Szolnok Megyei Néplap, 1958. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-16 / 40. szám

VIHARLÁMPÁK

Hál óra felé jár az Idő, de a határ már olyan fekete, mintha szurokkal öntötték volna le. Sűrű, öreg sár borítja a dűlőt. A tanyák, a dűlő mellett ácsorgó sovány akácok belevesznek a sötétségbe. A kutyák sem ugatnak. Be- Bekaparják magukat a kazlak aljába és csak az orruk hegyét dugják ki a nyirkos, szurkos világba.

Az egyik tanyáznál valami fény villan. Jobbra-balra im- bolyog, mint a lidércláng. Vékony, sárga fénycsíkot rajzol a sárra. És táncolva, lassan halad előre. Balog János lépked óvatosan a sárban az iskola felé. Viharlámpa van a kezében. Annak a gyenge lángjánál figyeli az árok szélét, nehogy belecsússzon az alján csillogó, oroszos vízbe.

A másik tanyánál is fény villan. A harmadiknál is. Emberek igyekeznek mindenfelől az iskolába viharlámpákkal. Hang nem hallatszik sehol. Csak a sár cuppog keserves sírással a csizmák talpa alatt.

Az iskola épülete az uraság idejében konyha, meg ebédlő volt. A kisebb helyiségben szakácsnő kavargatta a lábasokban a fakanalat. A nagyobbik szobában a nőtlen tisztek, segédtisztek, Írnokok ették a zsíros, pa-prikás húsokat, vastag főzelékeket. Most iskola van az urasági épületben. Egy tanítónő, meg egy taníts oktatja a tudományokra a határ gyerekeit.

Az emberek odaérnek a viharlámpákkal az épület elé. A kikövezett folyosón leverik csizmájukról a sarat. A csizmaszárból fakéseket húznak elő. Le tisztítják alaposan a lábbelit. Úgy lépnek be a tanterembe, ahol már ég a bá- dogemyős petróleumlámpa. Alatta pedig könyvet olvasgat egy sovány fiatalember, a tanító.

—Jóestét köszönnek sorban és kezet fognak a tanítóval.

Aztán bepréselődnek a padokba. A viharlámpákat maguk elé teszik. Kirakják a belsőzsebekből a füzeteket, ceruzákat. Lassan beszélgetnek,

m Keserves egy idő,

*-* Rettenetes ez a csúnya sár mondogatják és megigazítják a lámpákat, hogy jobban adják a világosságot.

— Ügy látom, együtt vagyunk mind. Megkezdhetjük a munkát, , áll fel egyszer a helyéről a tanító és odamegy a táblához. — Krétát vesz le a tetejéről. Odakészíti az asztal szélére, hogy kéznél legyen,

— No, János bácsi* kezdje meg maga*

Balog János olyan ötven körüli, zömök, nagybajuszos ember. Itt él kint a tanyákon születése óta. Gyermekkorában nem járhatott iskolába. De amikor most meghallotta a rádióból, meg kiolvasta az újságból, hogy az egész megyében mindenhol tanulnak az emberek, ő is gondba esett. Aranykalászos, ezüstkalászos tanfolyamok, növénytermesztő, állatgondozó tanfolyamok, dolgozók iskolája, meg ezerféle más hely van, ahol tanulni lehet. Még az asszonyok, lányok is tanulnak főző-, varró tanfoIrta: Gyomai György

lvamokon, csipkeverő-, kosárfonó iskolákban, ö sem maradhat hát ki a sorból. Ezt állapította meg a hosszú álmatlan éjszakákon, S amikor meghallotta, hogy itt is nyílik a dolgozók iskolája, a a legelső volt, aki jelentkezett a tanulásra*

Balog János a tanító felhívására komolyan kimegy a tábla elé. Kezébe veszi a krétát. Megnézi jobbról, balról, hogy jól lehet-e vele írni, meg számolni. Aztán hátrafordul. Int két másik öregdiáknak, két tanyai cimborájának:

— Hozzátok fci a lámpákat.

A két ember két viharlámpával kimegy a táblához. Az egyik az egyik oldalról tartja, hogy jobban lehessen látni, A másik meg a másik I oldalról világít, hogy Balog János is jól lásson, meg azok is leolvashassanak mindent a tábláról, akik a padokban ülnek. És a két viharlámpa opálos fénye mellett megkezdődik a komoly munka, a tanulás, a számolás* Villany még nincs idekint. A szövetkezet elnöke most jár utána, hogy kivezessék. De a gyenge világosság nem akadály. Ha nincs még villany, megy a tanulás viharlámpa mellett is úgy, mint a parancsolat. Balog János rányomja a krétái rendesen a táblára. Megláthatja azt akárki, még a leghátsó pádból is. És mondja a példát hangosan a tanító után. És számol összehúzott szemekkel, csordultig telve a tudás utáni végtelen szomjúsággal, hogy legalább öregségében belekóstoljon azokba a tudományokba, amelyeket fiatalkorban a sors megtagadott tőle.

A viharlámpákból egyre ömlik a sárga fény. A kályha durúzsol a sarokban. A kemény öklök, az acélujjak közt lassan mozognak a ceruzák. A kréta csikorog a táblán. S a tudás a viharlámpák fénye mellett behurcolkodik az öreg, sárral borított tanyák közé*

Jeszenyin :

SAGAN E

^aganőm, fetes* Ms Saganém*

A hazám, tudod, északi ország; Ma mesélem a távoli rónát, Milyen a rozs, ha becézi a fény, Saganém, kicsi kis Saganém,

hazám, tudod, északi ország,

Százakkora holdtól égés az ég is Arrafelé, s ha Siráz meseszép is, Meseszebbek a rjázanyi rónák.

A hazám, tudod, északi ország.

M,

mesélem a távoli rónáé,

Hajam az ottani rozsra hasonlít, Fond pici ujjacskádra, ha tetszik — Igazán nem fáj a bohóság.

Ma mesélém a távoli rónát,

M

■t *-ilyen a rozs, ha becézi a fény,

Fürtöm után magad is kitalálod.. Hallgatom inkább víg csacsogásod, Emléke se szálljon máma felém, Milyen a rozs, ha becézi a fény.

^aganém, kicsi kis Saganém,

Valaki messzire északon árva,

S jaj, be hasonlít rád az a lánykái Értem szomorú a szegény,

Saganém, kicsi kis Saganém.

Ford.: SARKADY SÁNDOR

Simult szeldmeJiw emLehezoín

Tücsöknek, feleségemnek ajánlom

MARADT róluk egy-egy kicsi versem —* EGY-EGY versből olykor felderengne/k* szerelmek voltak? — régen? — nem tudom: és idézik még arcuk a szavak.*, szemembe ragyogsz: elfakul « fényük, de a dallamok, mik értük születtek, eltűnnek mind a csülag-utakon, ma már mind csak tenéked vallanak, ~

KÖDDÉ, múlttá váltak valahányon, — emlékük őrzi némely énekem; de kísértésüktől örökre védő, a szép valóság, te vagy énnekem.

ZALAVÁRI LÁSZLÓ

^ mWlfnnjWiruWJWAnAft|^^

mmm

...lm „titkif szerelnék tfinfei

órösi Pál Zoltán: Méhek közölt

Mihail Alexandro^ics Solohov

1905-ben született a do- myeci körzet Veeen&zkaja kisvárosa melletti Kruzsilin- tanyán.

Apja nem volt kozák. Nem nemes származású „bevándorolt” volt a kozákok, között. Gyakran vátoztatta foglalkozását Volt marhafelvá- sáró, tanyai kereskedősegéd, gőzmalom-vezető, földbérlő stb.

Solohov

Megjelent az „Emberek eem** és az „Idegen vér” című kötete.

Anyja félig kozák, félig paraszt nő, aki olvasni, írni is csak akkor tanult, amikor fia gimnáziumba került. — 1912-ig az anyának és fiának is, mint kozák nőnek és gyerekének, volt földje. Apja, Solohov csak ekkor esküdött meg anyjával, s ezért a fiút „polgárevereknek” kezdték számítani;

A voronyezsi gimnáziumban tanult. A polgárháború idején a Don mentén élt. 1920-tól katona, vörös kozák a Don-vidéken. Dolgozik az élelmiszerbegyűjtésnél, harcol a bandák ellen 1922-ig és gyakran forog veszélyben az élete. 1923-ban kezd írni, és ettől fogva jelennek meg elbeszélései a lapokban. 1925- ben jelenik meg első könyve, a „Történetek a Don mellől*'. A polgárháború elbeszélései ezek. ülés Béla emlékezéseiből ismerjük azt a félszeg fiatalembert, színe- hagyott katonablúzban, alti 1927 novemberében felkereste Szerafimovicsot egy hatalmas kéziratköteggel, amire vacsora közben rátette a lábát, nehogy ellopják tőle.

A kézirat a „Csendes Don” első része vöt. A mű első

majd 1929-ben, 1933-ban és

1940-ben követte a többi kötet is. Rendkívül gyors írói fejlődés ez. Közben 1932-ben megjelent az „Uj barázdát szánt az éke” című regénye is.

Állandóan népe, a Don melletti kozákság között él. ír és gazdálkodik. Egyik moszkvai írói közgyűlésről azért sietett haza, mert — mint mondotta —■ . tudnom kell,

hogy az elmúlt esős napokat hogyan fogadták otthon”. Valóban mindent tud a nép életének adataiból is. Jegyzetfü- zeteibe árakat, szokásokat, napi kérdéseket, mindent feljegyez. Nem érzi jól magát a nagyvárosban.

A Nagy Honvédő Háború idején a fasiszták betörtek arra a vidékre is, ahol az író élt. Édesanyját 1942-ben német bomba ölte meg. Solohov haditudósítónak jelentkezett. Ebben az időben kezdte írni eddig még befejezetlen új művét: „Akik a hazáért harcoltak” címmel és híres nagyhatású elbeszélését „A gyűlölet iskolájáét

Kántor Zsuzsa: Práter ntca

(Móra Ferenc). Kb. 96 oldal, fűzve 5.— FI

Kép Kántor Zsnwai

Fráter utca cimtt Kötetéből

Megtévesztett 14—17 éves

fiúk belekeverednek az ellenforradalomba, s fegyverrel al kézben harcolnak egy Práter utcai ház tetején. Végül felismerik a valóságot a hazug | jelszavak mögött.

OrBsl Pál Zoltán, a „Méhek között'» című Könyv írója

A Méhek között-ről három „titkot1' szeretnék elárulni. Az első az, hogy ezt a 700 oldalas könyvet 1943-ban kezdtem írni és 1951-ben, tehát kilenc év múlva fejeztem be. Egy régi, nagyon bölcs latin mondás szerint „nonum pre- matur in annum...“, vagyis a kéziratot kilenc évig kell hevertetni, érlelgetni, akkor jó a könyv. Nagyon ritkán igazodnak ehhez. Sok nagy

kötete 1928-ban jelent meg, XDOOOGOGOOO00OO0OOOOOOOOOOOOOOOOOGOGOOOC Hatvani Dániel:

Sj

Kókkadt fűszálra száll a dér, A nap lila máglyába dől le, Nagy lángokat növeszt a szél.

Megnyúlnak mind a levelek, Elszáradt indák, gallyak, erdők

.7 n füst mind sűrűbben lebea.

könyv megírására még kilenc hónap sem jut. Nekem véletlenül sikerült.

A következő titok, melyet elárulok, az. hogy á Méhek között tekintélyes részét nem kényelmes dolgozószobában írtam, hanem szekéren. A háború arra kényszerített, hogy hat hónapig közönséges) lapos lovaskocsin lakjam. —1 Ponyvát terítettem rá, egy láda volt az ülésem, előttem egy másik ládán az írógép.

A harmadik titok könyvem képeire vonatkozik. — Úgy gondolom, ezek is hozzájárultak a Méhek között sikeréhez, népszerűségéhez. A háború alatt tanfolyamot kellett tartanom a gödöllői Méhészeti és Méhbiológiai Kutatóintézetben. — Táblát nem használhattam, mert a beépített táblás tantermekben kibombázott budapesti családok laktak. Mit tehettem egy nagy asztalra papírost terítettem, arra vázoltam előadásaim rajzait. Csak válogatnom kellett közülük, kiegészítenem, javítanom, csoportosítanom és művész kézbe adnom őket; hogy megjelenésre méltó alaNa *— mondom, a kezem- ben lévő közönséges barna

papírzacskónak — most szépen kiigazítom a sarkaidat, lesimítlak és hogy ne unatkozz, odateszlek a polcon la- 1 puló társaid közé.

Ebből a célból lenyúlok, szép komótosan a cukroszacskó fenekére és — no, de nem, ez mégsem lehet! — megszúr valami. De, miután én azon az állásponton va- ; gyök, hogy „ez mégsem lehet", nem kapom ki azonnal

I

a kezemet. Sajnos! Mert a valaminek így van ideje bebizonyítani, hogy ő igenis létezik. Még egyet belém- szúr, jóval nagyobbat az előbbinél. Akkor gyúl végre világosság az agyamban: a zacskó a nyitott spájz-ablak- ban állt, szintén nyitva és belebújt egy darázs. Most már meglepő gyorsasággal mozgok. Kirántom a kezemet, a sarkamon forgok, hopszaszázom néhányat, és mint valami táncoló dervis, körülugrálom az asztalt. Ezt mind nagy örömömben teszem: két szúrást sikerült kicsikarnom az ebadta darázsból, haha! És ugyanarra a helyre. Pompás! Úgyis fájni szokott éppen a balkezemen a középső ujjon, pont azoa a helyen: Eső előtt. Meg mikor

I hideg van. Vagy ha szél fúj. Szóval egy rendes, precíz kis reupiám van a balkezem középső ujjún, pont azon a helyen. Egy olyan időjárást jelző kis fájóka. És- most milyen nagyszerű! Megcsípett a darázs. Kétszer, jó erősen. — Ettől biztos meg fog gyógyulni az ujjam! Mondta is mindjárt az első. akivel öszKék fürtökben szállong a köd, A fák az égre loapaszkodnak, Lehull a csönd, levél zörög.

Földre huppan a pillanat, Sötéten ásít a barázda,

szetalálkoztam: Darázscsípés? Orvosság! Mit? Csodaszer! — Aztán a második is mondta. A harmadik is. Az ötödik nem tudom, mit mondott volna. Messziről kikerültem, mikor megláttam.

Ezzel azonban sajnos, nincs vége a történetnek. Mert mit gondoltam én, naiv kezdő: megszúrt a gonosz bogár alaposan! Fájt is, nem mondom, még a könyököm hajlása is sajgóit belé. Dehát üsse kő: nem halálos. És hátha abban az orvosságdologban is van valami?

Hanem este, amikor lefekszem aludni! Egyszeresük fölébredek. Hát ez mi? — Dagad a kezem, dagad és ég, mintha tüzet gyújtottak volna a bőröm alatt. Nem, a hasonlat még sem jó. Mert viszket is, veszettül. Mintha tüzes hangyák szaladgálnának a meztelen húsomon. Vagy bolhák viháncolnának az ereimben. Javul a hasonlat, javul! Csak a kezem nem. Megnézem, hány óra? Pont tizenkettő. Remek! Reggel korán kell kelnem, milyen pompásan kialszom magam, ha ez így megy. Kikecmer- gck' az ágyból, hiába, a viszketés erősebb a lustaságnál. Gyerünk, borogatást rá. Ecetest! Nem használ. Ledobni! Van vagy nyolcféle kenőcs a háznál. Kenem, mosom, másikkal kenem. Egyre vadabbal viszket! Már n plafonon

tudnék sétálni kínomban. Vagy a falat kaparni. Esetleg kilövetem magamat egy olyan rakétával a Holdba. Lehet, hogy ott már kitaláltak valamit ez ellen a rettenetes, kibírhatatlan, őrületbe kergető viszketés ellen.

Mostmár nagyon ideges vagyok. Nagyon! Az idegeim teljes feszültségben várják, hogy mikor mondhatnak fel nekem. Legalább sírni tudnék! De nem tudok. Nincs az a testi fájdalom, ami meg tudna könnyeztetni engem. Csak a lelki bánat tud sírásra bírni.

Megvan! Fölkeltem a férjemet. Most félkettő van, hogy fog örülni! Meg kell kérdeznem tőle, nincs-e neki külön valami szere ez ellen a... (Na, nem. Nem mondom el mégegyszer. Ne tessék félni!) Szóval átmegyek hozzá és megdöfködöm a vállát. Nem ébredsz? No, várj! Meghuzigálom a haját, az orrát birizgálom, no végre! Kinyitja a szemét, ijedten pislog. — Mit akarsz? — recsegi álmos hangon. — A darázscsípés — oktatom én..-. ■— Viszket. — Vakard meg — bölcselkedik ő és becsukja a szemét. — Nincs valami kenőcsöd? — rázom föl újra kétségbeesetten. — Ezért keltettél fel? — Mostmár dühös. No, ugye? Mindjárt meg fog sérteni. — Eredj aludni! — szól sötéten. — Haladunk!

Már nyeldesem akőnnyeimet. t— De igazán. Nincs valami kenőcsöd? --- Te, ha nem mégy innen!— Megyek! Persze, hogy megyek. Nem altarok előtte sírva fakadni!

A szobámba érve aztán szépen leülök az ágyam szélére és élvezem, amint hullanak a könnyeim. Csak úgy gurulnak végig az arcomon! Közben különböző gondolatokkal foglalkozom. Először is: milyen részvétlen, goromba, és általában, neki adtam a fiatalságomat! Na és a gyermekkorom? Nagyon szomorú gyermekkorom volt nekem... Nem engedték, hogy a szekrény sarkára üljek ebédelni és emlékszem, egyszer négy éves koromban az elcsent diót vissza kellett adnom a házinéninek. Bizony! Hej, nincs még egy ilyen szerencsétlen lény, mint én ..

A férjem szeméből azonban, úgy látszik, sikerült végérvényesen kivernem az álmot. Meg ő is gondolkozhatott ez alatt. Mert egyszerre csak megjelent az ajtóban, kezében kis fehér tégely. Mi a csudát akarhat? — Viszket még? — kérdezi. — Én bután nézek rá: — Micsoda? — A kezed, — mondja magától értetődően. ■— Ja, a kezem?

— kérdezem szórakozottan.

— Miért? Azt mondtam? — Ásítok egyet: jó nagyot, egészségeset. — Menj aludni

— mondom unatkozva. — Csak áll, nem mozdul. — Na, mit bámulsz — szólok rá utolérhetetlen bájjal. — Még ilyenkor se tudod békében hagyni az ember?!

KEMÉNY ERZSÉBET'

Darázscsipés

Humoros történet — némi fájdalommal