Szolnok Megyei Néplap, 1958. október (9. évfolyam, 232-258. szám)

1958-10-19 / 248. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T99g, oftúfiar 18. FÓTI PÁL: f f BORBÁLA BŰNE A kórházban a főorvos fél­rehívta Borbálát: — Menjen haza asszonyom. Érdeklődjön egy jó félóra múlva. Borbála halántékát nyomkodva gyalog indult hazafelé. Becsukta ineg kinyitotta a szemét, úgy dűlöngézett, mintha részeg lett volna. És egyre ezt hajtogatta: — Nem igaz. Ez nem lehet igaz! Otthon belevetette magát a fo­telbe. Kietlennek és kibírhatat- 1 annak találta a lakást. Egy fél­órával ezelőtt még itt volt And­rás, most meg ott fekszik a kórházban eszméletlenül. Miért? Mi lesz vele? Szent isten, va­lami borzalmas készül. Mi köze­leg? A vég? Felugrott, le-feljárt, újra leült, újra elindult. Nem találta helyét, mintha valami belülről szaggatná és üldözné. Mind idegesebb és nyugtalanabb lelt. Mi lehet Andrással? Él még? Nem, nem halhat meg! Addig legalábbis nem, amíg nem beszel vele és nem kér feloldást és bűnbocsánatot. Azt: bűnbo­csánatot! Mért küldték el a kór­házból? Szent isten, mit titko­lóznak? Maga sem tudta, hogy fel­költött. Ügy hallotta, mintha templomi orgona zúgna körü­lötte..: Valakit temetnek? Be­fogta a fülét. Szemét kider- m esztette, aztán lehunyta. For­róság öntötte el. — Nem, nem halhat meg! — ismételte újra, most már ordítva. Aztán maga elé nézett és egyre ezt hajtogatta: — Annyi min­dent jóvá kell tennem ..: Érezte, hogy tovább forróso­dik. A láz futkározott kímélet­lenül benne. RoSkadtan ült a fotelben, — Hagyjál már, hadd pihen­jek! — szólalt meg lázában András, — Legalább most már hagyjál. — Hagylak, kedverem, látod, simogatlak, — kínlódott tovább és azon kapta magit rajta, hogy András fényképét simogatja. Fogalma sem volt, hogy került hozzá. — így. Így jó. — hallotta Andrást és mintha megnyugo­dott volna. — így kellett volna addig is, Borbála. Most már késő. Bor­bála. Most már késő. — Ügy reszketett András hansia. mint egy túlontúl öreg emberé. I^ern! — Akkorát sikított. hogy maga is ijedten ráz­kódott össze. A láz már irgal­matlanul keringett benne és egy pillanatra sem engedte el többé. Vergődő, tehetetlen rab lett. aki mögött hirtelen bezárult a kapu. — Hidd el. hogy késő. Lám, most visszatartanál. Ügy látszik, becsülni kezdesz, hisz csak azt tartják vissza, aki kell. — Kellesz! Nagyon kellesz, Ajndrás! Borbála szinte belesírta döb­benetét a levegőbe: András , hangja azonban nyugodt volt és? kimért. ♦ Erre most jöttél rá? Elkés-j tél. Eddig mindig másokkal ♦ trak táltál: bezzeg Iláék .., meg* Borosék ... meg Kőrösiék ... Má- J sok. .. masok ... Mindig csak « masok! Hol ide, hol oda csaptál, J Borbála. Olyan lettem, mint a J babérlevél: azt is mindenhová i beteszi az ember, de minden-J honnan ki is dobják ... Én sem« állhattam meg egyhelyben soha.í Űztél újabb kalandok felé. Mert» az volt az én életem, Borbála:# kalandok sorozata. ! 4 — Hogy tudsz ilyen nyűgöd-» tan gondolkodni, András...» most... most, amikor... — ün-* magét szakította félbe és így* kérdezte szinte rünánkodva. « godt? Nem, Borbála, ide már nem érsz el. Itt már nem mond­hatod, hogy „tovább’1; Nem, nem bizony, Borbála. — Ne kínozz, András, ne bánts. — Dehogy bántlak, Borbála. Te kínlódsz. — Nem tehetek róla. — Dehogynem, Borbála. Hogy­ne tehetnél. Ha eddig máskép éltél volna, most nem gyötörne a láz. De gyötör, mert vissza­szól a lelkiismeret. így bizony, Borbála. — Sohatöbbé, András — — sohatöbbé! — Már késő, Borbála. — in­tette le András. — Fizetned kell. Mondtam én, csak nem hitted el. Emlékszel, Borbála, mit mondtam: alőbb-utóbb megbá­nod, hogy sohase elég! Nem hit­ted, most itt van, — András! — Nam hitted, amikor olyan csendben mondtam: ne hajts már, Borbála, nem birom to­vább. Azt montad — emlékez­hetsz: te nvim-nyam, te tehetet­len. így volt, igaz-e, Borbála? És kergettél tovább, mint egy kutyát. Nem volt pihenésem, igazat mondok, Borbála? — Igazat így volt, András. — Már te is belátod. De még tegnap is hiába mondtam vol­na: álljunk meg, hisz ami keil — mindenünk megvan, pihen­jünk egy kicsi, mert ha kidőlök — ennyi se lesz. De te mit mond­tál: még ezt keveset... Meg: hát már ez is valami? Neked minden semmi volt, amit én csináltam. Dehogy engedtél vol­na pihenni, Borbála. Pedig ne­ked lett volna jobb, mert tovább bírtam volna. De nem bírtad volna elviselni, hogy ülök és ol­vasok. —{~'vere vissza, András, él- heisz embermódra. Nem engedlek hozzányúlni semmihez, csak gyere, gyere vissza! — Hogy’ mondtam, emlékezz csak. a gépet se túráztatják mindig, néha még azt is pihen­tetik. De te hajszoltál. Borbála, mindig újért, mindig egy valami másért. Te, Borbála, egy nap alatt szeretted volna felfalni a világot. — Pedig szerettelek, András. — Akkor kíméltél volna. Sze­reltél ... Te se hiheted Borbála. Már a kezdetén, amikor már megismertük egymást — egy kis vákuum került a szívhez... Alácirkulált valami... Alá bi­zony, Borbála. Hisz pirosbetűs ünnepem volt, ha nyugodtan be­szélgethettem vded. Ha türel­met akartam kérni... egy kis kifutást, hogy mindennek eljöj­jön az ideje, már úgy pattogtál, mint lángban a kukorica. Igv, Borbála. Mindig meg kellett várnom háborúságod végét. Csak ilyenkor tárgyalhattunk, ha csaK újra el nem kapott ez a hábo­rús roham. első levél Szinte eltűnik a kis ceruza a nagy kéz vastag újjal között# '|£ szánt a papíron, de makrancosán, ide-oda csúszkál, mint egy kölyök, jaj, ez az első, legelső levél, bakancsszagú, első üzenete... Mit kéne írni...? s amit írna, jaj, hogyan is írja... mint írja bele...? A kezdés még csak megy: „Kedves Anyám!** "■ de aztán... megáll... ehhez nem szokott... Gondolkodik, s írja: „Tiszteltetem Magát, Apámat, én Itt jól vagyok...” Mit még?... Mit még?... Igaz, hogy volna mit, a laktanyát... a kiképzéseket, de nem, azt mégsem... de meg minek is-.? Nem is illik... Meg tán nem is lehet... ... És rövid lesz a legelső levél, így is elfáradnak a nagy kezek... „Ha ölnek, majd rám is gondoljanak... karácsonyra talán hazamegyek... Julika kishúgomat csókolom, és hogyha.- a szomszédba menne át, megmondhatja, hogy én itt jól vagyok... és tiszteltetem őt is... Marikát... Jóegészséget kívánok nekik, s maguknak is... Magukat csókolom...” Aztán mcgtörli izzadt homlokát, és végigfut szeme a sorokon, talán valamit hozzáírna még, keze alatt pihen a papíros, a gondolattól megdobog szíve, arca forró lesz, két füle piros... Marikának kellene írni még, olyan kevés az, hogy: „tiszteltetem...” Mégsem ír többet, és a boriték már leragasztva, szép türelmesen magába zár minden üzenetet, í»ár sorban mindent, és indul haza... Jaj, mielőtt a kimenő lejár, meg is érkezhetne már a válasza! *— Ilyen kegyetlen voltam,] András? — Nem is kegyetlen: szívte- ] len. Ha hazajöttem a munkából, le se ülhettem. Hiszen tudod,] Borbála: menj Zsigáékhoz, sági-! tesz neki a könyvelésben! így! mondtad, ilyen parancsolóan, de 5 mindjárt hozzá is tetted: de ne! légy szívbajos, ha a fizetségről! lesz szó! És én mentem, Bor-1 bála. Máskor meg kérvényeket j írtam — naponta néha ötöt is, ♦ ezeket mind te vállaltad ..: Az, * hogy éjfélekig körmölgettem, J nem volt fontos... ezért is pénzt ♦ kaptál, igaz, Borbála? Ah, de ♦ nemcsak írni kellett, vagy szá- * molni Ah, dehogy. Igaz, Bor-} bála? I — Ne folytasd, könyörgöm, nej folytasd. j — Most is te kezdted el, de X ezegyszer én mondom ki, minti ahogy te szoktad: tovább! Mosti hallhatod, milyen kegyetlen tudt lenni ez a szó. Volt vasárna-j pom, Borbála? Ugy-e, hogy nemi volt. Ide küldtél, oda küldtél,» ahol pénzt lehetett keresni. Mégj szénbehordást is vállaltál egyj ismerőstől, Borbála. Igaz? Pe-j dig tudtad, hogy gyenge, vézna J figura vagyok. De még nemi volt meg az a függöny, amit] Iláéknál láttál, így van, Bor-j bála? Gyerünk, hajszoljuk to-j vább az életet, ugy-e Borbála?!^ A te cseléded lettem, a te rab- J szolgád, csak a gondolatom J maradt szabad. Ezért is kár ' volt, Borbála. Mert mikor gon­dolkoztam, akkor szenvedtem igazán. Mért kellett tudni is, hogy hová jutottam! Mért nem kötözted le legalább a gondola- X Sokan olvasták érdeklődéssel tóm is, Borbála?! így nem köp-Ímegyénk régészeti leleteiről szó­lam volna mindennap, Borbála. íió érdekes, rajzos múzeumi le­— Hidd el, András, nem tud-íveleinket. Ezeket most több új tam, hogy mit is cselekszem, »témával bővítve, kis füzet íor­Tw-„ ■„ , ... . , imájában adja ki a Damjanich JJigyjem éL.: = .M^t ep-1Múzeum vezetősége, Az új ki­>en most higyjek - em $afjvány iránt, bár annak még hiszek. Amannak hiszek, a regi-J . , _ , ” nek Valamikor szentnek gon-jcsajt nlo? olynak a nyomdai doltalak. templomot építettem J munkálatai, máris sokan érdek­volna rád. De most már farkas-$ lödnek, nak látlak: szőröd, színed vál-? toztathatod, de szokásod, éned t megmarad; meg bizony, Bor-» bála. Megöregedtem. Pedig - csak a negyvenet súrolom. De az én agyonhajszolt életem órá­ján egy óra tán egy esztendő is volt. Ládd: megöregedtem, meg megokosodtam. De te is jól tud­hatod, mivé vált az életem: ide-^ gekre menő tojástánccá... Min-? den pillanat feszített lett, sehol nem volt egy engedés, akárcsak egy percnyi fellélegzés. Tudod, már mi is elég lett volna, Bor- Bála: egy kis lazítás. Egy Ici­pici lazítás. De nem... Csak roham-roham-hajsza ... vad, in­dulatos hajsza—rohanás-rianás! Ez lett az osztályrészem, Bor­bála! Te szabtad rám, Borbála! Ennek lettem a nyomorultja. Borbála! (Folytaitjuk.) Antalfi István Kiadják a Múzeumi levelek-et Restaurálják a jászapáti templomot A jászapáti templom megy ért.k egyik érdekes műemléke. 700 éves múltja már igenAgen meg­látszik falain. Most a helyi Épí­tőipari Ktsz megkezdi a temp­lom külső és belső tatarozását, restaurálását. A nagyszabású helyreállítást munkát a kormány 140 ezer fo­rint állami támogatással segíti. Még most se legyek nyu PÁRIZSBAN MEGHALT 82 éves korában Vlaminck, a vi­lághírű festő, a „Párizsi Isko­la” utolsó nagy képviselője, — Apollinaire és Carco barátja, a modern képzőművészet egyik úttörője a XX. század elején, Radiguet, Duhamel, Julien Gre­en műveinek illusztrátora. A DÁNIAI NEMZETI MU­ZEUM számos észak-szibériai vadászati szerszámot, ősi szibé­riai népek háztartási eszközeit, kapta ajándékul a Szovjetunió­tól. A dán archeológusok 100 kökorszakból származó tárgyat küldenek a Szovjetuniónak. Ezek az észak-grönlandi eszki­mó kultúra fejlődését jellem­zik. NYIKOLÁJ TYIHONOV: —• Szergo a hegyekben c. poémáját a Szovjetszkaja Rosszija most készíti sajtó alá. A poéma Szer­go Ordzsonyikidze hősi harcá­ról az északkaukázusi polgárhá­ború viszontagságairól és a * kommunista párt küzdelméről j szól. t GOETHE RÓMAI ELÉGIÁK című híres kötetének bibliofil kiadása a Helikon Kiadó egyik karácsonyi újdonsága. A köny­vet, — amely egyébként a mű első teljes magyar fordítása Gyomén nyomják o i . ♦ciuvui cuaiuH Kiaavanv iránt máris napv a Schwimmer nemzeti-díjas mu-|főtöl kezdve a hl-rIa/árusító p^0nokba„! vesz illusztrációi díszítik; »kapható lesz. Ara: 6 forint. A SZOLNOK MEGYEI ÍRÓK ANTOLÓGIÁJA _ # A Tiszapart, a megyei költők és írók java termését be­cs MaxÍ™“‘ató antológlí* megjelent. Az ízléses kiállítású, sok illusztrál Z.-#-ialIellÍt0tt kiadvány iránt máris nagy az érdeklődés. Hét­újságárusoknál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents