Szolnok Megyei Néplap, 1958. október (9. évfolyam, 232-258. szám)

1958-10-21 / 249. szám

1958. október iZOLNÖB MEGYEI NÉPLAP 8 KRÚDY GYULA [Születésének 80. évfordulójára] Mennyit ért Balogh Pirosba élete? SAJÁTOS helyet foglalt el a magyar irodalomban. Az örök beskatulyázók talán a romanti­kusok, talán az urbánusok kö­zött jelölnék ki a helyét. O azonban egyik sem. Illetve egyik sem egészen. A Nyugat íróinak soraiban sem tudnánk biztosan kijelölni a helyét. Témájában gyakran érintkezik Móricz-cal, de az ö dzsentrije egészen más, mint Móricáé. Pest éjszakai éle­te is állandóan vezérrnotívuma írásainak, de hiányzik belőle Kosztolányi magashőfokú intel- lektuaiizmusa, amely az Esti K ’hél történetek lényegét adja. A dzsentri hanyatlásáról ír, mint Kaffka Margit, de szer­kesztésmódja nem oly tiszta zárt, klasszicista, mint a nagy írónőé. ö a nagy realisták között a romantika híve. Krúdy, mint annyi más, nem tud megbékül- ni a maga jelenével, minden eszközzel igyekszik visszahozni a múltat, mert nem látja a jö­vőjét. Élményei. osztályhelyzete Krudyt, aki birtokos középne­mesi családból származott — a dzsentri írójává tették; Azon­ban erről az osztályról a XX. szazadban már nem lehetett úgy írni, mint előbb; Az osztály ha­lódott és Krúdy ennek a hal­doklásnak a krónikása; Szerep­lői a városba szakadt dzsentrik, nyírségi kisurak, budai kispol­gárok, az éjszakai élet figurái, legtöbbször inkább parazitái, mint tevőleges résztvevői az életnek. Krúdy nem bírálja őket, de illúziókat sem táplál róluk és romantikus hősei a magunk szánalmas esendőségé- ben lepleződnek le; Meghökkentő, hogy különö­sen a húszas évektől kezdve, mennyit szán rá Írói életmű­véből az. evés örömeire. Van olyan novellája, ahol szinte csak művészi tökéletességgel leírt ételreceptet ad. A novella az ecetes tormás csonthús dicsé­rete. Krúdy hősei végigeszik az életüket, mert más értelmet már nem találnak, nem talál­hatnak az életben. TAGADHATALAN, hogy a romantikus ködlovagok megje­lenítése mellett fellép Krudynál a realizmus igénye is. Három király című regénytrilógiájában ragyogó színekkel és nagy rea­lista megelevenítő erővel ábrá­zolja a Habsburg uralomba der­medő XVI; századi Magyaror­szágot egy nagyszerű és sze­rencsétlen asszonyalak, a Cse­le patakiba fűlt II. Lajos felesé­ge Mária'királynő sorsán ke­resztül. Sajnos ez a realista tö­rekvés már nein tudott nála tel­jesen kibontakozni. A magyar irodalom 'igazi vesztesége, hogy korai halála miatt nem halad­hatott tovább a Három király űtjám Életműve óriási, rengeteg no­vellát írt, ennek a műfajnak egyik mestere. De egész sor kis­regénye is jelent meg és rendkí­vül találó, személyes élmények­kel fűszerezett tanulmánysoro­zata kora jelentős íróiról, köl­tőiről. Mi szól hozzánk, 1958 ma­gyarjaihoz ebből az életműből? Elsősorban tisztasága, költőisé- ge, magas művészi színvonala. Hangsúlyok és árnyalatok, ame­lyek az élet örömét, szépségét hirdetik. Távol áll tőle a ha­nyatlás és a halál kultusza, mégha ő maga részese is osztá­lya hanyatlásénak. Az ő álom­világa realizmussal ötvözött álomvilág, olyan amelyben az igazi emberi érzések és eré­nyek, a szépség, az öröm, a be- m.éltó helyen állanak. Ez az írásművészet nem lehet ide­gen tőlünk, akik ugyanezt a vi­lágot akarjuk felépíteni a mun­kával, harccal, a szocializmus célihozvezető eszközeivel — hl. — A nap már lebukott a látó­határ szélén, amikor útrakelt SO szajoli sommás gróf Almássy méltóságos birtokáról a falu felé. „Ez a nap is eltelt" — mondta Balogh Piroska, mielőtt elindul­tak. A többiek csak bólintották, mintegy jelezve, hogy ők is erre gondoltak. Piroska, a 17 éves tö­rékeny kis teremtés nem mon­dott ennél többet, meg nem is figyelt semmire, mert a fárad­ság annyira elállta minden tag­ját, hogy szinte gyengének érez­te magát. Bárhogy is igyekezett takargatni, hogy őt ennyire meg­viseli az emberfeletti munka, mennyire kikezdi erejét és fia­talságát a mindennapos robot, mégis meg-meg kellett állnia. A határ lassan elcsendesült. Szép májusi este volt. S ebben az ünnepélyes némaságban senki sem sejtette, hogy a következő percben valami rettenetes törté­nik / * Éva, hol vagy? Nagy Ferencné szolnoki olva­sónk levelet írt szerkesztősé­günkbe, amelyben megírja, na­gyon tetszett neki az előadás, amelyen Honthy Hanna lépett fel. A dicséretek mellett azon­ban egy kritikai megjegyzése is van: Harmadszor hirdették Szolnokon Lehoczky Éva fellép­tét, de most sem jött el mint, ahogyan múltkor sem ő játszot­ta az Arany virág főszerepét. — „Egy kicsit kíváncsi vagyok, el­érjük-e valaha, hogy a színház­ban azt kapjuk, amire készü­lünk” — kérdi olvasónk. Mi is nagyon kíváncsiak va­gyunk. Várjuk azt, hogy a Ren­dezőiroda beváltsa plakát-igére- teit és néger dalénekes helyett ne óhajtsa elhozni a különben kiváló Latabár Kálmánt és álta­lában ne adja X helyett Y-t N helyett Z-t. Csak némi figyel­messég kérdése az egész. Amint tovább vámzorgott a kis csapat, távoli kocsizörgés zavarta meg a csendet. Szélse­besen közeledett a zaj. Riad­tan kapták fel a fejüket itt is, ott is, s találgatták: — Ki jön erre ilyen későn ko­csival? S miért hajt annyira? A találgatásra nem sok idő maradi, mert közben egészen közel ért hozzájuk. Nem lassí­tott, egyenesen feléjük tartóit, •— Szent Isten! Mindjárt vé­gűnk van! — kiabálták, többen is egyszerre, s álig maradt annyi idejük, hogy szétugorjanak az út két oldalúra. Csak Piroska nem vett észre semmit a riadalomból. Egyszerre éles sikoly tört fel a fáradt emberek ajkáról •— Piroska, Piroska, ugorj el — hangzott a kétségbeesett kiál­tás. — Nem maradt idő a me­nekvésre. Piroska erős ütést ér­zett és eszméletlenül rogyott a vágtázó ló lábai alá. A zörej Egyesek úgy mondják, úgy hozzátartozik életünkhöz, mint a mindennapi kenyér, a víz, vagy más létszükségleti cikk. Ezt a sokat vitatott té­mát csak azért vetem fel (esetleg egyesek untatésára is) mert pesti utam alkalmával olyan derék taxisofőrrel talál­koztam, aki mélységesen elítéli a borravalót és szinte rács mö­gé tenné azokat, akik becsüle­tes térítés után még borravaló­ra is számítanak, vagy esetleg követelnek. Na végre — mon­dottam — az az elv, hogy nem szabják meg a borravaló mér­tékét és az eladók, vagy a mes­terek nem követelőznek, he­lyes, mert elvégre mindenki­nek szuverén joga eldönteni ad-e borravalót vagy sem. És amikor utam végcéljához közeledtünk, benyúltam a zse­bembe egy húszasért, hogy a taxiköltséget kifizessem- Par­don, aprót szíveskedjék készíte­ni, mert nem tudok visszaadni azután sem hagyott alább. Na­gyon sietős leheteti Cinlwtai in­téző úr dolga. Balogh Piroska ölt maradt az út porában összeroncsolt testtel. Már arra sem volt ereje, hogy szeretteitől búcsút vegyen. Még néhány óra és megszűnt édes­anyja szívében az utolsó remény foszlánya is: Piroska meghalt... Hetvenkilenc sommás halálra- vátt arccal, könnyes szemmel búcsúzott Balogh Piroskától. * A bíróság 5 hónap múlva ho­zóit ítéletet a gyilkosság ügyé­ben, „A Magyar Szentkorona“ neveben 100 pengő pénzbünte­tésre ítélték Cmkotai Jenő bér­gazdasági ispánt, gondatlanság­ból okozott emberölésért. íme, ennyit ért Balogh Piros­ka élete, nem is olyan régen, mindössze 19 évvel ezelőtt, 1939-ben. — mondotta udvariasan a bér- kocrávezető. Na dehát nincs ap­róm és már arra sincs időm, hogy valamelyik üzletbe esetleg felváltsam, válaszoltam. Sebaj, —■ nyugtatott meg a kolléga, miután leolvasta a taxiórán lé­vő viteldíj összegét. 14 forint a költség, de majd húszról állí­tunk ki számlát, hisz önnek úgy is megtéríti a vállalat, tet­te hozzá ötletesen. Na dehát maga azt mondta, az imént, hogy elítéli a borravalót ked­ves kolléga, — jegyeztem meg. Természetesen — válaszolta, de sajnos ez kényszerhelyzet Igaz — fejeztem be a beszélge­tést, miután odaadtam a hú­szast és utarnra Indultam. Ez esetiben levontam magamban a tanulságot: megismerkedtem a, kötelező borravaló egyik álcá­zott új fajtájával. — endrész G. Cy. A &<m.avaté András. Bocsáss meg! Mondd, hogy megbocsájtsz! — És ha. megbocsájtok? Ez­zel könnyebb lesz? Ha engem bele is kergettél a pusztulásba, okulj! Élj máskép — úgy, ahogy én nem tudtam: egyszerűen, Látod, ilyen szerénnyé lettem: egyszerűen csak ékű akartaim Engem már az is Melegített, volna, de még ennyit se en­gedtél. Cél és remény nélkül lé­zengtem, mert már nem érde­kelt az üj szőnyeg vagy az új csillár, mert éveket és vért ad­tam cserébe értük. — Tudtam, hogy miiiden nappal közelebb a pusztulás. Azt is tudtam, hogy a te célod is — semmi: egy ideál — és egy valóság-nélküli tátongó üresség És mi, akik eb­ben az ürességben éltünk kihalt lelkek lettünk. Én azért, mert a lelkem is rámlent erre a haj­szára, te meg azért, mert elve­szítetted a lelked az örökös kapzsiságban. Kiégett vágyak világa, gépek rendszere lett a házasságunk. S ebben a gépren­getegben lassan töredezett a fo­gaskerék; /mépirengeteg? VJ — Az! Én már akkor láttam. Te még most sem lá­tod? Kár. Akkor hogy érted meg a mi életünk legfőbb tanulsá­gát? Sehogy. Pedig van. Figyeld csak: amíg a butaság és a kap­zsiság uralkodik az ész és a jó­zan belátás fölött, addig ott a házasság a részeg módjára dülöngél és róka zik. Értsd meg azt, Borbála és értesd majd FÓTI PÄL: BORBÁLA BŰNE meg mindenkivel Ültessék a trónra a szívvel együtt Újfa á? észt és a házasságok újból kivi­rágzónak, minit a tavaszi nap­fénytől a mezők. Ez a tanulsá­gunk?. Vagy várj csak. Várj! Vagy mások lennétek, ti nők? Mondd Borbála, milyenek vagy­tok ti? Hallgatsz? Hiába, úgyis kimondom! Az igazság, az egy­szerű — józan valóság nem a ti esetetek? Nagyokat kell mon­dani nektek? Nagyokat, hogy bámulni tudjatok? De hiszen nagyokat mondani annyi, mint hazudni! Ti hazugságot vártok?! Felelj Borbála: így hinnétek ne­künk? Nem felelsz, szent ég, igaz lenne: ha a férfi nem ha­zudik, elveszti előttetek szava­hihetőségét? ! Váratlanul dermedt és néma csend lett, mint mikor a bíró ítéletet hirdet. Borbálát már ki­verte a hideg verejték, kínlódott forgolódott a szélien. És ebben a béna csendben András felpat­tant hangját hallotta újra: — Jól mondtam, hogy valami került a szívemhez... Tudod, mit jelentett úgy élni, hogy min­dennap vártam: mikor kövese- dik meg ez a valami ott a szí­vem táján? Tudtam, hogy ha megrögösödik, jön a görcs... vagy maga a hálálj Én már hallottam ilyesmiről' szívizom- bózis1 Te még nem hallottál er­ről? — Nem! Nemű — tókoltott Borbála, —- Csendesülj. Vigyázz magadra, András, jól tudod, hogy a szived... — Na látod — folytatta va­lóban csendesebben András. — Ezelőtt, két órával] vigyázhattál volna inkább. Tudod ugy-e, hogy mire gondolok Borbála? — Tudom, ne mondd ki, kö­nyörgöm. H ogy is mondtad? „Ügy el­veszik a mi ids házunk a szomszédos nagyok mellett.’1 így mondtad. Ugy-e, így Borbála? Én meg hiába próbáltalak meg­nyugtatni, hogy — méretre igen, kisebb a házunk, de ebben a kis házban nagyobb lelhetne az emberség és a csend ... nagyobb, mint a szomszédok háza... és ez többet ér, mint a tégla — így mondtam, de te rám se figyel­tél, Borbála. Csak mondtad, mondtad a magadét: pénzzel bánsz, sok-sok pénzzel... mi lenne, ha ebből... — Ne! — De! hallgasd csak, hisz te mondtad: mi lenne, ha ebből ne­künk is jutna; lehetne nekünk is nagy házunk... nagy, mint a szomszédoknak. Látod; itt kez­dett csomósodni az a valami, Borbála. Nagyon megijedtem. Odakaptam a szívemhez, emlék­szel Borbála? Te eleinte gúnyol­tál: mit letetem magam.. • csak később ijedtél rneg, mikor össze­estem ... Ügy látszik, ezzel rá- tetted a pontot a sok-sok eszten­dő végére. .. Hej, Borbála, sok mindemhez közel jutottál te az életben, de valami nagyon me®z- sze maradt tőled. Tudod, mi: az emberség. Olyan messze van ez tőled, hogy még csak el sem tudod érni. András szavai kongtak a szo­bában. Borbála már lehúzta agyának rollóit, bespaiettázta szemhéjait, révedezve bámult előre — fénytelenül. Csak hall­gatta a feléje zúgó szavakat, de agya már nem fogott fel sem­mit: csak teste volt ott, énje már messze járt onnét. András hangja is megváltozott, mintha megnyugodott volna. — Bizony, Borbála — olyanok voltunk, mint a fecskék: maga­san szárnyaltunk;... néha, ha kedvünk szottyant —leereszked­tünk a víz fölé... a víz felszínét röptűnkben súroltuk is, de bele sohase merültünk, mert féltünk a mélység igazságaitól. Hirtelen végtelen csend lett. András mintha örökre elhallaa­tott volna. Borbála megrázkó­dott, mint a vízből partra úszott szárnyas. Rádöbbent, hogy tel­jesen egyedül van ... Hisz And­rás a kórházban..; őt a láz gyötörte és Andrással lázában viaskodott. Felpattant. — Mi van vele? A főorvos egy órát mondott! — Megnézte az óráját, még csak egy félóra telt el,\^=- Mégis ., zihálta re­ménykedve. Odarohant a telefonhoz. Tár­csázta a kórházat. Szíve vadul dobogott. Hisz annyi mindent jóvá kell tennie! Andrásnak élni kell!! Ügy, ahogy ő szeret­né; miegfürödhet, elmerülhet az éleit igazságaiban! Csak jöjjön vissza épen, egészségesen! E zt zakatolta a szíve, mikor a telefonban végre meg­szólalt valaki. Felriadt, aztán kérdezte; — Doktor úr, a férjem::; a szívével..; Tessék mondani ;:, túl van? .;; nem tudta befejez­ni, félt a választól. Néma csend lett, mint néhány perccel ezelőtt. Borbála feszülten várt. Semmi. Semmi! Borzalmas ez a süket telefon! Mégis: végre! Az orvos, aid pedig hozzászo­kott a halálhoz, csak később és nagyon halkan válaszolt: — Igen, ő már túl van minJ denen. Szívtrombózis. Borbála önkéntelenül a fény­képre bámult. Szent Isten, az imént ugyanezt mondta! És a fénykép mintha éppen rámuta­tott volna és mintha mégegyszer utoljára megszólalt' volna; Csalt ■ egy szót mondott. Ennyit: : v.v Bűnös!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents