Tiszavidék, 1957. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1957-07-14 / 164. szám

zinte szikrákat szórt a levegő; Izzott minden,

^ mint a kohóban az acél és szikrázott az élet, mint üllőn a tűzből kivett vas, ha kalapálják. Az egész város olyan volt, mint az áramütött: az utca hevült, feszengett az idő, a házak is — mint feldúlt csataterek — rajzottak, zsongtak. Emitt a remény és ujjongás esi* szólta, amott a gond és a félelem köszörülte az életet;

Fehér József amott lakott, valahol kint a külvárosban, alacsony, szakadozott házban. Szobája egyszerű volt, bútorzata még a falaknál is kopottabb; A levegő megszorult a kis helyiségben és tömötté tette a pillanatot. Ketten voltak a szobában: Fehér, meg a fia. Jóska nyúlánk, kedélyes fiú volt és alig illett most hozzá a nyugtalan, feszülő tekintet. Fehért már megtörte az élet. Kis tömzsi emberke volt, mintha az idő benne gyűjtötte volna össze tömören a megannyi tapasztalatot és formálta volna ilyen telítetté és határozottá. Barázdált arca kemény volt, de hangja még keményebb, amikor készülődő fiához fordult;

— Hová mész?

Jóska már fogta a kilincset é& csak félvállról válaszolt. Vissza se nézett, csak arcán rándultak meg idegesen az izmok:

— Az utcára — és már le is nyomta a kilincset, hogy kilépjen az ajtón; Hirtelen megtorpant, mikor apja hangja utolérte;

— Várj! — Fehér egy pillanatig hallgatott, nézett, aztán lassan, kinyitott száján át megeresztette a kérdést, mint mikor zsilipet enged fel az ember. —• Ellenem mész?

— Maga ellen? Nevetséges! Ä hibák ellen! — és még nevetett is hozzá. Már elszánt volt és határozott. Hangjában cinikus folt is meglapult; összehunyorította

szemét, mint aki újabb támadásra készül.

De Fehért nem zavarták meg az indulatos szavak, nyugodtan ismételte:

— Ellenem mész.:;

— Mondtam: mások éllen! Mit sajnálja őket? ■=• pattogott a huszegynéhányéves fiú; Szemmelláthatóan zavarta apja nyugalma. Mást várt; valamiféle kirohanást, vagy legalább is ellenvetést. És helyette jön ezzel a monoton megjegyzéssel! Mit akar ezzel?! Mást akart kivédeni és visszavágni s most meg itt van ez az unal; más ismétlés: „Ellenem:; ” Ah! Már ideges és indulatos Volt.

Fehér látta Jóska kirobbanni kész feszülését és ko-* molyabbra fogta a dolgot.

1— Szóval: mások ellen: -: De az — meg az — mea az — az a más — mind én vagyok! Én! — mondta súlyosan; mindig erősebbre fokozva a hangját;

__Ugyan! — s újra megnyomta a kilincset; Mozdulatában benne volt a végső elszántság:

— Megállj! — állította meg újból az apja. — Megállj!

Feszült csend lett abban a pillanatban: Az öreg iS megpihent, csak aztán folytatta;

— Ha azok közt leszel — itt elhallgatott egyszerre és csak nagyon lassan nyomta M a szavakat —

többé át. nem léped házam küszöbét!

7óska már nem fordult vissza. Még előbbre bámult egy kicsit, azután összeharapta ajkait, szemei tüzesen vibráltak, aztán döntött. Kirántotta^ az ajtót, kirohant. Vadul csapta be maga után az ajtószárnyat:

Fehér rámeredt az ajtóra: A fia:;: Az ő fia::: Azok éllen, akik embert csináltak belőle..; Megveszekedett élet!

Levette a szemét az ajtóról, még csak _ most vissza hangzott benne az ajtócsapás. Úgy tűnt, mint egy első dörrenés: belelőttek a családba: Megkezdődött! Az ablakhoz lépett, félig kinyitotta; Kint hullámzott a sok ember, mint mikor a Vihar tépázza a kalászbaszökött táblát. Aztán elfordult az ablaktól is, leült; _ Lehunyta *zemét, összeráncolt homlokára tette tenyerét, beletemetkezett. Ujjai — mint a gumi --nyomkodták halánté[kát, aztán tenyerével csapkodta homlokát. Eloremeredt; Leengedte kezét a combjára.; ML van Janiékkal? Hát ■Ferlék? Meg Zsigáék?

— Margit! — kiáltott ki feleségének és roggyantan felállt. Az öreg töpörödött, megvénült asszony belépett a konyhából;

— Itt vagyok. Mit akarsz? „

Fehér rátette kezét Margit meghajlott vállára. A semmibe nézett, úgy mondta; ,

” — Elment.

— Tudom. Xtthagyott minket; Hallottéi mindent; Olyan egyszerűen mondta, hogy Fehér meghökkent; De asszonya zavart szeméből észrevette, hogy belül sajog nála is valami. Ellépett tőle. Megállt, aztán a székhez lépett, kezébe vette sapkáját: Fejére tette ég menetközben mondta: .. ,, ,,

— Átmegyek Jánosékhoz. Meg a többiekhez. Majd jövök nemsoká. —* és elindult felhős homlokkal, gondokkäL

Margit magáramaradt. Úgy állt, mintha férje keze még most is a vállán lenne. De csak egy pillanatig. Aztán az ablakhoz csoszogott és kihajolt az ablakszárnyon; Fehér után szólt;

— Vigyázz. Vigyázz magadra

Az ablakon beözönlött az izzó levegő és a szokatlan útcai zaj. Bezárta az ablakot. A szobába már csak ezűrve jött a morajló, kinti hang. Az áporodott csendben hangosan zokogni kezdett.

4* *

árt sorokban — némán elindult a menet. Úgy négy óra lehetett, nem voltak többen hatszáznál. Elől és itt-ott a sorok között nemzetiszínű zászlókat' vittek, hátul — kerékpárjukat toló emberek zárták I be a sort. Jóska is köztük volt. Valahol a közepe táján í lépkedett; Senki nem szólt semmit. Feszült várakozás < feszengett az emberekben. Mintha gondolkoztak volna < valamin. Egyszer csak elkiáltotta magát közülük valaki: — Vegyék le a csillagot! — A csoport megállt és ütemesen követelte:

__ Ve-gyék le a csil-la-got! — Az utcán csatlakoztak

közben hozzájuk ezek is, azok is: lehettek már vagy 4 kétezren: Jóska körülnézett; fiatalok#; a fiatalok:-.;

akárcsak ő. Kevés idős is van közöttük, de sose látta ' őket. Mit akarnak ezek? Valójában mért is vannak egyáltalán az utcán? Meg ki kiáltotta azt az őrültséget? Vegyék le..: Minek? De újra zúgott a jelszó, mind követelőbben. És egyszeresek valami- reccsent. Mi volt ez? Csörömpölve hullt le az épületről az üveg. Mintha szívéből törtek volna le egy darabot. Ujjongtak körülötte az emberek. Újból kiáltott valaki:

— Tovább!

És sodorta magával a tömeg. Ni, ott tetőn mászik fel egy ember és zúzza a csillagot! Amott kövek záporoznak és törnek-zúznak mindent, amin ott a csillag. Mi ez? Mi lesz ebből? Ott vannnak a katonák — a rendőrök — s nem lőnek.e? Nézik-nézik, de nem lőnek. Nem <t lőnek!

S a tömeg megy utcáról utcára. Kalapálják itt is, oít is a kőbevésett ötágú csillagot. Zúg az utca; Egyetlen óra alatt olyan lett a város, mint a megbolygatott méhkas. Jóska a tömeg lüktető és áthatoló befolyása alá

Fóti Páh

Iiiztítótik

került, szinte követni sem tudta, hogy’ veszti el percről percre mind jobban és jobban gondolkodását, önállóságát. Lassan cigarettapapírrá semmisült s csakúgy dobálta ide-oda a vihar. Azon vette észre magát, hogy belékarolnak és viszik — viszik. Közben beszélnek hozzá, de már alig fogja fel; Cipelik, viszik magukkal. Hirtelen apja jutott az eszébe. Benne csengtek az elejtett szavak: „Ellenem mész:-..” De nem fogta fel s nem hitt belőle semmit. Teljesen átadta magát a cipelő percnek. Most is szinte ragadják magukkal az emberek. Már nem is saj_át lábán, megy, szinte repítik magukkal a társai;

ifiért az üzembe. Magáratalált.- Újra érezte a föl^ det talpa alatt. Alit és gondolkozott- Pár órával ezelőtt itt még dolgoztak s most:.. most vihar van itt is. Órákkal ezelőtt még ő is munkapadjára hajolt és szegecselt. Szegecselt, Xip-kop.;s Megrázkódott, Valaki feléje kiáltott:

— Gyere!

Öntudatlanul Indult a többi után.

A kazánházban lehettek vagy ötvenem Hej, te Izsák! Mit szónokolsz? Miket beszélsz: hogy te most mutatod meg igazán, hogy hogy’ érzel? Szent Isten! Hisz ezelőtt te voltál a leghangosabb! S ki áll ott magányosan? Hja, az öreg Selmeczi. Csak állsz tlehorgasztott fejjel, pedig teveled igazán kibántak. Mit csinálsz, öreg, mit csinálsz most meg?! Selmeczi nagyot köpött, némán kiindult a helyiségből. Jóska megdöbbent; Most mi lesz? Szerencsére senki sem vette észre Selmeczit, mindenki Izsákra figyelt. Vége a szónoklatnak. Izsák benyúl a zsebébe és kirántja piros könyvét A földre dobja. Jóskában megremeg valami. Tajti fog egy lapátot s a könyv alá nyesi. A piszkos lapáton ott piroslik a könyv. Mellé gyűlik a többi. Valaki kinyitja a kazán ajtaját; Lendül a lapát és a vakító, izzó kazántestben egy pillanatra villanóbb lesz a fény. Nézi, lesi a fényt, majdnem megvakítja. Aztán ellobban a villanásnyi fény, de ő még látja a lángoló könyveket.Az ő zsebében még ott lapult a párttagsági könyv.

Kavargóit vele a világ, a zaj. Fülében még benne csörömpöltek az összetört üvegek és az utca harsogásai; Szemében még tükröződött a kazán vakító fénye. S már kergetőztek is benne az ellentétes, vad gondolatok;

Már idegesen nézett erre is, arra is és keresett egy helyet, ^ ahol elfeledheti az elmúlt órák, percek sebző emlékeit. Félrehúzódott. Az öltözőben leült egy padra;

Ketten-hárman jöttek be hangos szóváltással: Meglátták Jóskát. Lelkendezve mondták:

— Hű, mi lesz itt!

— Mit szomorkodsz? — vágta meg Jóskát a kérdés. •— Jobb lesz!

Jóska felengedett: mit is gondolkodik? Jobb lesz: S ő is jobbat akart. Ami történt, mind csak mellékes. Hogy mi lesz — az a fontos!

A két-három ember átöltözött, öltözködés közben sem hagyták abba a beszélgetést;

— Holnap nagy nap lesz!

Nagy nap! Bár már elmúlna az éjjel. Hej, mért is nem tud olyan nyugodt lenni, mint a többi! Mennyivel nehezebb lesz neki, hiszen ez is, az is köti még a kezét; Lám a többiek: milyen magabiztosak. Hej, csak elmúlna már ez az éjjel! — s összeszerította a fogát.

Nem ment haza. A hódító helyzetben nem is gondolt a kis külvárosi házra, de ezen az éjszakán alig hunyta le a szemét. Egyszer-egyszer elbóbiskolt, de mindig felriadt. Olykor felvacogott, mikorra átjárta a hideg. Fáradtan érte a reggel;

hűvös éjszaka eddigre mintha kijózanította volna. Szeme is újra lát, agya is már értelemmel kezdi szűrni a beléje szitáló mozzanatokat. Már újra gondolkodik. Lát és hall újból. íme: mára már duzzadtabb tömeg van az utcán. A hangulat is feszültebb, élesebb. Rengeteg az ismeretlen ember,* kik itt is, ott is szólnak — irányítanak, a téren nagy tömeg. Valaki be* szél. Közbekiáltanak. Mit kiabáltok?

•— Nem vagyunk „elvtársak”!

Nem vagyunk? önkéntelenül zsebéhez nyúlt: ott van.::: E pillanatban villant eszébe tegnap óta először az apja; Apám, nem vagy az elvtársam, hallod? Hallod — apám? Nem vágj7!

Most mást ordít egy csoport. Oda kapja a fejét. Egy ismeretlen ember dirigál, rajta bőrkabát, szájában félre áll a kispipa.

És zug az újabb többi mondat, mint a kalapács a műhelyben:

Megrázkódik. Erre fordul, arra fordul. Reszket benne a szó: fegyvert!.:. Őrültek! Minek? Ki ellen?!

Fegyvert..:. Badarság! Kit akarsz lelőni, te megbomlott?! Itt is csattan, ott is csattan a szó. Ahogy fordul, tekintete egyszercsak megakad egy zászlón: kivágva belőle

a címer. Nézi. Hát mi ez? Rendbehozni a hibákat ----- és

kiszakítani azt, amit jobbá akarunk tenni? Hát... hát:: s mit akarnak ezek? Mit akartok? Mi van itt?! Szétnéz. Méterről-méterre löki arébb a tekintetét. Keres valamit. Teljes szenvedéllyel keres. Fejek mint az ingaóra jobbrabalra jár, szemei átugrálnak az egész téren. Hol van? Sehol! Sehol!! A párt hibáit akarjuk kijavítani és zászlaja sehol?! Szent ég. ott hátul füstöl valami!Mi lehet az? Égetnek valamit! Mi az? Eljut hozzá.a hang, mint a

hullám gyűrűje á viz tükrén: égetik a vörös zászlót! Mégis van ilyen zászló? De ezért?! Mi készül itt?!

A gondolatok már versenyt futnak benne. Összeszü-t külő szeme mögött, csikorgó agyában tovább érik valalami.

Nincs ideje gondolkozni, valaki elkiáltja:

i— Le az orosz emlékművekkel!

És megindulnak az emberek. Mint a megtébolyultak: Micsoda felkorbácsolt szenvedély! Hisztéria ömlött szét az emberekben! Ez valóságos pokol! És tűrik ezt? Tűrik?! Szovjet katonák, hát elnézitek? Itt nem az emlékműről van szó! Rólunk! Apámról — rólam — a többiekről! Hogy mondtad öreg, hogy mondtad? „Az a más .;: mind én vagyok! Én!*’ Itt senki se mondja, hogv apám ellen van, de együtt — minden ellenünk van! Ellenünk! Választ! Választ erre!

The válasz nem jő. Maga is sodródik az árral. Már engedi magát: látni akar. Látni! Már reng a kő# szikráznak a csákányok. De a mű nem mozdul. Újabb csapás. A mű rendíthetetlen. Csapás csapás után. Mintha őrá hullanának a csapások. A mű nem mozdul, de benne megmozdult valami. A tegnap még csak kergetőző gondolatok már célbafutnak benne. A mű áll!

De már cseng a vezényszó;

1 í—i Vontatót! Drótkötelet!

A hatalmas test így is szilárdan állj

1— Kompresszort! — hangzik valahonnan és már vontatóra is ugrik néhány feltüzelt ember, Hogy lángoltok, ti szerencsétlen öngyilkosok!

Ö áll, csak áll, mint ott az a szobor. Mi történik hát körülötte? Mi kezdődött el itt tegnap? Mit kezdett el ő is?J 0 is!

Üjra megrázkódott. A gondolatra, vagy a kompresszor földrengető lüktetésére — nem is tudja. Már fűrészelik alul a betont. Mindjárt kész. Még egy perc, még annyi sem s mint egy zsák, ledől a hatalmas beton. Dől. Dől. Dőő-ől::: • Puffanása olyan volt, mint egy ágyúlövés. Mit ordítotok? Ügy zúg a fülem! És a fejem! A fejem! Ne ordítsatok!

— Győztünk!

Kik győztek? Kik ezek az emberek?

1— Vesszenek a kommunisták! — zúgják mellette. —< Izma, agya meggémberedett. Még tegnap azt hittem, hogy apámról itt nincs szó. Te, te őrült — itt mellettem, te i-3 azt hitted, hogy a te apád kivétel lesz. De nekem a te apád nem számít, érted? Neked meg nem számít az enyém! Nem is ismered. És mi nem számítunk ezeknek! Ezeknek! Se én. Se te, se a te apád, se az enyém! Itt rólunk van szó! Rólunk! Bitangok, vesszek én is? Az apám is? Az elvtársaim? Igen: az elv-tár-saim?!

A szobor körül az utcán győzelmi mámorban zúg huszonöt-harminc ember. Kalapokat repítenek felfelé, nyolcan-tízen még át is ölelik egymást, így ordítják:

— Nem megyünk haza!

Haza..: Megszúrta a szó:.. Haza! Igen, haza! Mi van otthon? A mi otthonunkban? Mi van velük? Mi van?! Elég volt ebből! Haza innen! Haza!

És reng léptéi alatt a föld.;; Győztek::. Kik győztek? ök? És kit. győztek le? Bennünket?!

Mi van otthon? Arra döbbent, hogy lépése ütemesen veri gondolatát: Mi-van-otthon? Ott-hon?.:.

Lép tovább. Egész talpával veri a földet. Talpa alól zúg, mintha agyából kavarogna: „Én — más ellen, mások — apám ellen:.. El-le-nünk.:: El-le-nünk!”

nkéntelenül meggyorsította lépteit; Milyen hoszszú most ez az út. Gyorsabban! Léptei már gyorsabban ütemezték: „Én — mások! Én — mások! Én — én — én! Mások — mások — mások!”

Szíve is gyorsulva remegett. Rázta az egész embert. De ment. Ment, ment — csak ment. Apja hangja dobogott léptei alól: „De az — meg az — meg az — az a más — mind én vagyok! Én!”

Már szinte szaladt, összefolytak előtte a házak, a fák, a kövek. Rohant, mintha kergették volna.

Hazaért. Belépett a szobába. Elszánt arcok néztek farkaszemet vele. De hiszen ez Feri bácsi, ez meg Jani bácsi! Ezek meg Sándorét — Józsiék — Pistíék! Zsiga bácsi, mit néztek? S az asszonyok, a gyerekek mit keresnek itt? Mért vagytok riadtak, mit bámultok?! En jöttem meg — én! Mért vagytok együtt? Mért kell így összebújnotok? Mint a villám, ütött belé a hallomás: „Vesszenek.-:-.” Ott::s ott.:. a szobornál — mondták. — ..; Igen, ott.7

Vesszenek:.:? Behúzta maga mögött az ajtót; Úgy állt, mintha m6gdermedt volna. Szívé gyorsabban vert úgy tűrte a vizsgáló tekinteteket. Nehezen engedett feli hangja még remegett, amikor megszólalt. Szeme élesen kereste apja szúró szemét, Szava tompán koppant a borzasztó csendben:

— Ellenetek voltam. Ellenetek. Nem tudtam::: De

most már tudom, hogy a kövek ti voltatok. Rajtatok meneteltünk és ellenetek.

Nyomasztó pillanat zuhant a kis szobára. Fehér hunyta be csak a szemét, mint aki elfáradt a szúró pillantásban. Megfeszült izmai elernyedtek és újra úgy állt, mmt régen — olyan megroggyantam Halkan törte meg a kínos csendet, szemével már nyugtatta flát:

— Mindenhol mi vagyunk: Pesten is, Rékason is. Csak Pesten nem látják a rékasi apát, Rékason meg az egykori pesti cselédet.;: az anyjukat. De maid rájönnek ők is.

Kis szünetet tartott, aztán, mintha mindenkinek mondaná, maga elé nézett:

— Az acél is tűzben érik, fiam.- Az ember — különösen.

“j óska még bámult egy darabig, aztán közelebb lépett és már felengedetten kérdezte:

— Mit tegyek?

Fvhér még mindig a földet leste, oldalt fordította a fejét, aztán fiára nézett:

— Itt maradsz — ég szemével körülmutatott a kis szoba falán. A fal tövében ásó, lapát, kalapácsok sorakoztak. Egymás mellett, mint a fegyverek.

— Fogj valamit te is — és benyúlt a zsebébe, cigarettát vett elő. Meggyújtotta. A gyufa villanó lángja beragyogta megnyugvó arcát. Jóska nézte a megpirosodott arcot és a mélyen ülő, vastag ráncokat. A láng ellobbant és Fehér szájából kitódult a cigarettafüst.

Jóska még látta, hogy a magmerevedett emberekben folyamatosan olvad szét az élet. Megmozdultak és újból beszélgetni kezdtek. Aztán nagyot sóhajtott és kiment az udvarra. A fásfélszeibe lépett. Keresett valamit. Tekintete hirtelen megakadt a kisbaltán: ezt ő edzette.;: Ö tartotta a tűzben, hogv acélosodjon. Felemelte, megmarkolta. Háta még a föld felé hajolt, amikor újra ránézett; ő élesítette::: Ő csinálta ócskavasból: S most itt van a kezében. Fegj^ver gyanánt. Fegyver lett hát, aho"v kijött a tűzből.

£gy napig ő is tűzben égett. De milyen tűzben!

És kiegyenesítette hátát. így állt egy ideig. Aztán baltájával elindult a kis szoba felé.

ő