Tiszavidék, 1957. szeptember (11. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-15 / 217. szám

Hat

órára vártuk, de csak hétre jött haza apám szombaton este. Arca feldúlt volt, lecsatolt derékszíját indulatosan akasztotta a szegre. Aztán a (kemiancéneli támaszkodott és az ablakon keresztül tűnődve nézett az alkonyatba.

Anyám nem kérdezősködött. Jól tudta, hogy ilyenkor az a legjobb orvosság apám részére, ha nem zaklatjuk kérdésekkel. Ezért ml gyerekek is kötelességtudóan ültünk le a rozzant kanapéra, várva azt a pillanatot, amikor majd jókedvű lesz anám és megcirógatja arcunkat. Anyám kenyeret,, sózott tehéntúrót és néhány fej vöröshagymát hozott be a kamrából. Miután az asztalra helyezte, mentegetódzve szólt oda apámnak:

— Nincs zsír, nem tudtam vacsorát főzni. Ezt a kis tűrőt is Kerekeséktől kaptam, mosásért.

<— Csak egyetek. Én nem vagyok éhes — mondta édesapám. — Torkig jóllaktam méreggel... Istenit a fajtájuknak!

Édesanyám ijedten kérdezte:

— Mi történt? Valami baj van már megint?

— Mert nem hallgatnak az emberre — toppantott a bakancsával apám. — A románok a Köröshöz közelednek. És ezek, ahelyett, hogy harcba vinnék a zászlóaljat, — a visszavonulást emlegetik. A szemünk előtt szervezkednek az ellenforradalmárok. Tegnap géppuskát' találtunk Púkénál. Mit gondolsz, mit csináltak vele? Egyszerűen szabadon engedték ... Mondha^ tóm gyönyörű intézkedés.

Elhallgatott. Pipát húzott ki zsebéből, lecsukta, majd ismét felnyitotta a hegyes rézkupakot. Nadálylevelet vett le a kemence tetejéről, apróra morzsolta és a pipába tömte mutatóujjával. Rágyújtott a golyóhüvelyből készült öngyújtóval. Erőlködve szívtafujta a keserű füstöt. Két oldalt, mint a meg-megnyomott gumilabda, be-behorpadt a pofazsacskója.

Anyám a sámlira kuporodott. Tenyerébe támasztotta állát és apámra nézett láztól csillogó fekete szemével.

— Már megint a háború. Az öldöklés. Guta üsse meg a kitalálóját . s: Nem is lesz ennek vége soha. Tüztől pusztul el a világ. Mint egykor a két bűnös város ...

—- Hagyd már ezt a szamárságot — legyintett apám türelmetlenül. — Add ide inkább a borotvámat. Visáza kell mennem félkilencre.

— Hiszen az éjjel sem aludtál itthon — siránkozott édesanyám. — Csak a szolgádat, mindig csak a szolgálat.

Törődsz is te a családoddal. Tőled akár éhen is veszhetnénk.

Apám elmosolyodott. Nagyon sokszor hallott már részünkről szemrehányást. Hol mi. gyerekek panaszkodtunk folyton korgó gyomrunk miatt, hol pedig édesanyám. —* Eleinte bosszankodva fogadta a követelődzést. Hát tehe(Regényrószlet)

tek én arról, hogy nincs mit ennetek? Majd lesz, ha legyőzzük a burzsujokat. Azért harcolunk, hogy jövőre már tele legyen a proletár kamrája. Ne zaklassatok mindig ! Később már csak mosolygott, ha panaszkodtunk neki. És ez a mosoly, mely ráncokat vésett löttyedt arcbőrére, rendszerint átragadt miránk iss Megnyugtatott, bizalommal töltött el bennünket. A minden gonoszt legyőző János vitéz erejének tűnt előttünk az apám mosolya ..;

Bizakodóan, reményt ébresztőén mosolygott édesapám. S odament anyámhoz, a vállára tette széles tenyerét.

—No, add ide a borotvámat .;. Még se illik szőrösen a bálba menni, — ilyen magamfajta fiatalembernek. Kosarat kapok a lányoktól.

•— Méssz te a fenébe, nem a bálba, — duzzogott anyám,

Hortobágyi Lászlót

s felállt, elövette a borotvát a sublót fiókjából.

Apám megborotválkozott. Aztán a térdére ültette két kisebb testvéremet. Mesélt nekik a kismalacról, amely legyőzte az üldöző ordasokat. Imre öcsém tapsikolt a boldogságtól. Tetszett neki a hős pacuka rettenetesen. Tercsi húgom sok puszival jutalmazta jó apámat a „borzasztó szép történetért."

Elment apám nyolc óra múltával. Édesanyáin kenyeret szelt, bekente sóstúróval, s adott egy-egy jódarabot mindegyikünknek.

— Itt van, egyetek- Azután feküdni.

— Én átkocogok egy kicsit Timárékhoz — néztem fel anyámra-— Ilyenkor már ők is lefekszenek.

— Csak egy félpercre..; Jó?

— Na eredj, vigyen az ördög. De félkilenckor itthon legyél. Seprűvel megyek utánad.

A kapuban álldogált Zsiga, a velem egyidős unokatestvé-Színházi vázlat

(A színház megnyitása elé).

Üdv néked, százarcú baráti karzat! Mohó szemem rajtad legeltetem.

Te vagy a sodra annak a viharnak, Amely ot* tombol a tenyereken.

Ha a darab a kedv ölébe ringat S a józan mámor kábulttá itat,

Vigyük tovább emlékfoszlányainkat, Miként a hírt a szárnyas távirat.

Javasolnám: egy szellemi staféta Fusson ki majd az emberek közé; Adjuk a hírt, mint botot az atléta,

Tovább, hiszen a színpad a közé.

Mit ér nekem a bársony páholy, hogyha Napraforgónyi a gyökérzete:

A hanghatára esetleg egy konyha,

Meg egy iroda kis személyzete?

Hatoljon be a műveltség napfénye Oda is, ahol még a szesz honol;

Ahol a rút alvárosi zenére Kering a szétfolyt buta alkohol.

Szerény szavam meddő virág marad?

Vagy messzi célok hirdetője lettem? Majd megfejti ezt az idő helyettem, Mert folytatódik már a színdarab.

imtiwtimtimmm *«»e m

I

Array Jáuoat

c * Mim»

i

t

MEGHALT A NLGYANYAM

Egy borongás délután Távirat érkezett,

Hogy meghalt a nagyavyám( Sokat nem szenvedett.

Agyvérzés. Így szól a Mr Rideg-közömbösen,

De agyamig nem hatol,

Nem értem hirtelen.

Állok csak bénán, szótlan, Szédült-értetlenül,

És jó nagyanyám arca Előttem fölmerül.

Látom, ahogyan tesz-vesz, Gyors-fiatalosan,

Ahogy nevetve kérdi:

ML süssek kisfiam?

A haja ezüst színű,

Az arca mosolyog.

Egy fiatallal ér fel,

Ahogy sürög-forog.. t

És szegényt talán holnap Már el Is temetik —

Az emlék ize számban Jaj megkeseredik.

Ki mondja eztán nékem:

De ritkán jössz haza!

Mennék most már, de késő, Elmentél nagymama.

Rétest nem sütsz te többé,

2s nem vársz már haza,

A házban oly üres lesz, Sivár a kis szoba.

A hideg földbe zárnák,

Már nem nevetsz reám, Búcsúzom tőled draga.

Kedves, jó nagyanyáin.

I

a nádpálca, Eszti néni jóvoltából.

— Látod? — vigyorgott Zsiga. — Elcsentem ám az title— get... Jössz az állomáshoz?

— Csak egy félpercre engedett el anyám — dünnyögtem kedvetlenül.

— Nem vagy tán begyulladva — fogott karon Zsiga, s már húzott is magával az utcasarokra, onnan meg tovább, a vasútállomás felé.

A állomásnál szokatlanul sok ember-5-.CJ várakozott a Gyoma felől érkező

vonatra! Katonák é3 civilek vegyesen. A várótermek tele voltak, s kint, a sínek mentén, mint nyugtalan morajló víztömeg hullámzott a tömérdek népség. Tömött kosarat cipelő idős nénik, kisgyermeküket babusgató fiatalasszonyok, ide-odatotyogó öreg bácsik. zavartan nézgelődő eladó lányok, hetyke tartású legények préselőd tek egymáshoz az imbolygó lámpák fényében. Nagynehezen átvergődtünk a tömegen. Aztán a sorompó felé indultunk. Itt már kevesen lézengtek. Folytathattuk utunkat akadálytalanul. A rakodónál vöröskatonák sürögtek-forogtak. Rövidcsövű ágyút engedtek le az egyik vagonról, a küllők közé dugott vasrudakkal fékezve a kerekeket. Á Berettyó felől betegesen ziháló gőzrnozdony közeledett. Fényszórójának sugarai mint hosszú, sárga ormányok fúródtak a sötétségbe.

Jó félórái keresgélés után megtaláltuk István bácsit, a Tímár Zsiga édesapját. A sorompónál őrködött Mátyással, az öccsével együtt.

— Fogadjunk, megint elszöktetek anyátoktól, — cibálta meg a fülünket tréfásan István bácri

— Muszáj volt. — mondja Zsiga nagy komolyé

— Muszáj? Miért volt muszáj?

— Mert nem engedtek szépszerével.

— De majd a nádpálca szép szerével táncol egyet a hátadon — nevetett István bácsi.

— Kibírom — szegte fel a fejét Zsiga. — A katona sok mindent kibir. Ugy-e Mátyás bátyám?

— Nem éppen mindegyik — dörmögte Mátyás, mint egy öreg medve. — Az anyámaszszony katonája fabatkát se ér-Ezt már én sem álltam meg szó nélkül. Gúnyolódik, gondoltam magamban s odaléptem Mátyáshoz. Amennyire tőlem tellett, összecsaptam a bokámat s tisztelgésre emeltem a jobb kezemet.

— Parancsnak elvtárs jelentem, mi igazi vöröskatonák vagyunk!

— Az már más — hunyorított Matyi. — A vöröskatona valóban sok mindent kibír. —

rem. A kezében nádpálca volt, a tején pedig az a szurtos katonasapka, amit a füle akadályozott meg. hogy a válláig lecsússzon. Diadalmasan mutatta a pálcát, amit különben én is jól ismertem. Ha engedély nélkül távozott hazulról Zsiga, vagy vérző orral jött haza — a legtöbbször ő kezdeményezte csetepatéból, hátához simult

é

BÜSI VINCE t

TIZEN KILENCESEK.

Még azt is, ha Bukarestig kell a románt kergetni.

István bácsi barackot nyomott a fejünkre s beküldött az őrszobára. Pihenjünk egy kicsit, ha már kifáradtunk s menjünk aztán hazafelé, mert a nádpálca majd gyorscsárdást jár a gerincünkön ,., Az őrszobán ismerősök tartózkodtak: Balogh Antal és Dénárt János. Huszonkét év körüli legények mind a ketten..

dús üstökkel a koponyájuko s félrecsapott sapkával a dl üstökön. Az asztalnál áll v huszoneeveztek. Szék is vo ugyan mögöttük és először - aminek már számtalanszc szemtanúja voltam — ülv folyt a kártyacsata köztük. - De nem sokáig tűrtek szék« maguk alatt. Széken ülve ner lehetett azt kibírni, hogy s egyik bankot söpör folytor a másik meg a pénzt rakj befele. Ezúttal a jószerencs Lénártnak kedvezett. Eg> másután nyerte a partikat markolta fel az aprópénz Káromkodott Balogh, szidt a szenteket, akik eltűrik, hog az ember mindig csak veszti sen- De egyszercsak felderü az ábrázata.

—Húsz — csapta le a kát tyát, s pislantolt a bankra.

— Huszonegy — nyúlt bankért Lénárt.

■— Hogy az isten vágjo nyakon — mérgelődött Ba lógh. — Elnyerted a félnaf 'zsoldomat.

— Ne busulj, •— vigasztalt Lénárt. — Adnak érte jó fél litert, közössen isszuk meg.

Édesapám nyitott be az őr szobára. Megszeppenve búj tarn a saiokba, a falra akasz tett sátorlapok mögé. D nem sikerült idejében elrej tőznöm. Elárult a lábam, a irdatlan bakanccsal. Apán keményen rámszólt:

— Gyere csak ide!

Elébe álltam.- Haragosai

szegezte rám a tekintetéi Orrcimpája idegesén ráng a tódzott. Jobb kezét felemel •te és én, abban a hitben hogy mindjárt kapok eg: alapos tasiit, összehúztál! kissé a nyakamat. De nen bántott apám. Még csak me, se dorgált; Eltűnt a haia, arcáról, s gyengéd, megért mosoly jelent meg a baju sza környékén;

— Már megint csavarogsmi? — eresztette véllamra kezét; Aztán leült a lócára leültetett engem is. — Kü lombén jó, hogy kijöttetek Üzenetet kell vinni Bálint

i nak. Jöjjön azonnal. Nva- 3 koncs.ptük az atyafit... Ér- i ted? Ny a koncai pt ük az atyat fit. A többit már ő is tud- ja.

■ Ujjongva szólt közbe Zsi; ga, aki eddig rosszat sejtve

■ lapult meg az ajtó mögött:

f" — Én is mehetek, ugy-e

5 Imre bácsi?

, Beleegyeziőleg bólintott t apám. Erre nekiiramodtunk. ; Zsiga elől, én utána. Ba- kanosunk, a szegestalpu, fols tos katonabakancs, szaporán . csattogott a hepehupás kö; vesúton. Zsiga komám fel- i feltolta homlokán az idom- tálán sapkát. De az, mintha t ellenkezni akart Zsigával,

minduntalan visszacsúszott a- szemére. Végül is dühbegurult unokatestvérem.

i — Szakadjon rá a reterát!

Mindjárt földhöz csaplak. i — Tudod mit? — próbál■ tam a magam javára hasz'■ nosítani a sapka iránti haragot. — Cseréljünk. Az én

i kalapom kisebb. Éppen, ne' ked való.

— Tán csak nem csúfos' ködöm csajlakalapban, kato’ na létemre — nézett hátra ’ Zsiga. — Olyan lennék ben- 1 ne, mint a madárijesztő, a 1 törekkazal sarkán.

Sértődöttség bizsergett át az arcomon. Na megállj! — Nem hencegsz te ennyire sokáig. Lesz még nekem katonasapkám. Nem is akármilyen. Szép kerék katonasapkám lesz. az elején öt■ ágú csillaggal.• perccel később £ - __ átadtuk az üze-1 netet Szilágyi

Bálintnak; Az- 1 tán még nagyobb igyekezettel

■ loholtunk visszafelé. Szí- 1 vünkben végtelen öröm zsibongott; Katonák vagyunk, igazi vöröskatonák. Nem

, mondhatja rrost már Má: tyás, hogy így, meg úgy. De ! nem ám! A narancsot végrehajtottuk. A legkisebb hiba nélkül. Ezért biztosan ka- 1 mai- ps?l;át Is apámtól. Akkor aztán reszkessenek a burzsujok. Megtanítjuk majd Hörömpot keztyűbe dudálni. Nem élösködik sokáig, a szegényember vérén-vevítókén. Jól ellátjuk a baját Kerekesnek is, a harcsabajuszunak. Nagyon tudja ugratni a szerencsétlen kanászt, a kis Fazekas Antit;

Az őrszobára visszatérve szabályszerűen jelentkeztünk:

— Vörösőr elvtárs, a parancsot teljesítettük. Rögtön itt lesz Bálint bácsi.

Büszke öröm csillant meg az apám kék szemében. Kezet szorított velünk, bajtársiasan.

— Köszönöm, fiaim, Derék

legények vagytok.

Itt van az alkalom, villant meg az agyamban a kellemes gondolat. Kérem a puskát, becsülettel teljesített szolgálatunk jutalmául; Apám, mint valami gondolatolvasó, a puskaállványhoz lépett és kihúzott két hoszszú gumit a falon lógó hátizsákból;

— Nesztekj Csináljatok belőle csúzlit.

*— Kicsit bizony elszontyo- 1odtunk. Hát ilyen „fegyvert” érdemiünk mi, vöröskatonák. Veréblövöldözőt? Én csupán sóhajtoztam, de Zsigából kitört a- méltatlankodás:

— Hiszen ez.:-, hogy úgy mondjam.;; hiszen ez gyereknek való.

— Egyelőre ti is gyerekek vagytok — borzolta fel a hajunkat apám. — Majd ha nagyra nőttök, bajusz serken az orrotok alatt, akkor majd gondolhattok a valódi puskára:.,

Ha nem is mindjárt, de lassacskán megnyugtattak bennünket az apám szavai; Zsebünkbe gyűrtük a gumit, s azzal a tudattal indultunk el haza, hogy egyelőre valódi puska nélkül is tudjuk mi a preneluzci nsz^jaL szol—

re! j

Ö-vrwfcA+í r,