Tiszavidék, 1957. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1957-06-30 / 152. szám

esssessaaaauu

MŰVÉSZET

BBMeeesseeasiBsassseiBessessaeseeaeae»

! Bontakozó Szárnyak !

i ■

Egy fénykép 3ózsef Attiláról

Szegedi laptársunk közölte ezt a kevéssé ismert József Attila portrét és mi sietve kölcsönkértük tőlük, hogy megismertessük olvasóinkkal. íme egy fénykép a fiatal és reménykedő József Attiláról, aki maga ajánlotta 1927 január 23-án Makón képmását kedves, ma is élő tanárának, Tettamanti Béla professzornak.

István király követe Koppánynál

TAVASZ

Szerkesztői üzenetek

B. P. Szolnok. Beküldött versei közül az első kettő közhelyeket, mások által sokszor és jobban megénekelt érzéseket tartalmaz. Inkább a műdalok hamis pátosza, mint az őszinte fájdalom érződik belőlük. — A harmadik darabos, költőietlen hosszú soraival nem közlésre való.

„Katicabogár“, Jiszjákóhalma. verse valóban nem haladja meg az iskolás verselgetés nívóját. Sőt olykor még alatta is marad. A versforma sem menthet fel bennünket a magyar nyelv szabályainak megtartása alól. öncélú rímelgetése a versszakok értelmének rovására megy.

Hatvani Dániel, Szeged. Verssorozatával foglalkozunk. Első olvasásra Is méltó a figyelemre. Részletes elemzést később levélben adunk. Addle Is válogatunk verseiből,

Szilágyi Miklós, Tiszafüred. — Verse jó, ha ötlete nem is Új. Valamilyen formában alighanem használni tudjuk. F. B. verséről irt széljegyzetének" mondanivalója igaz, de közlése helyett inkább a tanulságot szűrjük le a magunk számára.

Nagy István, Törökszentmlklós. Levélben részletesen megokoljuk, miért nem tartjuk még versét közölhetőnek.

Rozmaring, Szolnok. Nyilván a „Maya“ ihlette verse nem rovatunkba való. „A táncosnő“ben itt-ott megmutatkozó rímelő készségeit érdemesebb Írásokra fordíthatná.

Búzavirág, Cibakháza. Verselése javult valamicskét. Egy-két képe már elfogadható, de a verstechnika még mindig gyenge oldala.

Donkó Lászlónak és Bácsi Sándornak levélben válaszolunk.

— Helyreigazítás: László L.

í.Apám“ c. versében az utolsó versszak első sora helyesen így hangzik: ;,Apám, én Is hiszem, hogy éltünk szép lesz“.

— Szurmay <—

Farkas Bertalan szol noki festőművész munkája.

MANCI ÓVATOSAN lopózik a szobába. Kabátját félénken összehúzza magán, és csak lassan nyomja le a kilincset. Sudár alakját kissé meghajlítja. Szép arcocskáját, mint virágcsokrot övezi a kendője. Végre lassan kitárul az ajtó és lábujjhegyen besurran.

— A csuda vinné el, ez is most tud nyikorogni! — suttogja. — Még észrevesz Anyu.

Bernt félhomály fogadja. A lebocsájtott redőnyön csak itt-ott villan be egy-egy fénynyaláb. Felkattintja a villanyt s tekintete szülei arcképére esik. Rájuk mosolyog s halkan leereszkedik a tükör előtti kis székre,

— Ugyan hol is van a mama szépítőszere?

A fiókból lassan előkotorja. Az anyja tiltja tőle.

— Még a tavaszba sem jutottál, minek az neked? — szokta mondogatni. Beleszagol a púderba, s ahogy a filmen látta, felhőket ereget az az arcára. Tükörképét szemügyre veszi s elszontyolodik.

— Öh, csak ezek a haszontalanok ne lennének! — Az orra körül pár szeplő huncutkodik. Dühösen szórja rájuk a pudert. Csak elbújnának! S még ezekre mondja az a csacsi Pista, hogy — aranyosak.

— Hogy hangosan el ne nevesse magát, beleharap a kezébe. Kuncorog.

— Minden aranyos magán,

— cseng a fülébe a fiú hangja. Furcsa, szorongó érzés kerítette haitalmába. Megborzongott.

Mostanában mindig találkoztak. Az este azután kiderült a turpisság. A fiú leste, figyelte állandóan s ha ment valahová, mint aki véletlenül jár arra — üdvözölte. Tegnap bátorságot is kapott s elkísérte. Akkor látta, hogy milyen csodálatos hely is ez a park. Itt csend van és még a levegő is más, a füvek is, a virágok is.

ÁZ ÉVSZÁZADOS fák

halkan susogtak, hatalmas sátorként tartották föléjük lombkarjaikat. A nyárfák karcsú dómoszlopok módjára szökkentek az ég felé. Hulló virágjuk szűztakarót borított vállukra. A lebukó nap aranysugara nekik küldte utolsó fényeit. Megpihent arcukon, s azon gondolkozott,

— boldogságra szánja-e őket?

— Ebben az ünnepélyes csendben szivük szolgáltatták az orgona sípjait.

Nagyon jó volt abban a parkban. Nem beszéltek sokat. Jó volt hallgatni a lépések zaját. Időnkén megfürödtek egymás szemtükrében. A közelben egy üres pad hívogatta őket. — Engedtek a csábításának. A pázsit meseszőnyegként terült el lábaik alatt. A bokrok rügyecskéi kikandikáltak s a virágnyilásról daloltak. Terveket szőttek. Elgondolásaik, — vágyaik visszhangra találtaik, A fiú rajzolgatni kezdett, — s nini/ — a házuk képét látta kibontakozni. Észrevétlenül rohantak az órák. Egyszer csak azt vették észre, hogy az este teregeti szárnyait.

— Haza kell mennem — vágta el az ábrándozás fonalát Manci.

— De holnap itt találkozunk, félhatkor és majd folytatjuk, jó? — hangzik a fiú ajkáról s kérdően néz a lányra.

MANCI HELYESLŐÉN

bólintott s lassan bandukoltak haza. Az úton tépelődött. — Mit mondanak apuék, s az ismerősök.:. Fiúval megy haza.:-., — de meglepődve látta, az emberek jóleső érzéssel nézik őket. Megnyugodott.

A kapuban még egy könyvet is adott Pista s Ígérte, hogy — holnap jobbat hoz. — Többször is kezet fogtak s mikor anyját meglátta — dudolgatva beszaladt.

i; i így történt. Most erre a félhatos randevúra készül.

Felriad. Az órájára pillant.

•— Jaj, — kiáltja — félhat! — s rémülten kapja fel kézitáskáját — még a villanyt is égve hagyja. Rohan kifelé.

— Anyukám — kiáltja, de tovább nem folytathatja, mert a konyhában beleszaladt anyja karjába. Hirtelen elpirult.

Anyja csak nézi. Szeme mindent lát. Az egész napi szórakozottság, a púder, s az izgalom nem kerüli el figyelmét. Látta őket este. Jól ismeri a fiút. Szülei is dolgos, rendes emberek.

— HaJaszthatatlan dolgod van, ugy-e? Egy kicsit sok sok pudert tettél, — s kötényével törölgeti a kis fitos orrot .

— Hogy is leszünk, bogaram? — örömét leli piruló lányában.

— Ne aggódj, rendes időben itthon leszek, — miközben arcát keblére rejti, — de este majd sokat mesélek, — súgja s ellibben. Az ajtóból mégegyszer visszaint. Rohanni kezdett, boldogan, önfeledten.

— Talán csak megvárja Pista. — Elfúl, szívére szorítja a kezét, de siet, mintha mágnes húzná. Az ismerősöknek is csak int, nem érzi a napsugár becéző csókjait sem. Fülébe nyugalmat muzsikál a szellő, de nem hallja. Végre meglátja a sétányt. A fák ismerősként üdvözlik. A madarak hangos csicsergéssel köszöntik. Énekel, trillázik, dalol minden körülötte.

— Jaj, mi történt? — Nem látja Pistát. Néma lesz minden. Meglassítja lépteit. Jönnek — mennek körülötte, de figyelembe se vesz senkit. — Áll és vár valakire. Szemrehányóan néz a kismadárra.

amelyik előtte száll le a bokorra.

>—> Nem látod a bánatom? “ A babarózsa is szorongva lesi, — jaj mi lesz? —* szirmocskáit összehúzza.

MANCI TÉTOVÁN néz körül. Szemét fátyol borítja.

— Mese volt, álom... a tegnapi nap? Vagy ezek a szépiák? — rebegi s cipője sarkával piszkálgatja a kavicsot. Bánatában nem hallja a rohanó lépések zaját sem.

— Mancika, még nincs félhat! Úgy siettem, hogy el ne késsek, — hallja az elfulladt, kedves hangot, összerezzen a szive és körülötte az egész világ újra muzsikálni kezd. — Még nincs félhat .a A földet nézi, nem mer a fiúra tekinteni. Csak nem árulja el izgalmát .. t

— Elvesztett valamit. Mancikám? — súgja Pista s a könyvekkel megrakott táskát leteszi lábaihoz, aztán zsebéből egy csokor gyöngyvirágot vesz elő s szégyenlősen a lány. kezébe fekteti. Nem szól. — Csak lesi a piruló lányt.

Manci rápillant és elmosolyintja magát. Fejét tagadóén rázza, de szeméből két gyémántcsepp árulóként a virágra hull. Aztán megáll a feje és tekintetével simogatja a virágokat.

A fiú nézi s csókot dob az igazgyöngyökre.

A babarózsa kinyitja ablakát és kezdi bontogatni hamvas szirmait.

DIKÓ BALAZSNÉ

A Tiszánál

Csak lassan hömpölyög, Mint egy pici gyermek,

A naptól hullámai, Tüzszikrát vetnek.

Felette a felhők. Mosolyogva állnak.

Még alant a habok, Játszanak, ugrálnak.

A ruhátlan erdő, Búskomoran hallgat,

Még a kövér jószág. Mellette elballag.

Színén a hullámok,

Mint a kutya szőre.

Fel vannak borzolva,

És futnak előre.

Távolban egy hajó, Kényére, kedvére Hasítja a habot,

Füstöl a kéménye.

Csak lassacskán mászva, Közeledik hozzám, Ling-lóg a vasmacska, Hegyes, fehér orrán.

Rajta az utasok, összebújnak fázva, Integetnek félém.

Kezüket lóbázva.

Jaj! — hogy elméláztam. Mennem kell, — üsse kő! Nem is vettem észre. Hogy eltelt az idő.

PInviczky András

***««•

kísérli meg a szovjet irodalom gazdag tapasztalatainak lekicsinylését, vagy éppen semmibevevését. A jelentés azt is megállapítja, hogy hasonló jelenségek mutatkoznak a népi demokráciák egyes irodalmárainak megnyilatkozásaiban is. Ezek a szocialista realizmus módszerét támadva a szovjet írókat is türelmetlen dogmatikusoknak ábrázolják. A szovjet irodalmároknak le kell leplezniük végre ezt a tényeket semmi bevevő demagógiát. A meglevő hibák ellenére is a szovjet irodalom útja az újítók útja volt és marad, s ennek az útnak további építésére hívja fel a jelentés befejező része a szovjet írókat.

A SOK ÉRDEKES és tanulságos felszólalásból csak néhány, saját szempontunkból is figyelemreméltó észrevételt emelünk ki. Brovka, bjelorussz író néhány pozitívum kiemelésével kezdte felszólalását. A XX. Kongresszus óta a szovjet írók Sikerrel küzdöttek az irodalmi fejlődést gátló személyi kultusz ellen, közelebb kerültek az élethez, egyre több alkotás hőse lett az egyszerű ember. Megnőtt az írók aktivitása, s ennek az aktivitásnak látható jelei az egyre szélesedő, alkotó megbeszélések, termékeny viták. A bjelorussz írók figyelmét joggal vonják magukra az olyan alkotások, mint Solohov már említett elbeszélésén kívül az „Uj barázdát szánt az efce'‘-jének új fejezetei, Tvardovszkij versei. Ovecskin kisregénye, Prokofjev, Szmeljakov, Szurkov, Lugovszkij versei, Sztvelmach és Kopilenko regényei.

Néhány alkotásnak viszont főleg hibái révén sikerült közfigyelmet keltenie. Ilyenek voltak pl. a jelentésben is említett írók művei. Brovka súlyosan kifogásolta a jelentés enyhe — mint az író mondotta — „áramvonalas" kritikáját Dugyincevék művei iránt. De kiemeli Szimonevnak, mint az írószövetség titkárának és az Újvilág

c. folyóirat szerkesztőjének felelősségét, amiért helyet adott lapjában Dugyincev mai szovjet életet rágalmazó regényének. Hasonlóképpen kérdőre vonta a Ldtyeraturnaja Moszkva c. évkönyv szerkesztőjét is hasonló hibák miatt. Élesen támadta felszólalása további részében azokat, akik a közelmúltban igyekezték az irodalmat a párt befolyása alól kivonni, s akik a nagyobb demokratizmus, a független alkotó szabadság demagóg szólamainak hangoztatásával a párt- és az irodalom, a nép és irodalma egységének megbontására törtek.

TANULSÁGOSAK a kritikáról mondott szavai is. Egyes kritikusok a valóság lakkozásáról beszélnek, mihelyt egy műben több a pozitívum, mint a negatívum. Ha az ábrázolt kép azonban megfelel a valóságnak, felelőtlenség lenne, lakkozásról regélni. Mások meg egyedül üdvözítő útnak az „életünkben minden jó” ábrázolást fogadják el. Nagy jelentőséget tulajdonít Brovka a baráti jellegű irodalmi találkozóknak, de hiányolja, hogy a központi irodalmi újságok keveset törődnek a köztársaságok irodalmi életével. Felszólalása végén az írók legszentebb feladatát a szovjet nép odaadó szolgálatában jelölte meg.

Polevoj érdekes tényeket és számokat közöl a szovjet irodalom külföldi sikereiről. Legutóbb a Szovjetunióban járt Elsa Triolet és Louis Aragon mondták el azt, hogy Franciaországban még a reakciós szemléletű kiadók is egyre gyakrabban adnak ki szovjet műveket, ainnyira megnőtt a kereslet e művek iránt. Az ukrán Novicsenko, miközben élesen bírálta Kron: Az író észrevételei c. munkáját, hitei tett az irodalom pártosságának lenini elve mellett. Maikarov sürgette az írócsoportok erőteljesebb foglalkozását a fiatal írókkal Szimonov elismerte néhány, irodalmi kérdésben tett nyilatkozatának hibás szemléletét. Popovkin és mások kifogásolták, hogy sem Kazákevics, sem Aliger, sem Kaverin nem nyilvánítottak véleményt a személyüknek szóló kritikával kapcsolatban s nem tisztázták álláspontjukat sem a felvetett kérdésekben.

HASONLÓ ÉRTELEMBEN szólalt fel Szoboljev is, rámutatva, hogy Dugyincev regénye bizonyos körök zászlaja lett s egyesek ilyen kétesértékű zászlóvá akarták tenni a Lityeraturnaja Moszkvát is. S most mégslncs senki, aki megvédje e zászlót a plénum szónoki emelvényéről. Pedig az ott elhangzottakra — túlzás nélkül állíthatja — milliók figyelnek s különösen figyel az olvasók lelelkesebb és leghiszékenyebb része: az ifjúság. Hallgatni tehát nem lehet. Az írótól is elvárják kötelessége teljesítését, ez pedig nem lehet más, mint életével és műveivel népét szolgálni.

Kaitejev Kínában tett utazásának emlékeit idézve elmondta, hogy a forradalomnak Lenin által megjövendölt világméretű győzelmét érezte ebben a szocializmus útjára lépett hatalmas országban. Itt érteni meg igazán az irodalom feladatát — mondotta —, de ilyen, feladata magaslatán álló irodalmat régi módszerekkel nem lehet teremteni. Ehhez a forradalom romantikájára, sajátos ritmusára, csodás zenéjére van szükség.

Antokolszkij arról beszél, hogy minden irodalom mindig tükröz valamit. De minek a képét vetítik vissza a plénumon megbírált művek? Sem a szovjet ember általunk ismert munkájának képét, sem a nép gondolatait, reményeit és csalódásait nem tükrözik. Ezek a művek csupán a szovjet értelmiség egyes elemei eszmei tévelygésének szánalmas tükörképei.

A vitát Szurkov szavai zárták le. A«' nak a reményének adott kifejezést, hogv a moszkvai írók csoportja, amelynek egyes tagjai ellen a bírálatok éle irányult, eszmeileg elég erős ahhoz, hogy munkájának hiányoságait kiküszöbölje, s az Októberi Forradalom negyvenedik évfordulójára teljes egységben, méltó művekkel készülhessen.

EZ A BESZÁMOLÓ természetesen az

írószövetség vezetőségi ülése gazdag anyagának csupán sovány vázát tartalmazza, de összehasonlításra, gondolatébresztésre, a tanulságoknak saját viszonyainkra való levonására talán így is alkalmas.