Szolnok Megyei Néplap, 1958. június (9. évfolyam, 129-153. szám)
1958-06-22 / 147. szám
S70T.N0K MFC, VEI NÉPI.AP 1958. június 22. 6 László László: A jászok éneke Ki tudja már, hogy honnan jött a* ősünk, Kelet-világnak melyik szögletéből? Valahonnan csak ide vetődtünk, S itt élünk most, harcból és reményből, Szív — s erőformálta dalból és kenyérből. Távol a Mátra kényes orma kéklett, Mocsár-mezős, verejték-szomjas föld volt, mi hősi áron elődeinké lett, S ma ez hazánk, és halkan itt dalol most egy vén utód. (Az őse tán szilaj regős volt.) Erős, szívós, nyakas a jász-rög népe, Nem termett ingyen étkük és ruhájok; Ezernyi kar és íj feszült meg érte. Ozmán, germán rablók, honi tatárok Csak így nem tudtak halált hozni rájok. És most (ki bánja, honnan jött az ősünk!) szelídült földünkön, frissült erővel élet-szebbítő harcunkban kell győznünk; Van vágyunk, nótánk, bánatunk bőven, És kedvünk élni szebbülő jövőben! Kecskemét A Kossuth-szobor karja A templom és a tér Felé mutat; Rangos paloták takarnak Parányi házakat. Az utak Sárga keramit kövén Homokot borzol a szél. Városi ruhás sétálók között Tarisznyás öreg paraszt lépeget. A fák fölött ingó lámpák Hintenek tétova fényeket. Autók és motorok Berregő lámpáját ringatja a tér; S köztük riadtan bandukol egy parasztszekér ............. Olá h Sándor Gye ne k történ etek Hatéves kislányom igen eleven eszű kis fruska. Van kritikai érzéke, amelyet persze másokkal szemben gyakorol élénk buzgalommal. Múltkoriban a rádiót hallgattuk együtt, éppen Szabó Lőrinc „Lóci óriás lesz” című versét adták elő. Azt hittem, Kati oda sem figyel, nem is hat értelméig a vers tartalma. Hát az előadó csak sorolgatja szépen Lóci bű- p.eit, a virágok megnyirbálását, a baba szétszedését, no meg a könyvespolcokon való mász- kálásokat is. Mikor aztán odaér, hogy a költő apa leül a gyerek mellé játszani, az én kislányom nem bírja tovább és méltatlankodva szól bele a dolgok ilyetén fordulatába. Azt mondja: — No, ez is szépen neveli a gyerekét! Meg kellett volna jól verni! * A kisfiam meg, aki kétéves lesz a nyáron, reggelenként mindig odabújik hozzám egy kis utóalvásra. Mielőtt felkelek, játszunk is még egy kicsit apró, butuska játékokat, olyasmit, amin aztán ő jóízűket tud kacarászni. Valamelyik reggel, amikor az egész szokásos műsoron végigmentünk már, jobb ötlet híján a szememet csukogatcm le neki, tréfásan, hol egyiket, hol a másikat. A hatást azonban hiába várom, a gyerek nem nevet. Csönd van egy darabig. Azután megkérdezi mélységes csodálkozással, komolyan: — Jé, anyukám! Becsomagoltad a szemedet’ Kemény Erzsébet ... tiázta, vqirizetii izéaai ... Simon István: „Pacsirtaszó" c. most megjelenő kötetembe nyolc év óta írt verseim közül azokat válogattam össze, amelyekről úgy gondoltam, sikerültek annyira, hogy még egyszer megjelenjenek. Válogatott gyűjteményben még hozzá, s ez a költőt mind maga, mind az olvasói felé komolyságra kötelezi. Éppen ezért eddig megjelent verseimnek még PACSIRTASZŐ a felét se engedtem át a rostán, mert volt bennem valami olyan érzés, míg végeztem a könyv összeállítását — amelyre baráti ösztönzés és belső óhaj is sarkallt — hogy fiatalon csak bánjon csínján az ember munkája értékeinek meghatározásával. Legyen a válogatás számszerűen annyira szűk, amennyire a minőséget csak emelni tudja. Az idő villámgyorsan elrepült. Sok mindent elszalasztottam közben, úgy érzem — ezen bánkódom is. De mégis örülök, hogy a viharos esztendők nem vitték magukkal a termést. — Csak a minőségi mércét kellett használnom, hiszen érzésem, célom ma is ugyanaz, mint volt: küzdeni tollal a szépért, a bűneiből megtisztulandó világért, az egyszerű emberek szociális: a igazáért. Nekik szeretnék írnj, függetlenül a divatoktól; az egyszerű embereknek, tiszia. egyszerű szóval. A kötet címe a „Pacsirtaszó“ is ezt a szándékomat akarja jelezni. SZERKESZTŐI ÜZENETEK Többeknek: A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem küld vissza! Bíró László Tiszaszentimre, Császt- vay István Jászberény. Leveleikre csak a jövő héten tudunk érdemben válaszolni, addig szíves türelmüket kérjük. Rajeczki Lajos, Szolnok: Küldje be nyugodtan írásait, elolvassuk és értékeljük azokat. Az írók Hivatása című cikkének főgondolatával egyetértünk, de kidolgozása vázlatos és néhány helyen sematikus jelzőt, hasonlatot is találhatunk benne. Érettségijéhez sok sikert kívánunk. Lukácsi László, Jászalsószent- györgy: Joó mester című írását megkaptuk, igyekezünk sort' keríteni rá. Rakonczai Gyula, Mezőtúr: Tiszteletreméltó, szép érzéseit nem sikerült kellő művészi formába öntenie, ezért, sajnos, nem közölhetjük. Lekrinszki Ferenc, Szelevénv: — Kedves hangulatú a verse, de nem üti meg a közlés mértékét. „Beca“ jeligére: Az igaz érzések még nem elegendőek egy jó vers megszületésére, így az ön esetében sem. A szerelmi bánat ilyen s'ílusú leírása legfeljebb az elmúlt század finomkodó almanach-lírájában aratott volna sikert. A BÉKE UTCA egyik udvarának örökké árnyékos részén állt egy féltetős rozoga épület. Ablaka nem volt nagyobb, mint egy jókorácska doboz, nap sohase jutott a házba, nedves, párás volt ott a levegő, falait a penésztől hetente kellett kaparni. Nyolcán laktak ebben a szoba-konyhás lakásnak mondott fészerben: Suhajda Péter üvegfúvó, a csupa- csont asszony — Teréz, meg hat gyerek; öt lány —, egy fiú. A legnagyobb — Ilonka — még nem töltötte be a tiz esztendőt, a legkisebb ott himbálózott a gömbölyű fenekű teknőben. Pár évvel ezelőtt még nem itt laktak — valahol a Mohácsi úton és akkor csak négyen voltak Suhaj- dáék. De az embernek hónapokig nem akadt munka, Teréz járt mosni — így tengődtek, ám lakbérre nem tellett és a Mohácsi utcai háziúr az egyik délután az utcára dobta a nyomorgó családot. Ezen az éjjelen ott aludtak az utcára kivetett vackaikon és reggel az egyik házmester hurcolta be őket a mosókonyhába, hogy legalább fedél alá jussanak. A család egész nap rémült verebek módjára húzódott meg a pincében és ki se mozdult: várták az apát — hátha jut neki is valamilyen dolog. Suhajda egész nap rótta a gyárakat és végre — ki tudja, hányadik helyen — munkát talált egy üveggyárban. A gyáros alkuba bocsájtkozott vele: — Azt mondja, kipakolták ... Van nekem egy házam a Béke utcában; hátul, az udvaron van egy kis hely, össze lehetne ott ütni valamiféle lakást, abba ellehetnének. — Nincs nekem pénzem ilyesmire, uram! — szólalt meg Suhajda; hangja bánatos volt és reménytelen. — Majd összeveretem én; aztán ledolgozza; rendbe? — kérdezte a gyáros, de úgy, mint aki már be is fejezte a beszélgetést. Suhajda beleegyezett. Pár nap alatt elkészült az eldugott viskó, betapasztották a sárléceket, bemeszelték kívül is, belül is. A féltetőre ráhúzták a kátránypapírt és még aznap felköltözött a család a pincéből. így kerültek a Béke utcába. Villany nem volt, FÓTI PÁL: ÉDES AN YAM dohos, nehézszagú volt mind a két helység, csak fáradt levegő kanyargóit be a parányi ablakon; esőtől és széltől is csak alig óvtak a becsapott lécfalak és a papírtető. Itt éltek ők. Eleinte négyen, aztán öten... jöttek sorba a gyerekek... kuporogtak hatan, heten... nyolcán. Terézt leszívta a sok gyerek, keveset evett — mindig a maradékot, annál többet görnyedt a mosóteknő fölött lent a füstös, nedves levegőtlen pincékben. Arcán, kezén kiugrottak a csontok és a bőr mint fony- nyadt szilvahéj ráncosodott, lötyögött rajta. Szeme beesett, sötétkeretű mélyedésbe süllyedt, csak arcának sárgasága világított, mint egy homályos szobában a gyérfényű gyertya. Most is ott csüngtek rajta a gyerekek: kettő a térdén, a pici a karján, a három középső a lába előtt a földön és majzoltak valamit nagy mohósággal. Csak a két nagyobb ült távol a szalmazsák szélén és szótlanul meredt mindkettő előre. Teréz orrával csiklandozta a karján ülő legkisebbet, közben gagyogott hozzá, még selypített is, mint egy gyerek. — Ma szombat van, bizony. Apa pénzt hoz, mi meg veszünk kis cipőt. Veszünk ám. A piacon már ki is néztem: alig használt, 4 pengőért adnák. Szép lesz, meg jó is, igaz? Letette a gyereket a karjáról, a másik kettőt lecsúsztatta a térdéről. — Megmelegítem a borsót, jön nemsokára apa! Elindult a repedt mozsárkályha felé. Valaki belépett az ajtón. A bérház gondnoka volt. Mindannyian megrettentek: ez az ember csak veszekedni járt hozzájuk, most is mit akarhat? De a gondnok most nem szólt, csak levette sapkáját, ott tartotta a kezében, az ; ajtóban maradt — teljesen eltakarta a parányi faajtót ! — és hallgatott. Aztán lehajtotta a fejét és halkan > kezdte: s — Rossz hírt nem szívesen mond az ember. Azt ! is okolják, aki mondja. Pedig muszályból teszem. > Küldtek. A méltóságos gyáros úr küldött — krákogott, > újra megállt egy sóhajtásra. > Teréz már visszafordult a kályha mellől és nézte > azt az embert, aki most nem is veszekedni jött, hanem j inkább olyan ünnepélyes. Egy kicsit feloldódott: vajon | mit akarhat? Csak a gyerekek lesték még mindig l ijedten. > A GONDNOK szeme körbejárt a hat gyereken, s aztán a sápadtarcú, kazlashajú asszonynál egy pilla- > natra megállapodott, látszott, hogy vívódik, mégis el- \ szánta magát, elfordította fejét Terézről is és a falaknak mondta nagyon csendes, majdnem síró hangon — Meghalt — a — férje. Teréz feljajdult, hirtelen a két nagyobb gyerekre nézett, azok megremegve bújtak össze, egész teste remegett, mikor hitetlenül megkérdezte: ; — Meghalt? Várt, hátha nem igaz. A sapkáját morzsolgató ember nem mert ránézni, j újból a falnak mondta, de most már monoton han- '■ gon, mint egy betanult leckét: ; — Részeg volt, elesett... rá az üstre, ez feldőlt, j ő meg leforrázódott... Az úr kórházba vitette, de már nem segíthettek ... Részeg volt, ezt üzeni a méltós ágos. Teréz szeme sötétebb és mélyebb lett, mint bár- \ mikor. Csak nézett, csak nézett, tán semmit sem Iá- ' tott. A szavak úgy hulltak rá, mint a sebző kövek. Megrázkódott, a semmibe bámult. Űjból rezdült egyet, öklét rágcsálta, amikor ismételte: — Részeg volt — ezt mondja az úr? (Folytatása következik.) I ■JWWWWWWVWVWW’^WVWVW^ i><wav«%ww^>^a»vvvwwvww»vwvvvwmvvvvvvvvvwvvvvvvwwvvvvvvvv\.
