Szolnok Megyei Néplap, 1958. augusztus (9. évfolyam, 181-206. szám)
1958-08-03 / 183. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1958. augusztus 3. Oláh Sándor: Oly boldogan... A lőLegény és menyessaomy oly I i i boldogan Jöttek hozzánk, hogy esküvőre Minit mások is, sokan Csokrot csináltassanak. *— Szegfűvel, vagy liliommal parancsolj ák? Kérdeztem; w- Talán jobb lenne szegfűből, azt úgy szeretem — Mondta zavartan a fiatal hölgy. — Mirtuszt tegyünk bele — — O, azt nem, nem hiszem, hogy illene, Tetszik tudni, már ’ van három gyermekem — Pirult el kedvesen. >— Az úgy veit — folytatta a vőlegény, Hogy annyi volt a munka a földeken, Arattunk és nem értünk rá esküdni sem, Aztán nagyon látszott, hogy gyermekünk Lesz, megszóltak volna, ha így esküdünk. Később a kicsitől sem lehetett Nyáron sok a dolog, megint gyerek, Télien meg akkora volt a sár A tanyák között, hogy haza se Tudtunk jönni már; — u- De most már nem engedtem neki — Fortyogtak a menyasszony könynyei. Tetszik tudni, nem szeretném, ha a negyedik gyerek AaSfcöl születne meg. Doh űuUfoU Színes szovjet film a „búsképi?’ lovagról. NAGY ISTVÁN: A dal {eliám/idáxba Emlékszem: egyszer megpattant a húr, ott Iegbelül a lelkem közepén. Kitikkadt szívem, száraz lett az ajkam, mint a könnyéhes szikkadt televény. Emlékszem: akkor elhalkult a nóta, kongó árnyakat vetélt csak a búr. Csak itt-ott villant álmaimban ritkán, egy-egy szemernyi dalocska-azur. Belőlük éltem új nótára vágyva, belőlük szívtam nedvet mint a gaz, belőlük nyertein 1 tatót a könnyre, belőlük loptam mindazt mi igaz. Ővelük téptem új sebet a régin, hordoztam őket s szórtam szerteszét, S ami megmaradt azt bújtattam gyáván, mint az esett nő áldott szégyenét. S azután egyszer ágyú hangos éjben vad ritmusokkal feltámadt a dal. Szóra nyílt ajkam, újra telt a lelkem korom igéző új dalaival. És most itt állok az ősz tatárutód, mint ősöm egykor fenn az ormokon. Széjjel tekintek, dalt harsog az ajkam, mert lelkemben a jövőt hordozom. 3T(Folytatást — Ismerjük, gyönyörűen muzsikál — mondta Nusi, de olyan furcsán, átszellemülten, amilyennek még sohasem hallottam. Horváth tovább mosolygott, egyáltalán nem lepte meg a dicséret, bemutatkoztunk és közömbösen megkérdezte Nusi nótáját. Játszani kezdte. De olyan mély érzéssel és csodálatosan, hogy egyáltalán nem lepődtem meg Husin, ahogy lassan kigördültek szeméből a könnyek. S egyszer csak énekelni kezdett. Először halkan, aztán mindig hangosabban. Horváth el se ment tőlünk, egész este ott muzsikált, Nusi énekelt, a vendégek tapsoltak. Egy liter ürmöst rendeltem és asztalunkhoz ültettem Horváthot. Udvariasan beszélt, finoman, választékosán. Nusi szinte ujjongott. Jómagam is, hisz öt ilyen boldognak talán még sohasem láttam. Mikor hazafelé mentünk, csak eny- nyit mondott: — Gyönyörű volt. — örülök, Nu — válaszoltam; tudod, hogy így becéztem, ha nagyon kedveset akartam néki mondani. És megcsókoltam. Egy kicsit mámoros volt, azt hittem, spicces, hiszen az ürmös... — Várj csak! Hallá, főár, hozzon egy üveg ürmöst. Szünetet tartott A pincér hozta a bort, öntött. ■■a T átod, így történt akkor is. Csakhogy ak- ■*-' kor az a mámor, amit az az ürmös hozott —■ más volt, mint amelyen a miénk lesz.'Tgyunk! Felhajtották egy-egy pohárkával. Ernő még ujjaival játszott az üreé pohár szélén, belenézettt mélyen és varázslatosan, mintha onnan akarná kiolvasni a továbbiakat. <m Még ezután sem fedeztem fel változást. Münden ment a maga útján a régiben. Egyik nap rosszal lettem, 11 óra lehetett, mire hazavánszorogtam. Csengettem, nem nyitott senki ajtót. Tudtam, hogy a gyerekek az iskolában vannak, de hal lehet Nusi? Tálán bevásárolni? Azt kora reggel szokta. Akkor hol van? Mindegy, valami dolga lakot, gondoltam. Nekem is volt kulcsom, benyitottam, Szokatlan rendetlenség fogadott, Érthetet- laK olyan rend szokott nálunk lenni, mire dél- titán hazaérek! De rosszul Váltam, gyorsan lefeküdtem a vetetten ágyba. Vártam. Fél óra múlva jött KtaA Meglepődött, majdnem megtántorodott. De gyorsan erőt vett magán és megkérdezte: éa Csak nem vagy beteg? i 0 De igeni sä Szent Isten! — és úgy sajnált, úgy ápolt, '..taint egy igazi asszony. Már szinte elfe'íjtettem a '~'tH%úle&enséget, azt is, hogy Nusit nem találtam ottFóti Pál: yiitl/en aáúxon u hon és csakhogy kérdezzek valamit, megszólaltam: — Hol voltál? Nusi már készülhetett a válasszal, hiszen egy órájánál is több, hogy otthon volt, egyszerűen és magabiztosan felelte: — Az iskolában. Gabika tegnap rossz jegyet kapott. Akkor el is hittem, hogy a tanárnál volt, hisz ■nagyon szerette a gyerekeket, sorba tanult mind a kettővel, szóval — törődött velük. Pedig nem ott volt. Hogy hol — majd megtudod. — Jó ez az ürmös, töltök, Béla. Szervusz. — Szervusz. A zenekar éppen szünetet tartott. Zsibongas volt a helyiségben, az asztaloknál beszélgettek, nevetgéltek. Rájuk senki se ügyelt, elmerülhettek egymás gondolataiba. Ernő kezdte újra: — éhány hét alatt trá se ismertem Nusira. ^ ' Sokkal jobban adott magára, mint azelőtt. Gondolhatod, ha én is észrevettem, aki alig szokott törődni ilyesmivel. Választékosabban öltözködött, feltűnően ápolta a haját, még a körmeit is és kevesebbet törődött otthonával, a két gyerekkel is. Már meg sem csókolta őket, ha azokról az estékről későn haza-hazatértünk. Azonban nem gondoltam még akkor sem semmire. Ha szép akar lenni, legyen csak szép az én feleségem! Hiszen fiatal még, 31 éves! Egyedül csak az bántott, hogy elhanyagolja a családot. De nem szóltam, hisz azt hittem, csak egy ideiglenes állapot... majd rendbe jön minden ... minek megbántani, mikor olyan szépen élünk. Csak felszínnek tartottam mindezt és dehogy gondoltam, hogy a felszín alatt láva készül kitörésre! A szerdai és a szombati napokon már szemmelláthatóan nagyon izgatott volt. Láttam rajta a nagy készülődést, mindezt mondta is, de ennek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Mert mindent olyan ügyesen és ravaszul csinált, hogy nem láttam szükségesnek megszólalni. Ügy látszik, ismert és kihasználta hiszékenységemet. S amikor beléptünk a vendéglőbe s leültünk szokott asztalunkhoz, izgalma tovább telítődött. No, de régen sem lehetett zavarni, ha hallgatta a zenét! Nem volt hát feltűnő ez sem. De az egyik ilyen este '— már éjfél is elmúlt és mondtam, hogy eddig mindig ö kezdeményezte, hogy menjünk — sehogyse mozdult. Órámra néztem és oda súgtam: — Nu már fél egy. — Maradjunk még! — kérlelt és szinte kö- nyörgött tekintetével. Maradtunk. Zárórával léptünk ki az ajtón. Ezentúl mindig így lett: nem akart jönni... maradtunk... így teltek a napok, de ezek a napok már magukban hordták a közelgő vihart. Erezni lehetett, hogy valami közeledik. Már türelmetlen volt a gyerekekhez, meg is verte őket, amit még nem tapasztaltam több mint 10 éves házasságunk alatt, hozzám is felületes volt és figyelmetlen. Egyik nap ketten voltunk a szobában, a gyerekek lenn játszottak valahol és nem bírtam tovább. Csendben kérdeztem: — Mi van veled? — Nem tudom.;. — Aztán megismételte: — Nem tudom. — De ezt úgy mondta, mint aki nagyon is jól tudja, hogy mi a baj, csak nem akarja kimondani. Faggattam: Beteg vagy? Bánt valami? De ő mindenre csak a fejét rázta és végül azt mondta: hagyjam. Iszonyú sejtelem támadt hirtelen bennem, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. De ez a sejtelem, mint a zsibbadás temedl el bennem. Nem bírtam megszabadulni ettől az érzéstől. Elhatároztam, hogy a végére járok. Másnap délelőtt újra hazajöttem, megint nem tálállam odahaza. Szabadságot vettem ki és másnap lesbe álltam. Jól hallottad: lesbe álltam, mint egy utolsó gonosztevő. Látod: ide süllyedtem. Órákig képes voltam állni, várni és követni... követni, merre tart. Mentem utána. Besurrant egy bérházba, utána osontam. Becsengetett — egyet — kettőt — hármat, úgylászik, ez volt a jel — és belépett az ajtón. Belülről bezárták kulccsal az ajtót. Ügy dobogott a szívem, hogy szinte hallottam. Már nem is az agyam, hanem az ösztönöm, és az elszántságom vitt az ajtó elé. Megálltam, olvasni kezdtem a réztáblát. Döbbenetes volt. Tudod, kinek a neve volt rajta? Nem is sejted. Horváth Edéé. A prímásé. Most már tudod, hogy akkor is, amikor azt mondta, hogy az iskolában járt, kinél volt? Nála. Nála! Ernő megállt, lehunyta a szemét. Reszketett, mintha ott állna most is a réztábla előtt. Béla hívta a pincért. — Két duplát. — Azonnal hozom. Két dupla! Ernő még mindig zárva tartotta szemeit. így kezdte újból, csak később nyitotta fel. fcFolyt. kává i Bemutatja a Tiszasülyi „Vörös Csillag” mozi — ......— — ■ KÖ NYVESPOLC Móricz Zsigmond versei (Kis Balázs Béla: Mesék a szerelemMflffvar tői. magyar neilKon) j 18.— Ft A nagy regényíró versei mind- i ezideig kiadatlanok voltak, — csak a Nyugat egyes számaiban • lelhetők fel. Ez a 40 vers az író ’ — a gyötrődő ember — lelkivilágát tárja fel. A magyar olvasokozonseg előtt Balázs Béla mint meseköltő is. ismeretes. Kevesen ismerik azonban a felnőtteknek írt meséit, melyekben a szerelem örök érzését csodálatos költői erővel ábrázolja. A kötet meséinek mindegyike más és más környezetben játszódik és hangulatuk is különböző.
