Szolnok Megyei Néplap, 1958. június (9. évfolyam, 129-153. szám)

1958-06-01 / 129. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NEE LAE 1958. június í. Biró László: / ^ Köszönöm kedves Tanán Un! Kegyeletadósságom róttam le. Apám sírjánál voltam, hogy virágot helyezzek el az alig féléves sírdombra. Visz- szafelé nézegettem a sírokat. Olvasgattam a neveket. Volt közte ismerete és ismeretlen. Volt közte elhanyagolt és ápolt, régi és egészen friss sírhant. Rovom a széles, szé­pen parkírozott „sírutcákat”. Sétám végefelé szemem egy szerény, de gondozott sírba nt- ra téved. Egyszerű beton ke­ret vette körül és a fejfa he­lyén fekete márványtáblán a név: „Nagyváthy Ferenc, 1864—1954”. Megállók a fe­kete márványtábla előtt. Nem a magas kort 'hirdető számok miatt állok meg. Szíven ütött valami! Leültem a sírelőtti beton padra s ahogy lehuny­tam szemem, rögtön megje­lent előttem ön, kedvep Tar nár Űr! Ismeretségünk kezdetén, 1931 őszén már 56 éves volt ősz, lelógó bajszú, erősen haj­lott háttal. ELnyűhetetlen szürke ruháját, meleget su­gárzó szürke szemeit, kevert porral gyakran lehintett fe­kete nyakkendőjét és örökké jóhumorú türelmét azóta sem felejtem el,:. Igen, kedves Tanár Or, egy tanítványa ül most ön előtt ezen a hideg kőpadon, szem­ben a hideg márványlappal, de melegszívű emlékkel és melegszívű köszönettel..: Van mire emlékezni és van mit megköszönni! Kedves Tanár Űr! Én akö­zül a 8—10 ezer diák közül, akit ön 56 éves tanári mun­kájával nevelt, nem volíam soha kiváló tanuló. Olyan jó­közepes voltam, akire mindig ezt tetszett mondani, hogy: „lehet rá számítani”. Hogy milyen büszke voltam én erre az értékelésre. 14 éves ko­molysággal nyugtáztam, hogy „megbízható ember” vagyok. Azért a négy év alatt egy* szer nekem is be tetszett írni az ellenőrzőmbe, hogy „ma­tematikából szalmázott és me- kegett”. Rosszul esett ez ak­kor, dehát igaz volt, mert se­hogy sem ment az a+b+c! És aiiogy most itt ülök ön előtt, kedves Tanár Űr, nagy em­beri alakja előtt, emlékszem, hogy reszketett a keze és me­leg SKüTke szeme olyan szo­morúan nézett rám, mint aki nagyon-nagyon csalódott va­lakiben .:. Egy hét alatt kiköszörül­tem a csorbát és hogy önt mosolyogni láttam, úgy örül­tem;.: Hát még mikor ezen órán engem küldött el Tanár Űr a megszokott kevert por­ért?! Azt hiszem, 5 perc alatt megjártam a jó távol lévő „Haisánger” gyógyszertárt. Mindenképpen hamarabb akartam megjárni, mint a „stréber” Buhay, aki mindig elsőnek ugrott, ha a kedves Tanár Űr a pénztárcája után nyúlt, Nem. Igazán nem akartam „stréber*’ lenni! Dehát az olyan nagy dolog volt, ha ön küldőt el valakit, kedves Ta­nár Űr! És jönnek az emlékek;. j Emlékszem a Ferenc napTa. Az ön fia, aki osztálytársunk volt — és én, hatalmas cso­kor virággal díszítettük az asztalát. Az ajtótól a kated­ráig virágszőnyeg volt te­rítve. Az asztalra leső Pali, a legjobb rajzoló virágokkal ki­írta, hogy: „Éljen sokáig Fe­renc bácsi”. Azt hittük, baj lesz a bizalmaskodásért. Hát nem lett;:. Milyen szívesen hallgattuk önt, kedves Tanár Űr, ha ha­mar vége volt a felelésnek, vagy a „diktandónak”, ami­kor a „ferenejóskás” világról beszélt. Elmondta, hogy ak­kor egy valamire való ruha 30 forintba került ée ön. ked­ves Tanár Űr, keresett 25 fo­rintot — három hónap alatt! — És beszélt nekünk ön 1919-ről is! De hogyan? Hi­szen osztálytársam volt a vá­rosi rendőrkapitány fia is. Hát úgy, hogy tanultunk egy verset — a magyar órát nem Kovács tanár úr tartotta meg, hanem ön, kedves Ta­nár Űr és elmondotta, hogy a költő a „Karthágói Haran­gok” círtíü versében 1848 sza­badságharcáról és 1848 hősei­ről írta — allegórikusan. — „A mi népüpk.életében, fiaim — mondotta akkor — sok ilyen, „karthagói harangok” esetét lehetne megírni. És beszélt nekünk Dózsáról, 1848-ról és 1919-ről.:. Pedig, kedves Tanár úr, ön matematikus volt, nem törté­nész. Vagy tán épp ezért? Jól számított, Tanár Űr és örü­lök, hogy ön is megérte 1945-öt. És még tanított is! 81 éves volt ekkor. És emlékszem, hogy Ön igazságos is volt! Nyárádi Fe­ri önnek unokaöccse volt és Ön mégis megbuktatta. Arra is emlékszem, hogy egy­szer a fia óra alatt leejtett egy 5 kilogrammos vasgolyót és az a kissé lejtős osztály­ban hangos gurulóssal elin­dult :.. Béla barátom akkora két pofont kapott az édesap­jától, hogy még két óra múl­va is piros volt a képe .:. Mint tanár és mint ember is eszményképünk volt. De különösen a szívünkbe zár­tuk a Lábas Marci esetével... Ügy történt, hogy Lábas Marcinak ki kellett volna maradni az iskolából, mert apja nem bírta fizetni a tandíjat. Napszámos volt Marcinak az apja, aki többet volt a „Kossuth téri köpkö­dőn”, vagyis munkanélkül, mint munkában. Marciék ki­lencen voltak testvérek. Mar­ci jeles tanuló volt, dehát nem kapott tandíjmentessé­get, mert az apja „19-es” volt. Még jó, hogy megtűrték az iskolában. Szóval Marci­nak az igazgató Kiadta a pa­pírt, hogy ha másnap nem visz 48 pengőt, akkor törlik az iskoláiból. Sírt Marci, ahogy csak tudott. És akkor következett az ön órája, ked­ves Tanár Űr. Elmondtuk, hogy mi a baj. Akkor ön ki­hívta a táblához Marcit és azt mondta néki, hogy „szo­rozd meg, fiam a 48-at 5-el”. Közben, míg Marci a táblán bíbelődött a nagy feladattal, ön felénk fordult, cinkosan ránkkacsintott, hüvelyk és mutatóujját összedörzsölte, jelezvén, hogy „pénz kell”. Előbb nem értettük a dolgot, de aztán világos lett, mint a nap .. ; Osztálylétszám 49, § Marci nem számít. Marad 48. 8 Szorozva 50 fillérrel, az 24 ?, pengő. Na de mi lesz a másik § 24 pengővel? — kérdezték a szemek .:. És akkor ön, ked­ves Tanár Űr, benyúlt a pénz­tárcájába és Bárány Miská­nak leolvasott 24 pengőt..: Mire Marci visszafordult a táblától, már mosolygós, ki­pirult arcokat látott és más­nap Marci kezet csókolt ön­nek .: : OOOOCOOOOÖOOO^ Oláh Sándor : Hogy kékebb legyen az átszeli katáng ... Ég veletek esti lámpák Füstös, bús pesti házsorok; Elmegyek újra, haza a falumba S magammal viszem a mosolyod. Arcodról a pírt, hogy szebb legyen az este, Ha lebukik a nap a messzi kék vizen, Csókodnak izzó, forró mámorát. Hangod zenéjét mind, mind elviszem. Szőke hajadnak könnyű illatát Ugye, ugye, hogy itthagyod? Hajnalban, könnyes, virágos mezőn Érzem majd ezt az illatot. És elviszem szemedből a színeket. Hogy égesse szívem száz furcsa láng; És szétszórom amerre járok a mezőn. Hogy kékebb legyen az ú tszé'li katáng ... Régetl volt 1955 Akikor vál~ jwo0í>:>00<^:000<50<>:)000<>:>00<:^^ tunk el az iskolától. Negyven­kilenc ifjú ember kilépett az >'7^. < e f) • ' iskola kapuján. Ki tovább tanult, ki nekiment a nagy küzdelemnek .:. de öntől, Tanár Űr, soha sem váltunk el. ön mindig köztünk volt és köztünk maradt, ha ritkán láttuk is. Mit mondhatnék most, ked­ves jó Tanár Űr, hogy ne le­gyen banális? Mit mondhat­nék, hogy olyan egyszerű le­gyen, mint Ön volt, hogy úgy fejezze ki hálámat, ahogy ér­zem? Csak egy csokor virágot hoztam, apám sírhantján hagytam. Elmegyek vissza és felét elhozom önnek — apám ezért nem fog haragudni — és itthagyom a fekete már­ványtáblán s a félcsokor vi­rágot átkötöm emlékeim lila szalagjával, amelyről soha nem fogja lemosni az idő, hogy ..Köszönöm, Kedves Jó Tanár Űr!” KONYVESPOLC Mittok Éva: A NÉVTELEN TISZT, Asztalos Jánosnak, az el- Ienforadaiom egyik mártírjá­nak rövid, de gazdag élete elevenedik meg Miliők Éva érdekes írásában. Asztalos ember, különös ember volt, a szónak abban az értelmé­ben, hogy különb volt társai­nál, különb vo’t, mint em­ber, mint családapa, mint dolgozó proletár. Az eíienfor- radalmárok megölték Aszta­los Jánost, arcát felismerhe- tetlenné tették .. Ez az írás most újjá faragja a „névte­len tiszt” arcát, hogy ne fe­ledjük, hogy emlékezzünk rá. Balogh Béni: GYÖNGY- HÜRÜ CITERA, A Mátyás király korában játszódó bájos meseregény hőse Ostor Imre juhászboj­tár, a Bükk vidékén őrzi ■ Mátyás aranyszőrű juhait. A gonosz manók ellopják a bá- ránykákat. A juhászbojtár harcba száll Mátyás oldalán a rablólovagok ellen, sikerül is visszaszereznie a bárányo­kat, s ő 'esz a leghíresebb számadójuhász a Bükkháton. A fordulatos, kedves törté­netet Szecskó Tamás rajzai élénkítik; • SZÍNES olasz— francia film Bemutatja a szolnoki Vörös Csillag mozi Paul, az utazó és példás családapa, lemarad a vonat­ról, Autóbuszra ül és vajszive bonyodalomba keveri. Elvál­lalja egy leányanya mellett a férj szerepét, hogy annak szüleit megnyugtassa. A turpisság kiderül, de Paul egy for­más és mélységes emberségtől áthatott védőbeszéd ben, me­leg baráti szavakkal rávezeti a dühös apát, hogy milyen lel­ketlen, kemény, igazságtalan az a szándéka, hogy leányát elűzze a háztól. Paul nyugodtan hazamehet. A család immár Mária mellett áll, a születendő gyermeket szeretettel várják. Apai a csók, amelyel a férfi a lánytól búcsúzik. A mosoly, a hála, amely a lány arcát beragyogja, még sokáig fog élni Paul emlékezetében. A film főszerepét a legnagyobb francia jellemszínész, Femandel játssza. Jól ismerjük őt egész sor filmből. Re­méljük, csupaszív művészi játékában ezúttal sem fogunk csalódni. A női főszerepet bájos, hamvas fiatal olasz film- színésznő, Giulia Rubini játssza. EN ÍGY KEZDTEM SZERKESZTŐI ÜZENETEK IRTA: GYOMAI GYÖRGY J<5 negyven esztendeje, amikor kineveztek állami ta­nítónak, egy kis csomaggal és néhány korona kölcsönkért pénzzel indultam az akalháti tanyai iskolába. A faluban jelentkeztem az igazgatónál. Az igazgató igen kedvesen fogadott. Az irodában beírta a személyi adataimat. Aztán kivezetett az utcára. A kezembe nyo­mott két rozsdás kulcsot. És elmutatott a messzeségbe. — Ezen az úton menjen, amíg ki. nem ér a Tisza part­jára. Ott talál egy nagy töltést. A töltésen induljon el balkéz felé és menjen vagy két óra hosszáig. Akkor köz­vetlen a töltés mellett lát majd egy tanyát. Menjen be oda, és kérdezze meg, hol van az iskolája. Ott majd meg­mondják pontosan. Az egyik kulcs a tanteremé, a másik a lakásáé. Ezzel elköszönt tőlem és visszament az irodájába Ködös, jeges, téleleji idő volt. Alig lehetett húsz lé­pésre látni. A falu pékjétől vettem egy egész kenyeret, a hentestől meg egy kiló szalonnát. S a gáton elindultam az akőlháti iskola felé. Kétórai csúszkálás után valóban találtam a gát mel­lett egy tanyát. Ott ráállítottak egy kocsinyomra, hogy csak menjek azon, félóm alatt az iskolába érek. Így dél- tájra az égy re sűrűsödő ködben csakugyan kiértem az iskolához. Az iskola hosszú, nádtetős épület volt, két kis szobá­val és egy tanteremmel. Körülnéztem az új helyen. A padokon, egy asztalon, széken s egy hatalmas gyászlobo­gón, és egy táblán kívül azonban mást nem találtam a tanterem,ben és a padláson. Estig ott fagyoskodtam a hideg teremben. Akkor szenet, fát vittem be a fészerből. Begyújtottam. Odatet­tem a táblát a leghátsó pad tetejére. Ráterítettem lepe­dőnek a gyászlobogót. S ruhástól kabátban ott didereg­tem, és fagyoskodtam reggelig. Másnap amikor amkőd felszállt, szétnéztem a havas világban. Az iskola előtt dűlöút vezetett. Az épület sar­kánál négy lábon akkora harang lógott, mint egy kisebb­fajta üst. A hóban pedig Icöröskörül úgy lapultak a ta­nyák, mint a didergő, gubancosszőrű kutyák. Meghúztam a kis harangot. Rángattam a kötelet so-’ káig. így adtam emlékezetül mindenkinek, akit illet, hogy megkezdődik az iskola, jöhetnek a gyerekek tanulni. A nagy harangozásra az egyik tanyából átballagott hozzám egy nagysipkás, nagybajszos ember. Elmondta, hogy ő a harangtársulat elnöke. És felkért, hogy a ha­rangozást havi Hz koronáért vállaljam el. Nem tesz vele sok munka. Napjában háromszor, hajnalban, délben és este kell harangozni. Alig egyeztünk meg, jött lóhátam a mezőrendőr Az igazgató levelét hozta. Az igazgató azt írta, hogy vállaljam el az iskola seprését, tíz koronát fizet érte havonkint a község. Déltájban elindultam a legközelebbi tanyákba, hogy kosztot keressek. Az első helyen kemenceszagú szobában találtam a családot. Az ágyban hófehér arcú, húszéves lány feküdt óriási dunna alatt. Sovány volt, mint a csontváz és arcán piros foltok égtek. Látszott rajta, hogy a tüdővész hamarosan végez vele. Szédelegve mentem tovább. A másik helyen vagy tíz imádkozó ember-asszony volt a szobában. Valami új vallás hívei voltak, akik félnapokat imádkoztak, hangos énekléssel. Amikor beléptem, intettek, hogy hallgassak. Vártam is vagy jó óra hosszáig, aztán szótlanul otthagy­tam őket. A harmadik helyen téglára rakott ágyon ült a dunna alatt egy asszony. Ült és csuklóit minden percben. A szobában patkányok szaladgáltak a földön játszó gyere­kek közt és az ember a rettenetes bűzben, piszokban va­lami levest főzött. — Rákja van a feleségemnek — mondta közömbö­sen, amikor kikísért. Egy hétig szalonnán éltem. Közben a gyerekekkel megkezdődött a tanulás. Éjjel a gyászlobogón feküdtem s azon tűnődtem, honnan szerezzek kenyeret, mert a fizetést akkoriban a minisztérium csak úgy két hónap múlta utalta ki az újonnan kinevezetteknek. Szerencsére megismerkedtem Szabó Józseffel, a szem­közti tanya béresével. Átjárt hozzám esténkint a sötét­ben beszélgetni. S amikor látta, milyen kutya sorban élek, áthívott aludni maga mellé az istállóba, a maga prics- csére a dunnája alá, Így húztuk át beszélgetve a leghi­degebb napokat. Jóska éjjelenkint kifejt az egyik tehén­ből egy nagy bögre tejet, meghalta velem. Topott tojást is mindig. Áthozta hozzám, megsütöttük, hogy valami meleget is egyek. Kenyeret is szerzett valahonnan min­dig, hogy amíg a fizetésem kiutalják, ne száradjak ki az éhségtől. Én hálából megtanítottam írni, olvasni, meséltem neki Mátyás királyról, Petőfiről, meg az egész világról. Én így kezdtem, Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Patay Lajos, Szolnok. Filo­zófiai verse helyenként ért­hető. Ez azonban kevés. Stí­lusa Csokonai korában még megjárta volna, ma azonban már kissé avult. „Esztikém­hez”: sablonos fordulatok, érzelgős giceses verselés. Saj­nos az érzések forrósága. és a jóindulat még nem tehetség. VE. Ha rímei osm is erede­tiek, sorait igazi érzés mele­gíti. őszijén szólva a há­rom szakaszos kis verset jobbnak érzem. Hogy sor ke- rül-e rá? Nem tudom. Csabafi Kálmán. Ez mind igaz, amit leír, csak éppen sohasem születik belőle való­di vers. Hortobágyi László, Debre­cen kétszakaszosa kedves kép. De úgy vélem, érdemes lenne rímeinek újszerűségén is gondolkodnia. Gulyás Sándor, Tiszaföld- vár. Azt tanácsoljuk, szabad­idejét inkább önképzésre: ol­vasásra, tanulásra fordítsa, mintsem versírogatásra. Nem fog maradandót alkotni e nemben. Majoros László, Törökszent- miklós. Verseinek se ríme, se ritmusa, se értelme. Nem ér­demes versírással töltenie ide­jét. Az „aktuális” szó jelen­tése „időszerű”. Pintér Zoltán. Szolnok. Én azt hiszem, jobb hogy nem kapott választ a «.Keletre magyar” c. versére,' mert ha az is olyan gyönge, mint a mostani, akkor nagyon elszo­morító véleményt kellett vol­na mondanom. Előbb az értel­mes és szabatos kifejezés- módot kell elsajátítania. — Versírásra csak aztán gondol­hat esetleg. Rakonczai Gyula, Mezőtúr. Május elsejei verse csak szó­lamgyűjtemény. Az osztály­harcos vers kifejezési formá­ja nem azonos a népi politi­ka és a brossurák nyelvével. Virágh Benő. Hasonló té­májú versében van valami eredetiség, de többet beszél a kelleténél, rímei pedig elké- pesztőek. Novak András, Martfű. Versét faliújság stilus jellem­zi. Közlésre nem való. Péli Árpád, Kisújszállás. Impresszionista verseiben vannak kidolgozatlan részek. Igyekezzék kapcsolatot te­remteni olyannal, aki rend­szeresen csiszolgatni tudná egyenetlenségeit, s hasznos tanácsokat adna fejlődésé­hez. Valkó Dénes, Kisújszállás. Műfordításai tehetségesek, — de még nem kiforrottak. — Küldjön még néhányat. Dénes András Tiszafüred. Verskéziratát sajnos nem ta­láljuk. Lehet,*hogv szerkesz­tői üzenetben már válaszol­tunk, csak elkerülte figyel­mét, kézirat megőrzésére, — visszaküldésére nem vállal­kozunk.

Next

/
Thumbnails
Contents