golgotáját, a másik Tolsztoj Ka­renina Annáját. És — ragyog fel az arca — nagyon szeretnék táncolni. Olyan jó a zene üte­mére ringatózni. Csakhogy ke­vés az alkalom. Amikor rendez­nek valamilyen estet és utána táncot, legfeljebb 11-től éjjel 1-ig lehetne táncolni, én meg akkor nem szeretek hazajárni. Délutáni vagy pedig koraesti tánc nem igen van. Ezen bizony segíteni kellene. Szóval, igazi, hamisítatlan fia­tal Rácz Ildi. Ezek után meg merem említeni azt a bizonyos indiszkrét kérdést: hogy ál­lunk a vűWénnyel való ellá­tó ttsáa” terén? kezőleg — mi vagyunk a gaz­dák és azt hajtjuk végre, amit együtt a közgyűlésen elhatározz tunk. A mi határozatainkat el­lenőrzi az elnök elvtárs, az ag- ronómus és a vezetőség. Hát ez ígv is van rendjén... Azóta már tudom, hogy ne­kem az igazi barátom az elnök és nem az a személy, aki olyan badarságokkal áltatott, hogy ha belépsz, majd így lesz. meg úgy lesz. Jöjjön el valaki hoz­zám, hogy én ma hogyan élek. A tsz-ben ma könnyebben dolgo­zom, — s mindenből többem van. mint egyéni gazda korom­ban. Hogy mást ne mondjak: az évi jövedelmem megfelel a kétezer forintos havi fizetésnek — de a háztáiin kívül, mert azt nem számolom! S mindenem megvan, nem­csak nekem, hanem az egész családnak is. Sem ruhából, sem másból nem nélkülözünk Még azt szeretném megemlíteni, hogy Szabados István is velem egyidőb°n lépett a ts?-be és ő is érmen olvan kétközben volt, mint jórhppam. Nahát, lóghat az orra azoknak akik Szaba­dost — eprien úgv. mint en­gem, — annak ideién távol akartak tartani a jótól! Hogy miért, rneomnnönm: az én Pis­ta barátomnak je’enleg 20 ezer forintja van a takarékban és ez nem az égből pottyant, ha­nem szorea’mas munka nyo­mán a szövptkozofhői jött. Sza­bados elid-ám különben tavasz­ra házat énít. Hát ígv élünk mi .; . Azt meg maid elfelejtettem mondani, hogy mióta a közösben dolgo­som. rendf mrnsen iántnk mo­ziba. sőt időnként mAg a szín­házba is. Tanulunk, képezzük magunkat. Száz szónak is egy a vége: mindenkinek bátran aiániom a szövetkezetei. Én nem bántam meg. hogy szövet­kezeti gazda lettem. Elmondotta: Szántó Imre, a mezőhéki Augusztus 20 Tsz tagja. Kicsit elpirul. — Sajnos, még nincs — mond­ja. — Es ez olyan őszintén hangzik, olyan kedvesen, hogy mirdnyáiunknak jóízűen nevet­ni kell. ő maga is nevet önkén­telen elszólásán, aztán elkomo­lyodik, mert nagyon komoly kérdést teszünk fel. — Első szavazó voltam, igen. Ne gondolja, hogy frázis, de nagyon izgultam és már hét óra előtt 5 perccel a szavazó­helyiség előtt. álltam. És miután megismerte nagyjából az éle­temet. talán nem is kell mon­danom, hogy kire és mire sza­vaztam. Valóban nem kell mondania. És még valami, ami nagyon tet­szett. Amikor a művelődésnoli- tikai határozatról beszélget­tünk, nagyon alaposan ismerte a pedagógusokról szóló részt. Azt is, ami arra vonatkozik, hogy a pedagógusok többsége még nem tette magáévá egé­szen azt a világnézetet, amely­nek jegyében az ifjúságot ne­velni kell. Erre nagyon komo­lyan csak azt mondotta; mindig; azt érzem, amit mondok Igazgatója Simon Sándor — aki különben nagyon dicséri, —» helyeslőén bólint rá. Rácz Ildi mai fiatal. Modern gondolkozású, szeret táncolni, szereti a zenét, a kofholy szó­rakozást. Es amikor a mambó- őrületben tobzódó huligán fia­talokra gondol az ember, jól esik tudni, hogy Rácz Ildi és a többi ráczildik ezernél vében ne­velődik az a fiatal szocialista nemzedék, amelynek nyugodtan átadhatjuk a stafétabotot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents