Tiszavidék, 1957. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1957-06-23 / 146. szám

Balogh ßliplri R VIZ csÄLöoas felkeli a nap. Az udvaron harsogó hangon köszön­tötte a reggelt egy öblöslorkú kakas, távolról az éjjeli szol­gálatban kifáradt kutya ál­mosan vakkantotta rá a vá­laszt. Tehén bőgött, ajtó csa­pódott, panaszos nyikorgással húzódott fel egy ablakrolló. Korareggeli fényözönben fürdő néptelen utcán Irma és Sándor lépteinek egyhangú koppanása összeolvadt az éb­redő külváros reggeli zajával. Az asszony domborodó hasá­ra szorította kezét. Olyan volt ez a mozdulat, mintha vissza akarná tartani, — ha csak rö­vid időre is — a feltörő uj életet. Szelíd arcán a fiatal­anyák, derűs, bájos mosolyát Időnként furcsa fintorba tor­zította a testébe nyilaid fájda­lom. Ilyenltor áruló könny­cseppek gyűltek a kék szem­párba és jelezték, hogy a lát­szólag derűs külső mögött azért jelen van a félelem is. A fiatal férj egyik kezével átölelte asszonyát, a másikban kis batyut lóbált. Először korholta du­ruzsoló hangon a feleségét, mert nem engedte, hogy ko­csit, vagy taxit hívjon. Ké­sőbb vidám, bohókás hangon mindenféle képtelen történe­tet mesélt. Az asszonynak tet­szettek a sokszor sikamlós tréfák. Apró, kuncogó neve­tésekkel hálálta meg a férj törekvését, mert elterelte fi­gyelmét az elkövetkező órák szenvedéseiről. ■ Derűs hangulatban értek a megyei kórház szülészeti inté­zetéhez. Az idős portás elő­zékenyen nyitott kaput előt­tük. Beszálltak a liftbe, amely gyors suhanás után aprót zökkenve állt meg az orvos­­ságszagú második emeleten. Két kedves ápolónő karolta át az asszonykát és máris vitte az ismeretlen, titokzatos szobák felé. Sándor még hal­lotta, hogy az idősebb nővér megnyugtató szavakkal szólt Irmához s aztán süket csönd ülte meg a homályos folyo­sót. Vele nem törődött senkt. Mintha csak levegő volna. Észre sem vették. Szürke kis statiszta lett a,z életirta. nagy mű soronlévő jelenetében. Kábultan állt meg néhány percig a folyosón s aztán mint az alvajáró, megindult lefelé a lépcsőn. Kilépett a, kapun az utca forgatagába. Lesúnyt fejjel elgondolkozva bandukolt. Ide-oda löködött a vasútról özönlő emberáradat­ban. Fel sem eszmélt rá. ösz­­szeütközött egy idős nénivel és majdnem felborított egy hatalmas tejeskannát cipelő kisfiút. Nem hallotta a sértő, gúnyos megjegyzéseket sem. Hem a földi világban élt már, hanem abban a másikban, amelyeket titkon, hónapok óta dédelgetve épít­getett. Agya fényképezett, mint a. gép Az első képen ép­pen emelt a kis lurkó a lábát. Ez az első önálló lépése az életben. A másik képen együtt sétálnak a parkban. Itt az osztálytársai közül fejjel ma­gasodik ki, amott pedig együtt ülnek a szoba meghitt sarká­ban. Hirtelen becsapta a kép­zelt fényképalbumot. Szeret­te volna belekiáltani a zsongó, kavargó forgatagba: — Emberek! Álljatok meg egy pillanatra! Csodálkozza­tok! Itt van az én derék, bá­tor nagy fiam! Az irodában kíváncsian vették körül. Tudták, hogy Sándor fiút vár. Hiszen nem egyszer kijelentette, hogy csak fiú lehet az újszülött, sőt fo­gadást. is kötött rá. Közben gúnyolódtak vele, — Te Sándor és ha lány lesz, meghagyjátok? Csak legyintett. — Irigyek vagytok. Nektek nincs gyereketek, vagy csak lányotok van — vágott vissza jól kihangsúlyozva a csak szócskát, hogy ezzel is kife­jezze mennyire lenéti a lányos apákat. Nem haladt a munka. Hiá­ba adott össze többször is egy rövid számoszlopot, mindan­nyiszor más eredményre ju­tott. Zavarában csak a ceru­zát rágta és félóránként hív­ta telefonon a kórházat. — Még semmi sincs s— hangzott a rövid válasz. Délfelé csengett a telefon, Sándort keresték. Mint a sas a prédára, úgy csapott le a telefonkagylóra. Vidám arcá­ról lehervadt a mosoly. El­­sáppadt, ajkai megremegtek, s erőtlen kezéből koppanva hullt a telefonkagyló az asz­talra. Pillanatok alatt össze­omlott a dédelgetve építgetett álomvilág. Senki nem kérdezett sem­mit, mindenki megértett min­dent. Felesleges is ilyenkor a vigasztaló szó, gúnyolódásnak tűnnék csak. Ha majd a jó­zan ész elsöpri az összetört álomvilág roncsait, ha a ke­serű csalódás okozta seb be­heged, néhány óra múlva a mostani szomorúságot az öröm, váltja fel — gondolták a munkatársak, s ezért a szo­kásos szerencsekívánat elma­radt. 1 etelt a munkaidő. Sán­^ dór magányosan indult haza, egyedül cipelve csaló­dásának súlyos terheit. — Nem érdekel sem az asszony, sem a lánya. Meg sem látogatom, őket néhány napig — döntött az úton. Dühösen rúgta, be a kaput. Apósa mosolyogva tárta feléje ölelésre karjait, de amikor meglátta veje feldúlt arcát, rosszatsejtve lépett vissza. — Mi az? Mi baj van? — vették körül a család tagjai, — Lány! Nekem nem kell! —- bukott ki belőle tagon­ként a szó. Többet nem tudott monda­ni. Sarkonfordult, bement a szobába és magára zárta az ajtót. Megállt a félhomályos szoba közepén. Szeme meg­akadt a sarokba támasztott fokoson Igazi fokos az. Réz a feje, csiszolt fa a nyele, jö­vendő fiának vette. Felmar­kolta és belevágott az egyik székbe. Az ülés recsegve sza­kadt be. Aztán eldobta a fo­kost s mint a tajtékozó dü­hödt bika tiport rá. Egy rop­panás és a nyél eltörött. Be­letúrt az ágyba. Szinte orrá­ban érezte Irma bőrének illa­tát. Ráborult a szétdult pár­nákra, teste néhányszor gör­csösen megrándult, amint fel­szakadt belőle a mélyrőljövő férfizokogás. Mint a bőszült, mindent elsöprő tengerár, olyan a fér­fizokogás. Nagyon mélyről jön. A szív tájáról és mintha a szívvel együtt szakadna ki Csak akkor zokog így a fér­fi, ha élete legnagyobb vesz­tesége, legnagyobb csalódása éri. Ez az a pillanat, amely­ben elveszti a józan ész ha­talmát s a dóré tett lesz az úr. Szorul a hurok a nyakra, dörren a fegyver, kiürül a méreggel tett pohár, vagy csobban a viz a mélybehulló test felett. De aki túléli ezt a pillanatot — újjászületik. Mintha évekig tartó mély álomból ébredt volna, úgy tért öntudatra a meg­gyötört ember. Arcát meg­mosta, rendbeszedte zilált ru­házatát és kiosont a házból. Céltalanul vágott neki az ut­cának. Lába akaratlanul is a reggeli útra kanyarodott. Ment, ment öntudatlanul azon az úton, amelyen még reggel a boldog várakozás vezette. Csak akkor eszmélt fel, amikor a kórházhoz ért. Félénken köszönt be a por­tásfülkébe. Az öreg portás már nem emlékezett rá. Hi­szen olyan sokan fordultak meg itt reggel óta, Hárma­sával ugrotta át a lépcsőfo­kokat. Pillanatok alatt fel­ért a második emeletre. A fia­tal nővérke máris hozta a csöppséget. — Igaz, nem fiú, csak lány — érzett még egy kis szoron­gás a szíve táján, Ha lány is. de az 6 lánya, — nézte kíváncsian a kicsit. Milyen kopasz. Az arca vö­rös és csupa ránc. Talán a villany ingerelte a babát, mert felnyitotta szemét. De­rűs, tiszta nyári égbolt ra­gyogott a megbékülö apára. Pillantása a csöppnyi kezekre tévedt. Milyen ráncosak■ és milyen hosszúak az ujjal Zongora kell ennek a lány­nak. Ugybizony! így vizsgálgatta egyre nö­vekvő kíváncsisággal a csöpp­séget, az ő lányát. Haragosan mordult a nővérre, amikor el akarta vinni a kicsit. — Hagyja még. Hiszen a hangját nem, is hallottam, — — Meg is unja, annyit hall­ja majd — mosolyodon el a nővér. Amikor a kórterembe lé­pett, már ismét a régi, vidám Sándor volt. Kutató szeme Irmát kereste. A csodálatosan kék szem­pár pilláin igazgyöngyként fénylettek a könnycseppek. A titkolt vágyat ismerő sze­mek minden szónál szebben kérték: — Ne haragudj rám. Én nem tehetek róla! — AGÁR PÉTER 8őtét fellegek gyűltek egünkön. Távoli villámlás Jelié s vészt. Keserű nyáltól és bűzlő szennytől Megáradt viz a gáttetőkig ért. Mi lesz, ha a viharkavarta szenny — És véle tiszta víz és nagy tömeg Bezúdul e telített mederbe? Pusztulást hozhat, semmi egyebet. Káröröm, vad kerge tánc a gáton Munka helyett, s kacagták az eget, Elhitték ez áruló szózatot: „Áldás lesz ebből, nem vészfergeteg”. A szennytelített őszi áradat Bőszült rohammal zúdult a gátra, Meghúzni hát most a vészharangot, Míg nem késő, míg a gát kiállja. Most kell, most-most! Még van bennünk (erő. 8 van bátorság is tenni a közért! Még nem bomlasztott félelem s egyéb... Áradatnak még ellenáll a nép! De nem kondult meg es a vészharang És senki nem tesz, mindenki csak vár... Egyik úszni készül, más félve fut. Mert kiöntött az őszi szennyes ár. Már fojtogat a tajtékos iszap. — Mert felszínre tört s S lett a nagy úr.. • S csendesítni fohásszal akarták. Rá szenteltvizet hintve jámborul. Az ily erőlködés — az elvetélt.. < Tűz segített csak és sziklagát! ... A vihar megszűnt, a szenny mélybe tűnt És onnan fröcsköli ránk önsarát. Nézd, mit hozott e rontó vész nekünk? Hitünk, reményünk sárba tiporta, Romhalmazt, hullát, sok beteg fejet, 8 világnak futott e föld sok fia. Most mindent elölről kell kezdenünk-; Felépíteni hitünk s kertjeink, Magot vetni az elvadult földbe. Hogy nemes virág nyíljon újra Itt. Még átok bénít, de már engedett Félelmünk görcse s megyünk előre Nehezen lépkedve és kevesen, De leszünk sokan a célhoz érve. Zataván László? Mint tejszín üveggömb, felfakadt a hajnal: csörgött az arany méz, a lágy reggeli sugár; csak lépte hallatszott távozni az éjnek, s a leskelő sötét nem volt seholse már. Dús menyegző készült a reggeli fényben, s víg zenére hangolt minden madártarok: fehér fátyollal és fehér koszorúsán szűz almafák álltak, — kicsiny menyasszonyok. PéH Aztán zene szólalt S a mámor karában pacsirtadal csengett tisztán odafönn, — és a fátyolos fák ábrándos szeméből harmatgyögny hullással csordult ki a könny. És leszállt az égről a fényes vőlegény: csókjától gyümölcsöt fogant a virág. — Kis szellő újjongott hárfázva, a nászon, s búgtalk az ág közt. a tavasz-orgonák. űM éi imádkozó nagy csend legye« Földtől fel a csillagokig: Az Ember lelke bontja szirmát Imádkozó nagy csend legyen. Mert az Ember most álmodik. Agyba fáradt izzadt teste, Szívében még ft ma dobban, Nehéz fejével éjbe dőlt le. De lelkében szent reménnyel Bízik már » holnapokban . t, ■mumms Bontakozó Szárnyak aBaaBeasaaasaaeEasaaBBsaiaBaeBaBaaaBBaaaeaaaBaaBBaaaaaa Bocsássatok meg! Tavaszi estén Bocsássatok meg emberek, Ha olykor-olykor vétkezem. S dologra formált két kezem Verset faragni késztetem. Értsétek majd meg, emberek, Ha néha érzékeny leszek, S borongva járok körtete&: Bocsássatok meg emberek! Ám bűnhődjem, ha életem Nem a közjónak szentelem. S derűt remélőn, biztatón Sohasem járok köztetek! De legjobban akkor büntes­setek, Ha hallgatok, mikor dalolni ikell, Ha hallgatók, ha szólni s tenni kell Azért, hogy létünk ezután szebb legyen. S dalom, ha halk lesz, vagy hamis, Hozzátok szólok akkor is, Ezért, ha néha tévedek, Bocsássatok meg emberek! •LÁSZLÓ LÁSZLÓ Eltelt egy dolgos nap újra, Munkás letesz csákányt, kapát A hamuszín est felváltja Az alkony vörös bíborát. Mint az aprólángú. mécsek — Lám, egyre több és több ragyog — Az égen feltünedeznek A pislákoló csillagok, Röpke szellő szárnyán hozza A fehér akác illatát, És pajkosan megcibálja Az alvó fák lombozatát. Nyugalom van és csend újra. Szendereg már testvér, s barát, Rászórja az alvó tájra A Hold ezüstös sugarát. TÓTH ÚJON A Epigrammák Szerelmesek h A szoknyát nézi, s a bodroe hajat. De azt nem. hogy mi van a haj alatt! 111 2, Bölcsen intézd a sorsodat: hazudi sokat, ha úgy divat! De mi lesz, óh bölcsek­­bölcse, Ha arád is bölcsek-bölcse ? X-szel sugdos bizalmasan, azt hinnéd, hogy az <3. Pedig X csak egy szerény kis érzelem-közvetítő. Szilágyi Miklós 4í "tnOMV A haja kontybán, A szája ííéslő, de egy egész nap be nem áll. van rajta nóta, szitok é* csók. és szeretőt mindig talál, Csata Lajosné l»’rVV’,r»?VVrVV?»VVyfVTTTTTVVV*?rVTT?VfTfVV»fV»VVVVTTV*VTVVW»VTTVTT»WWVW1>T»VVVTV»TTTy»Vf!< ;r, \­Meggyes László illusztrációja Rossi Károly „Finánc a kút ban” c. írásához. ( TOLLHEGGYÉ!. ) ,PA10 KAPJ ARS" és a „CS4L.4DI SER* Ismerek egy ízléstelen szó-torzítást, amely csupán egy ékezet elhagyásával úgy elferdíti Juhász Gyula „Milyen volt” című gyönyörű versének kezdősorát, hogy aki hallja, legszívesebben képentörölné az efféle „ötletek” kiagyalóját. A diákos „it költé­sekről" most ne beszéljünk, hiszen ezek csak gyerekes csínyek és elfelejti az ember, ha kilép az iskola kapuján. Hanem az már mégis csak sok, hogy az utóbbi időben az ..irodalmi kabaré” felúj tásának jelszavával mi mindent tálalnak egyes „szerzők” a nagyközönség elé Kicsit meglepődtem, amikor Máté György politikai krokiban citálta elő Petőfi Sándort többféle kor fiaként, de meg Kell hagyni, mértéktartóan és komoly mondanivaló érde­kében tette, tehát nem ízléstelenül. De mi! szóljon hozzá az ember, amikor Petőfi ver­sének jellegzttes alakja, Pató Pál ur, mint Pató „kartárs” tér vissza a Kossuth-rádiő kabaréműso-ában Győri Illés „átköltésében” . Nem kímélték azonban ebben a rádió­adásiban Arany Jánost és Adyt sem — az ö verseiket is „aktualizáltak" a gyengébbek kedvéért. Talán csak véletlen elcsuszamlás, vélné az ember, ha legközelebb mis közön­ségesebb formában nem hallana ilyesmit. Arany János Családi kör című, tiszta érzése­­ket árasztó versét „Családi ser” címmel, Ízléstelenül kiforgatva hallhattuk viszont a rádióból. Ebben a „ser-sorozatban" még találkoztunk egy „Serezés Lillával” című állí­tólagos Csokonai költeménnyel s más neves magyar költők „ser-verseivel” is. annak bizonyítására, hogy ime talán már Árpád-apánk kulacsában is ott lötyögött a nemes ser-ital, amikor őseinket átvezette a Verec kei-szoroson. fHogy a reklám tökéle'eseob legyen, még csak azt kellett volna hozzáfűzni, hogy Pilseni vagy Kőbányai sántáiról van szó. de úgylátszik ezt már a neves „áiköltő” is sokallotta . .) Jól emlékszünk még Karinthy Frigyes kitűnő ve-sparódiáira. amelyek tényleg a költő stílusára tapintva, a szatíra nyelvén mutatták be Babitsot. Kosztolányit, sót Adyt, anélkül, hogy ezt bárki is sértőnek erezhetné. Nem az irodalmat céltáblául választó szatíra vagv bökvers eben hadakoz-m tehát amikor szóváteszem a fentieket, hanem csupán az ízléstelenrég a szívünkhöz nőtt vzrsek profán aktualizálása, kiforgatása ellen emelek szót — azt hiszem nem csak a magam nevében. ' — t p -a a? m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents