Szolnok Megyei Néplap, 1958. július (9. évfolyam, 154-180. szám)
1958-07-09 / 161. szám
1958. július 9. SZOLNOK MEOVFI NEPLAF 5 Csalódás (süniéit Nem, nem humoré szk akar lenni ez az írás. Még csak nem is szellemes elmefuttatás. Igazságáról mindenki meggyőződhet hasonlóan e sorok írójához, ha engedve a mikrofon csábításának, rászánja magát és megnézi a „halálkatlan” műsorát. „Lélegzet elállító számok, bátorság, vakmerőség, motorral a függőleges far Ion” — harsogja a hangszóró. S hogy kétségek senkiben ne támadjanak, még felsorol néhány kív áncsiság-csigázó bravúrt, beszél a világhírű motorosokról és egyebekről. Többek között megemlíti, hogy a motorosok üldözik egymást a függőleges kattanfalon. Ha már így van, ezt meg kell nézni, 'mondja magában minden bátorságkedvelő ember. S miután lerója négy forintját, s felkészül a várható izgalmakra, felvonul a lépcsőn. Tekintettel az életveszélyre, nem nyúl semmihez. Áll és bámul, bele a katlanba. S mikor megjelenik a „motoros ember” és bemelegítő gyakorlatokat végez a falon — úgy érzi, nem hiába fizette ki a négy csengő forintot. S ez az érzése kíséri mindaddig, amíg a második „falramá- szós” szám után a motoros ember be nem jelenti: „üldöző számunk technikai okok miatt, sajnos, ma elmarod”; Milyen érdekes: az idő múlik, de a szöveg még a régi. Ugyanis néhány évvel ezelőtt is ugyanilyen pózban és ugyan-e szavakkal jelentette be ugyanez az ember e szám elmaradását. Sajnálatos technikai okok. Most már csak az a kérdés: miként lehet az, hogy olyan gyakran felmerülnek. S ha notórvku- san előfordulnak, miért nem tesz ellenük semmit a „katlan” négytagú gárdája. Vagy pontosan ebben van a pláne? Szeretik, ha az emberek nem ingyen, hanem négy forint ellenében csalódnak. — nini — Felhívás ! A SZOLNOKI ÁLLAMI ÁRUHÁZ július hónaptól kezdve Budapest és Szeged felé ingyenes magnetofon üzenet szolgálatot vezet be. A magnetofon üzeneteket min den kedden és pénteken délután 3—5 óra között vesszük fel, illetve ugyanezen időpontban közvetítjük a Budapestről és Szegedről érkező üzeneteket. Részletes felvilágosítást az ÁLLAMI ÁRUHÁZ műszaki osztályán adnak. Tanulni akarnak tartalékos tisztjeink Pártunk hívó szavára az 1945— 47-es években sok munkás- és parasztfiatal öltött magára tiszti egyenruhát az új magyar hadseregben. Többségük azóta közép és felső parancsnoki beosztásokban második évtizede Néphadseregünk hívatásos tisztje. Egy részük különböző magán, vagy egyéb jellegű okoknál fogva kivált a hadseregből, s a civiléletben kapott fontos megbízatást. Katona múltjuk, rendfokozatuk azonban továbbra is a katonaélet eseményeihez köti'őket Ok a hadsereg tartalékállományba helyezett tisztjei, akikre mindenkor számít az ország A tartalékos \ tisztekről mégis sokáig megfeledkeztünk. 1955- ben megkezdődött szervezett összefogásuk, továbbképzésük. Fejlődésünket, előrehaladásunkat mint annyi másban, itt is visszavágta az ellenforradalom. Az ellenforradalom után pedig még csak most jutott időnk és erőnk arra, hogy rátérjünk a tartalékos tisztek helyzetének megoldására. Jelenleg ország- és megyeszerte tanácskozik a párt és a hadsereg a tartalékos tisztekkel. Megyénkben legutóbb Martfűn, Tiiszaföldvár, Mezőhék és a Tisza Cipőgyár tartalékos tisztjeit hívta össze a szolnoki járási MSZMP bizottság és a járási kiegészítő parancsnokság. Pártunk tömegkapcsolata erősítésének fontos láncszemei e találkozók. Az sem jelentéktelen dolog, hogy a kiegészítő parancsnokságon dolgozó tiszt elvtársak személyesen megismerik a tartalékosokat és tudják, kire — hol lehet számítani. A legfontosabb mégis az: megvitatják, miként képzelik el maguk a tartalékostisztek további életüket, szakmai képzésüket A haditechnika; a haditudomány szinte mérföldeket lép előre naponta. A háborúban a hadsereget nagyobb többségében a tartalékosok teszik ki. A tartalékos tisztek azonban csak akkor lesznek képesek parancsnokolni, egységeiket győzelemre vinni, ha maguk Is lépést tartanak a rohanó haditudománnyal. A katonai szakmai továbbképzésen túl általános műveltségben is tovább kell fejlődni tisztjeinknek. hiszen beosztottjaik már a proletárhatalom generációjából kerülnek ki, akiket iskolázott, művelt fiatalokká nevelt a népi állam. A hadsereg tagjainak tehát állandóan tanulni kell. A tartalékállományos tiszteknek napi munkájuk mellett természetesen ez nem megy könnyen. Erre keresett megoldást a martfűi tanácskozás is. Az sem mindegy: a tartalékos tisztek eleget tesznek-e a katonai kötelességüknek, résztvesz- nek-e a Magyar Honvédelmi Sportszövetség munkájában? S a polgári élet megbecsüli-e őket egyénenként, képzettségüknek megfelelő beosztásban dolgoz- nak-e? Sok választ kaptunk e kérdésekre Martfűn. Ami a legörvendetesebb jelenség, s végig kisérte a tanácskozást: a felszólalók nagyon türeN metlenül várják továbbképzésüket Számos javaslat tanúsítja: foglalkoztatja őket a tanulás, továbbképzés gondolata. Voltak; akik szerint járásonként összevont, havonta egynapos tájékoztató segítene sokat. Fábián elvtárs, az MSZMP járási bizottságáról azt javasolta: két csoportban történjen a tanulás: egyikben legyenek, akik hivatásos katonák voltak, másikban, akik különböző kiképzéseken kapták meg tiszti rendfokozatukat. Bállá tartalékos tiszt elvtárs szerint a területek — s fegyvernemenként! képzés az Ideálisabb. A tartalékosok továbbképzése már ez év őszén megkezdődik. Az általános harcászati oktatás szervezeti formája a Magyar Honvédelmi Sportszövetség, A martfűihez hasonló tanácskozásokon résztvesznek a községi párttitkár elvtársak is. Így a párt szervei tudják: kik a tartalékos tisztek, s miután zömükben kommunisták: a jövőben pártmunkát is kapnak. Vagyis tanulás mellett lehetőségük lesz arra is, hogy taníthassanak. A tartalékos-tisztek tanulása, továbbképzése megyénkben is nagy feladat. A párt, a Magyar Honvédelmi Sportszövetség és a kiegészítő parancsnokságok csak úgy tudják megoldani, ha mindenhol olyan lelkesedéssel fogadják a terveket tartalékos tisztjeink, mint Martfűn tapasztaltuk. Borzák Lajos IZGATOTT KIS CSOPORT várta Szolnokon a Budapest— Moszkva között közlekedő gyorsvonatot. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság Szolnok megyei aktivistáinak, az elnökség tagjainak egy csoportja készült baráti látogatásra a hatalmas Szovjetunióba. Régi álmunk vált valóra a napsütéses délelőttön. Amíg a vonatra nem szálltunk, el sem hittük, hogy mi is részesei lehetünk anna a küldöttségnek, mely két hétig élvezheti a szovjet nép vendégszeretetét. A családtagok, is vendégek gyűrűje vett körül bennünket. Egy-két utolsó tanács az indulás előtt, s amikor befutott a vonat, alig volt idő a búcsúzkodásra. A kocsiban — bár még messze volt a határ — arra gondoltunk valamennyien, hogy néhány óra múlva már szovjet földön fut velünk a vonat. Törökszentmíklós, Kisújszállás, Karcag után elhagytuk megyénk határát, s Nyíregyháza után néhány állomást érintve, megérkeztünk a magyar határállomásra Záhonyba. Megtörtént a vámvizsgálat, s elindult vonatunk. Valamennyien „megszálltuk” az ablakokat. Mindenki látni akart, mindenki elsőként akart beszélni a szovjet emberekkel. Feltűnt a Tisza hídja. Közepén van a határ. Itt megállt vonatunk, s szovjet vasutasok vették át szerelvényünket, s amikor megindult, már az orosz nyelvű felírásokat betűzgettük. Kis határőr házikó. Körülötte virág, s fehér kőből békegalamb és felírás kirakva: MI ZA MIR I DRUZSBI — A békéért és barátságért dolgozunk. A határőrök barátságosan integetnek felénk. Néhány perc és vonatunk befutott az első szovjet állomásra, Csapra. Az INTURISZT (a magyar IBUSZ szovjet változata) vezetői fogadtak bennünket, s kalau- 2oltak_ be a váróhelyiségbe, in7Ítue$piet Felejthetetlen két hét nen pedig a barátságosan berendezett klubba. Néhány órát kellett itt vámunk az indulásig. Ezt az időt is felhasználtuk, s kimentünk az állomás környékére ismerkedni. Betértünk üzletekbe, tejivóba, kenyérboltba egyaránt. Kíváncsian érdeklődtünk mindenről, kérdezgettük egy-egy cikknek az árát, s próbáltunk összehasonlítást tenni a mi árainkkal. Persze, ez nehezen ment az első percekben. Nehéz azt leírni, hogy mit érez az ember, amikor első esetben jár külföldön — mint mi valamennyien. Nehéz azt a szerété tét egy cikk formájában visszaadni, melyben a szovjet emberek a szovjet földre érkezésünk első percétől részesítettek, ahogy sokirányú kérdéseinkre választ adtak, vagy kívánságunkat teljesítették. Csapon tapasztaltuk, s ez egész utunkon végigkísért, hogy a Szovjetunióban.minden ember barátságos, sokszor éreztük jóindulatú segítségüket, s ami már az első órákban feltűnt, hogy mindenütt a legnagyobb tisztaság van. Ott nem tartanak tisztasági hónapokat, nem hívják fel öles plakátok a figyelmet arra, hogy „Ne szemetelj!” — mégis minden ragyog a tisztaságtól. Egyik útitársam késő este megkérdezte Csapon az utcaseprőtől: — ... még nem telt le a munkaideje? S a bácsi azt válaszolta, hogy nem a munkaidő a fontos, hanem az, hogy minden tiszta legyen. S amikor a bőséges vacsora elfogyasztása után a mikrofonon át beszállásra kértek bennünket, volt csodálkozás a szerelvény A képen balról jobbra: He Jana Ivanovna, André Goncsarov kácsi Elektrógyár munkásnője. gedüs Ernő magyar turista, Tatfilmszínész, Nagy Anna, a munláttán. Az egész teljesen hálókocsikból volt összeállítva. Ragyogott a tisztaságtól valamennyi. Benn úgy éreztük, mintha nem is vasúti szerelvényen, hanem hálószobában lennénk. Szépen vetett ágy, díszes lámpa és virág az asztalon, szőnyeg a hálófülkében és a folyosón. A rádió minden fülkében szólt. Ha a menyezetl lámpát eloltottuk, még arra is gondoltak, — ha valaki olvasni akar — olyan lámpát gyújtson fel, mely nem zavarja a hálótársakat. Késő este indultunk Moszkva felé, s bár előző éjjel sem aludtunk valami sokat, mégsem jött álom szemünkre. Álltunk az ablakoknál, figyeltük a tájat. FéU tizenkettőkor futott be vonatunk a munkácsi állomásra. Itt már éreztük a Kárpátok hús levegőjét. A pályaudvar mellett mesz- szire világított az elektromos gyár neonfénye, melynek világításában megláttuk a munkácsi várat. Útközben megismerkedtünk a kocsi szovjet utasaival is. Gyári munkások, egyetemi docensek, tanítók, színészek utaztak kirándulásra, előadásra, s rokoni látogatásra. Az egyik hálófülkében ismerős arcot fedeztünk fel. Ütitársammal előbb találgattuk, vajon hol láttuk már őt, de nem tudtunk visszaemlékezni. Megszólítottuk. Megismerkedtünk. Barátságosan invitált be „szobájába" — s beszélgetés közben elmondotta, hogy filmszínész. Jelenleg Munkácsról utazik, ahol filmet forgatnak a határvadász harcosok életéből. A határőrség 40 éves fennállásának évfordulójára készül ez a film, mely* nek a címe: „A Tiszán’’, Megtudtuk azt is, hogy isme- rős barátunkat André Goncsa- róvnak hívják és 1953-ban és 1954-ben már járt hazánkban, ahol Budapesten, Szegeden és Debrecenben szerepelt. Nagyon megszerette a magyarokat s azon dolgozik, hogy barátságban él- jünk és segítsük egymást. EU mondotta Goncsarov elvtárs azt is, hogy a VIT-en a „Béke ver- sek” tolmácsolásáért arany díjat kapott, s több alkalommal járt az Északi sarkon, ahol szórakoztatta a tudományos kutatókat. Együtt utaztunk Demling József elvtárssal is. ő a munkácsi Elektromos gyárban dolgozik, s a villanymozdonyok vezetőit oktatja szerte a Szovjetunióban, Kicsit irigykedve hallgattuk szavait, amikor arról beszélt, hogy járt már Bakuban, Lembergben, Kijevben. ö is ismeri hazánkat, megfordult Budapesten, Baján és Bácsalmáson. Hosszú ütünk alatt igen sok kedves ismerőst, barátot szereztünk. Sokáig beszélgettünk velük, de egyszer nyugovóra is kellett térnünk. Hajnalban már Lembergben ébredtünk. Gyönyörű pályaudvara van. Háromszor olyan: nagy bolltves csarnok alá futott be vonatunk, mint a budapesti Nyugati-pályaudvar. Itt is ragyogó tisztaság. Az állomáson hideg és meleg víz van, akik messziről utaznak, itt is megüss» tálkodhatnak. Nem sokáig nézelődhettünk, mert tovább indultunk, Tarno- pól, Vinyica, Zsmerinka, Kazalin volt a nagyobb állomás, ahol néhány percet állt vonatunk. Siettünk, s ez így volt jó, hiszen messze volt még útunk végcélja: Moszkva, ÍFolytatjuk.) i
