Tiszavidék, 1957. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1957-07-21 / 170. szám

/

Gyomai György:

ítélet

•>;**-*5**-<

N

a körtésóra épp elverte 0 tizenkettőt a. falon, ami- g ÜSMKí^ CAt kor valami megcsörrent az ablak alatt a süketé éjszakában.

Az asszony félálomban, ijedten ugrott fel az ágyról,»-■ i - i-,

•ahova már napok óta ruhástól feküdt. s&aiavari l.w>zio.

— Vérem van! Itt vannak az oroszok! — suttogta rémülten maga elé és egyszerre úgy érezte, megfullad.

Az asszony félrehúzta az ablakra akasztott, ócska lepedőt. Kinézett a sötétségbe. Látta, hogy az égmezőn fekete felhők mászkálnak. A hold úgy bujkál mögöttük, mint a megrémült számadó. A tanyák kábulton alszanak.

Az éj ijesztően hallgat. De emberfélét nem látott sehol.

Pedig az este, amikor kint üldögélt a tanya előtt, azt kiabálta az egyik szomszéd: meglátjátok, egyszer arra ébredünk, hogy itt az ellenség. De már itt vannak. Fegyverek csörögnek az ablak alatt.

— Édesanyám — hallatszott kintről csendesen,

Engedjen be, de ne gyújtson világot.

Az asszony torkát elengedte a fojtogató, hideg félelem. Megkönnyebbülten sóhajtott. Az ajtóhoz tapogatózott. Csendesen kinyitotta. S átölelte az előtte álló árnyékot.

— Fiam, édes fiam-, csakhogy hazakerültél — csókolgatta sírva s egyszerre átremegett rajta két keserves esztendő minden kínja, és aggódása. Mert két éve már, hogy elvitték. Azóta egy levelet, , egy üzenetet nem kapott tőle soha. Álmatlan éjszakákon ezerszer elsiratta, ezerszer eltemette. És most mégis megjött. Él. Itt van a két karja Itözt.

— Megszöktem — csókolgatta a fiú az anyja arcát,

— De most nincs idő a beszélgetésre. Adjon egy ásót, hogy a kátouaruhát eláshassam, mert ha elcsípnek, agyonlőnek.

— Dehogy lőnek. Elbújtatlak én — tördelte kezét az asszony és kitapogatózott a kamrába. Behozott egy ásót.

Odaadta a fiának, aki egyszerre eltűnt á feketeségben.

Az asszony visszabotorkált a szobába. Előkereste a sublótból a fia hétköznapi ruháját. A karjára rakosgatta.

Vitte utána a sötétségbe.

— Sietni kell, nehogy meglásson valaki — törölgelte homlokát ósás_ közben a legény s ledobta a földre a ka-, tonazubbonyát. — Mennyire lehetnek ide az oroszok?

— Már látszik az ágyújuk lángja.

— Akkor jól van. Csak jöjjenek minél sebesebben

— ásta tovább a gödröt a legény.

— Miért várod őket annyira?

— Azért, mert ha a mieink elfognak, agyonlőnék. A rádió minden pillanatban a szökevényekről ordít. De az oroszok nem bántanak. Azok előtt a szegény ember az igazi ember.

~ Akkor mi emberek leszünk előttük — suttogta a2 asszony és arra gondolt, hogy a határban senki sem túrta annyit a földet, mint ő. meg a fia. Minden gazdánál napszámoskodtak, kapáltak, éveken keresztül. Mert a két hold földecskéből másképp nem tudtak megélni. Az ura halála után itt vertek tanyát maguknak a határ legszélén. S azóta itt kínlódtak, mint az éhes kutyák.

— Itt vannak a ruháid — tette le a karjáról a szán* tásra a kabátot, meg a. nadrágot, s lassan visszament a házba. Hadd öltözzön át a gyerek nyugodtan. Hadd mossa le magát a vályúnál meztelenül, ahogy ezelőtt szokta.

A legény elásta a katonaruhákat. Átöltözött. Bement a tanyába. Elfüggönyözte jól a kisablákot. S ahogy az anyja az asztalra tette a kenyeret,''ávdsszalonnát, nekilátott. Éhes volt, szinte falt. Közben egyre az any)a arcát figyelte. Hogy megsoványította a sok munka. Amíg ő oda volt, neki kellett szántani, vetni, lovat gondozni.

Nem csoda, ha sápadtra nyúlt s a haja deres a bánattól és a sok bajtól.

Mikor kezdett jól lakni, a legény beszélni kezdett,

— A németnek vége. Az orosz olyan erővel jön, hogy ezermillió német sem állítja meg. A Dontól kezdve egyre hátrálunk, meg szaladunk. Amikor a határon valahogy átjutottunk, azt hittük, vége lesz a vérontásnak.

De egyre hajszoltak a vágódhidra bennünket. Erre megszöktünk. Ment mindenki, amerre látott. Úgy bujkáltam haza éjjelenkint idegen dűlőkön, mint a koncsorgó kutya.

— Csakhogy itthon vagy, édes gyerekem törölgette könnyeit az asszony.

Evés után a legény kiment a kis Istállóba. Megkereste a jászolban az avas bundát, Felvitte az istállópadlásra ágynak. Aztán a padlás végén csendesen kifeszített dgy deszkát, hogyha megszorítanák, kijuthasson a világba. Mikor elkészült, visszaillesztette a helyére a deszkát. Elhúzta a padlásfeljáró ajtót. Belecsavargózott ce

v'jŰrT

Ha veled vagyok, úgy alszom, el este, hogy ölelvén váltadhoz hajtom■ a fejem, — ilyenkor álmomban messzi nyárban járok, s szénaszagú rétről tücsök szól nekem, =

Míg alszom, betakarsz, szememre csókolsz — a régi fenyvesben újra ott vagyok: gyantás fák közt meglesem a csendet s szememben gyermek-áhítat ragyog, m

Melegit a tested... — lám! újra az a tájék, a régi-régi ház! — s képe olyan tiszta! — Boldoggá tettél, mert forró jelen vagy, s karodban a gyermekkort álmodom vissza

F. Tóth Pál i

HISZEK AZ EMBERBEN

Hiszek az emberben,

aki elindult, hogy uralja a földet, hódítani sziklát,

hóval fedett bércet, messzi hegytetőket.

Hiszek az emberben;

aki nekilátott homokos pusztákon néhány szöllővcsszőt

akasztani szembe nyugtalan szelekkel és ma kincset termő

hajladozó fák is dicsérik kései unokák nevében —

vérszínű dús fürtök őrzik és borocskák, hogy emléke éljen.

Hiszek az emberben;

kinek elméjében a lázas gondolat mint tisztult értelem

csapódik le végül jó munkára készen s bár küzdelem árán

lép mindég előre, soha el nem csügged, — parányi sikerben

szép jövőjét látja s kicsiny zökkenőktől a szeme sem rebben.

Hiszek áz emberben;

aki hősi tervek büszke áimeüója,; maroknyi szívében

lüktető életét s a világot hordja

\Hardicsai Béla;

uáa/a

A tűzhelyen a krumplipaprikás püfög, mint vicinális mozdonya, az illatos gőz úgy hajlong felette, mint lenge nők egy francia balettbe’, vagy mint a ház serény gazdasszonya.

A kisfiú az asztalnál duruzsol, tanulja Toldi első énekét:

„ ;.. mintha vassá volna karja, maga válva.: behunyt szeme előtt mintha apja állna izmos karokkal tartva az ekét.

A férfi jön, hallatszik lomha lépte, bedobban, mint egy ős, pogány szobor, leül, s rátekint asszonyára várva, csak szeme szól: „No, mi van vacsorára?” s a dózniból cigarettát 6odor.

Amíg a krumpli fő, ő csendbe füstöl, nézi, hogy száll az illanó ’ezüst, a gyerek felnéz és megszólal: „Apám, az iskolában ötöst- kaptam ám!” az apja bólint, s s^áll tovább a füst.

Terít az asszony, elkészült az étel, édesapjára tekint a gyerek, s magában újra csak Toldit idézi, miközben apja barna öklét nézL ahogy lassan szeli a kenyeret;

Dónké László!

Az est alkuja

Péli Árpád i

Ba egtíill

vénülnénk ws|

Édes tenne oldaladnál Életemnek alkonya:

Ha hajunkban ezüstösen A napsugár ragyogva-,

összenéznénk, g szeműnkben csak

Könnycsepp volna, semmi vád, összenéznénk vén-boldogan, Mint haldokló két virág. •. I

Illatunk már rég élsz állva, Mint repdesőjyillanat,

S meghívnánk a múlt perceit Mámorítón néhanap.

S imádságos életünknek Ha ámen-je eljönne: Megjelenne pillánkon még Áldott éltünk egy könnyem

TTTTTTTVT»TTTTfTTTS Tf T»TTf

! Zízzenő zöld lombok, alattuk ; Nem jár más csak Te meg az est, Hlínap kötött az véled alkut, Szeret majd, csak te is szeresd.

Elrejt majd a lomb között előlem, Meg ne lesselek elmenőben,

Be ne lássak ablakodba,

Ha lehull rólad a szoknya.

Meg ne lássam mellednek táncát, Virágszirmot szór szememre Az a gonosz, ravasz este,

Hogy csillagszemei hadd lássák«

Nem sejt! még a csúf bolond, Hogy ősszel mind lehull a lomb.

*

Közlemény

Közöljük munkatársainkkal és olvasóinkkal, hogy mai és következő számunkban technikai okok miatt csak egy oldalon jelenhet meg az irodalmi rovat. A beérkezett sok írás megjelenéséig munkatársaink türelmét kérjük.

TfTTfTTT

(Foiytatás.)

Makay Bálint 1s elmond egy adomát. Dicsekszik a templomos és bibliás öregember a tanító előtt. Bizony uram, huszonötször átolvastam a bibliát, majdnem könyv nélkül tudom. Nagyon szép, feleli a tanító. Mondja meg hát kegyelmed, hogy kezdődik a biblia? Az öreg zavarba jön, kipked, s kapkod, végre is szégyenkezve feleli, hogy ezt bizony elfelejtette. No lássa kigyelmed, pedig az iskolában is azon kezdte a vallás tanítást: kezdetben teremte Isten az eget és a földet. Bezzeg nem dicsekedett az öreg többé bibliai tanulmányával.

Arany János hallgat, csendes természete nem gyönyörködik adomázástoan, ő a költészet mezejére vezeti barátait, az 1830. évben elhalt Kisfaludy Károly költészetének gyöngyeit keresi elő emlékezete tárházából, s szavalja Kisfaludy ismert költeményeit: A rákcsi szántó és a Szülőföldem szép határa kezdetűt.- Ezekben gyönyör-Arany János kisújszállási tanítóságának

EMLÉKEI

Makaí Bálint a kortárs és jóbarát

Itt, hova csak későn, csak nagynéha téved A hír szózatának egy múló visszhangja,

Höl nincs jelen, csak múltban él az élet,

S még remény az, ami másutt ki van halva!

Itt várok, tűnődöm,

Ö hazám jövődön.

(Válság idején című költeményéből).

Barla Szabó Jenő

u

i

ködik lelke, ezek szellemét plántálja be barátai leikébe. A komoly Makay odafordul hozzá, s e szavakkal méltatja barátja méltó szellemét: János! Te tanult fiú vagy, ismerjük lelked értékét, te kiemelkedel közülünk, te többre leszel hivatva az iskolai tanítóságnál.Megérkezik az öreg csősz, Hajdú István, aki a Napóleon elleni háborúban 1809- ben részt vett, s ott harcolt Aspemél. Mint rokkant katonának adta a szomszédos karcagi közbirtokosság a csősz-kenyeret. Jókedélyű humoros ember, szerette háborús jártasságát fitogtatni. így mondja el az asperni csatamezőn Károly főherceg győzelmét: Kora reggel kezdődött a csata.- A két szárnyon volt elhelyezve a magyar és az osztrák gyalogság, a közép részen támadott lova6 Ságunk, magam is, mint hu szár, az első sarokban küz dö’ttem.

Gyalogságunk megállta : helyét, minden támadás visszavert. Kedvezőtleneb volt azonban a lovassá, helyzete. A tömött sorokba: támadó nehéz francia lovas ság mindig szétugrasztotta mi könnyű lovasságunk ai így a csata kimenetele a dél utáni órákban már kétsé ges volt.

Gondolkodóba estem! Oda szólok az őrmesteremnek, mondom: a mi frontunkoi rossz világ van! Azonba: lehetne helyzetünkön segi teni! Trombitálják össze i könnyű lovas csapatokai kezdődjön rész ultikról új té madás. Mikor aztán minteg: száz ölnyire leszünk az ellen

■ ség csapatától, egyszerre fél- 1

■ harsanó trombitaszóra váljon 1

■ ketté a mi lovasságunk, hiszen az így támadt résen átrobog az ellenség, mi pedig

; hirtelen megfordulva tömött 1 sorokban egyesülünk, s a kö| zöttünk elrobogó lovasságot . hátba támadjuk, s így győ- i zünk.

■ őrmesterem vitte a tervet a századoshoz, az továbbította a parancsnokságig, el, fogadták, s győztünk! *

, Mi lett az én sorsom! Jú- r Hús 5-én Wagrámnál Napóleon tüzérsége a csata megindulásakor szétlőtte sorainkat, hiába volt kitartás és bátorság, legyőztek minket, Balkaromat puskagolyó érte, ma mint sebesült, nem vagyok alkalmas paraszti műnhallgatták az öreg csősz beszédét, igazat adtak neki, benne a vagyon áldozatát láttáik. Mást nem teliettek, sűrűn töltögettek az öregnek, legalább az Italban feledje bánatát. Hajdú István aztán eldalolja kedves nótáját, abba önti ki lelke keserűségét:

kára, mint szegény csősz, tengetem életemet.

A kirándulók meghatva

Éjjel-nappal az erdőben őgyelgek;

Keresem a fát, amelyre felkötnek,

•4z áldóját! hogyha azt megtalálnám,

A vármegye orra elől kivágnám.

Tisza partján, Alokházán születtem,

Jaj. de megcsalt, kit igazán szerettem,

Éntölem már elfordult ez a világ,

Mindenki csak rosszat mond rám, s fittyet hány. *

A társaság estére kelve sszeszedelőzködött. A terlészet szépségében gyönyör-Kocrve, az igazsagtaiansagon búslakodva tért haza.

Arany János így énekli lelke bánatát:

bundába. S már aludt is, hosszú, nyugodalmas szuszo-l gással.

Amikor a padláson csend volt, az asszony bevitte a létrát a tanyába, nehogy valaki felmehessen a fia után.. És egyre azt hajtogatta. >

— Csakhogy hazajött. Csakhogy élve hazakerült. De: el is bujtatom mindenki elől. Nem fogja látni soha senkii

* c

fTiélután a legény akkor ébredt fel, amikor az anyja i

” költögette. \

— Egyél, fiam. Húslevest főztem.

A húsleves volt a legény legkedvesebb étele, az anyfal odaadta a fiának a fazekat, kanalat, s gyönyörködnél

nézte, hogy tűnik el az utolsó tésztadarab is a fehér fo-e

gak közt. 5

— Hát ez finom volt, édesanyám. Két esztendeje nem\ ettem ilyen jót — nyújtózkodott megelégedetten a legényt s amikor az anyja lemászott a padlásról, szétnézett a jj szűk helyen. A tető két oldalán felhúzott egy-egy csere-< pet, hogy minden irányba láthasson. S figyelni kezdte a> szomszéd tanyákat. Milyen a helyzet itthon?

A tanyák, istállók, nyáriállások mindenütt csordultigf voltak idegen emberekkel, akik nyilván a bombázások> elől húzódtak ki a városból. Bográcsokban, téglára ra-i kott lábasokban főztek. Az emberek füstöltek. Néztek a: messzeségbe. Figyeltek.

A dűlőn rakott szekerek mozogtak. Teheneket, birkákat hajtottak a távoli tanyák felé. Disznókat sivalkodtattak. Üstökben sütötték a zsírt. Néhol a kazlak mellett emberek kapkodtak: ládákban ásták el a ruhákat, lószerszámokat. A friss ásás helyére töreket, pelyvát szórtak. A szomszédban fedezéket ástak. A mély gödröt gerendákkal, földdel takarták be.

Estefelé a legény lejött az istállópadlásról. Fogta a vasvillát. Nyugodtan odahanyta a ganéjt a fal mellé. Utána levakarózta, lecsutakolta a sovány gebét. S olyaní fütyülést csapott, hogy az anyja ijedten szaladt ki a‘ tanyából.

— Bújj el, édes fiam.

Három autó állt meg hirtelen a tanya sarkánál. Né-í met katonák ugráltak le róla. Kiabáltak. Az egyik a\ kocsira mutatott. A másik kivezette az istállóból a lovat} Előkapta a pisztolyát. Ráfogta á legényre. Mutogatta hogy fogja be a kocsiba a lovat. Aztán ládákat raktak a kocsira. S a legénynek el kellett hajtania a lőszerrel az ágyúdörgés felé.

Az asszony ordított, amikor látta, hogy a fiát lovastól, kocsistól elhajtják. A haját szaggatta tehetetlen fájdalmában.

— Minek jöttél le a padlásról! Megmondtam, hogy

elfognak! — sikította halálra rémülve. i

dulőutákon autók robogtak össze-vissza. A ta-l

c-/í- nyák fölött végigsuhant a halál borzongató szele}

— Jönnek. f

Az asszonyok a gyerekekkel a répásvermekbe, aí

fedezékekbe húzódtak. Az emberek a tanyák előtt figyel- f tek nagy sápadtan. Fény nem villant sehol. Hang nemi hallatszott sehonnan. A kutyák is félelmetesen hall- í gátiak. (Folytatjuk.) *