Tiszavidék, 1957. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-05 / 104. szám

OTT A TANYAN

JÓZSEF ATTILA:

ÄNYÄM

A

kkor történt ez meg velem, amikor még térdnadrágos, tanyasi kismagyorként járogaitam az isltolába. Elég messze volt pedig a jó öreg falusi iskola, de azért én szorgalmasan látogattáln, az apám fabrikálta fatáskával a vállamon.

Olyan egyszerű tákolmány volt ez a táska, néhány deszkadarabból összeszegezve, a két végén el/nyűtt csizmaszárral befedve, lóhajtószár darabbal felszíjjazva. Szinte beszélt magáért, hogy ezt bizony egy falusi parasztember készítette a fiának.

Nem sok minden fért bele, mindössze egy kockás és egy vonalas füzetecske, egy fiúról fiúra szálló olvasókönyvvei együtt, néha-néha kevés elemózsia is, így tavasz- táján nem is volt nagy szükségünk a tankönyvekre, me más elfoglaltságunk is akadt bőven. Kapálni kellett a tanítónéni kukoricaföldjét, módját viselni a csibéinek és hg maradt idő, hát azért tanultunk is valamit.

De azért mondom, én nagyon szerettem iskolába járni és a tanítónéni is eléggé Iád veit emiatt. így esett meg. hogy az Anyák Napjára készülődvén ae iskola, engem is kiszemeltek, mint azok egyikét, akik szavalatokkal örvendeztetik meg a meghívott édesanyákét.,

Nem, emlékszem már a versnek, amit szavaltam, sem a címére, sem a költőjére. A tartalmára, még vissza tudok gondolni. Egy távolban, lévő fiúról szólt, a költemény, aki levelet ír az édesanyjának. Mindenről be akart számo'ni, s mégis úgy érzi, nem tudja azt leírni, amiből az cdes- an yja legfőképpen megértené.

Két sorát még idézni is tudom. így hangzott, ha nem csal a memóriám:

„Mit írjak, mit írjak, hogy mikor olvassa Eng'emet érezzen, engem lásson abba.” Tetszett nekem ez a vers nagyon. Tanultam is olyan, szorgalommal, amilyennel soha világéletemben a, tananyagot.

Tanultam az iskolában, a pad, alatt, amíg mások olvastak, vagy írtak. Később a padra is t&lettem a legépelt verset, a tcnítónéni elnézte. Hiába, kivételes ember leltem egyszerre. Az egész harmadik osztály mély tisztelettel nézett fel rá-rg,

(járt ~ tisztelet odzhaza is. Délutá- nőnként nem toptam verést, -ha a tilosba legeltek el a libák, míg én a költeményt gyűrtem. Este, amikor anyáznék hazajöttek c mezőről, a vacsora után mi sem alkothatta volna a családi fórumot, mint az én közelgő nagy szereplésem, ötször-hatszor elolvastam hangosan minden este lefekvés előtt, vgyannyira, hogy anyám már szintén velem mondta minden sorát. Folyékonyan ment, mint a torika- csapás.

Így köszöntött be a nagy nap: az Anyák Napja. Hej. de gyönyörű vasdr- A zöldbe borult iskola nap délután is mit udvarra, kiraktuk a padotot, feldíszítettük virágokltal. Izgalomtól piruló arccal vár- bek a lassan gyülekező édesanyákat.

Főleg én éreztem valami forró, fojio

A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé, egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban- —

Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek. —

Anyám volt, apró, korán meghali, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól —

S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz, s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás —

Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett — gondoljátok meg, proletárok —

A mosástól kicsit meggömyedt. én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki------(19

31.)

Kislányomnak

MESÉti-K

A bölcsödében

Kinek a szive dobban meg leghamarabb, ha ilyen képet lát? Az édesanyáé. Az a

amely az életet adja.

Puha kis arcok-, gyöngéd kezek. Anya helyett anya a nővér, míg a munkaidő letelik az üzemben.

Munka közben...

Ugye milyen komoly, amikor dolgozik, amikor másokkal

törődik, kenyeret keres? De kislánya csak a mosolygó édesanyát ismeri.

1

s

gató belső izgalmat, ahogy f'gytak a per

cek a fellépés előtt.

Mire meg ráinkerült a sor, egyenesei a torkomban dobogott a szívem. Szószerin a torkomban, hogy a légjáratot is elzárti és így természetesen hang sem jöhetett k belőlem.

U álltam a közönség előtt elsáp padva, nagyijedten minden ízem ben remegve. Színpad nem volt az iskoü udvaron, csőik a padok előtt felállva sza váltunk, énekeltünk kedves vendégeink nek.

így hát .rúgni sem. lehetett, mert az mindenki látta volna.. Meg nem is számi teát senki arra, hogy én ege «leg fel i sülhetek, hiszen kitünően tudtam a verset

Bizony, mégis bekövetkezet. Elmond torn azt az egy sort, hogy:

„Mit Írjak, mit írjak, hogy mikor olvassa...'

Est megismételtem háromszor, de i folytatása az istennek eszembe nem juiot volna. Az édesanyák már mosolyogtál rajtáim, a tanítónéni kétségbeesve nézet rám, én meg úgy jártattam ide-oda a sze mem, mint a megriadt lésmadár.

S akkor vettem észre, előttem a máso. dik padbwn, ott ül az édesanyám. Kifakul tejkendő takarta kontyost, olcsó kék kabá borult a vállára és a szeméből annyi nyugalom, annyi bátorítás sugárzott felém Ereztem, azt mondja, anyám tekintete:

— Nyugodt legyél, kisfiam. Szavald e szépen, hiszen tudod te a •verset.

Olyannyira ezt olvastam ki anyán szeméből, hogy publikumról és mindenről megfeledkezve, oda fordultam hozzá

— Nem *udom tovább — kiáltottam oda, sírásba fulladó hangon, de nagyon is hallhatóan.

V ,

aratta r fordulat következett.

Előrehajólt anyám a padok fölött, s miittha meVettem lett volna, keze helyett a hangjával simogatott és így szólt hozzám:

— Dehogyis nem tudod, fiacskám. Hát az következik, hogy: ingemet ércz- zert, engem lásson abba”.

Egyszerre megvilágosodott bennem minden. Azonnal eszembe jutott a költemény további sora.

Meghajoltam még egyszer és .a már szánakozom mosolygó falusi asszonyok legnagyobb ámulatára, fennakadás nélkül, emelt hangon végigszavaltam a. versikét.

Méghozzá úgy. hogy a lélegzetét is visszafojtva figyelt mindenki. Ön ugyan nem láthattam ezt, mert le nem vettem a szemem anyámról. Az ö szemében, nyugodt tekintetéten pihentem, míg szavaltam a költeményt.

Sikerült.

Nagyon is szépen sikerült. Fergeteges tapssal jutalmazott a közönség.

A kkor nagyon büszke voltam erre a tapsviharra, de ahogy múlnak az évek, mindinkább az gz érzés lesz úrrá bennem, hogy az anyám, az anyai szeretet vizsgázott, kitűnőre, neki szólt a taps, vem nekem.

Börzék hajós

i MARIKA egyik este sokáig i unszolt: Mesélj anyukám, mesélj még nekem. Szívből jött a kérés, lehetetlen volt rá ! „nem”-et mondani. Hozzá- . kezdtem hát:

Volt egyszer egy örökké kócos hajú, fehér arcú, ijedt tekintetű kislány. Otthon Szőkének becézték. Sokan voltak testvérek. Egyszer elment hozzájuk egy gazdag szomszéd és kérte, hogy a 6 éves Szőkét adják oda örökbe. Az anya hallani sem akart róla, de a szomszéd bizonygatta, hogy ott sokkal jobb tesz, szépen felruházzák, taníttatják, kisasszonyt nevelnek belőle.

‘Szőke addig alig mozdult kijebb a kert szélénél, szülein és testvérein kívül alig ismert másokat. Nem vonzotta hát a „felruházzák” a „kisasszonyt nevelünk belőle” gondolat. Neki úgy volt legjobb minden, ahogy volt. Mikor hosszas tűnődés után a család úgy döntött, hogy odaadják, keserves zokogással búcsúzott anyjától, s a legkedvesebb játszópajtásoktól : testvéreitől.

Uj „otthonában” már várták. Az első napon kapott a háziasszonyától egy pár papucsot, olyat, hogy az egyikben is éppen háromszor fért el kicsi iába. Ruhát is kapott — amit ha a derekán jól ösz- szehuzott, nem ért lejjebb a bokájánál. Ezt a napot végigjátszotta két „pj testvérével”, mégis nehezen telt el. mert minden idegen volt. Este az ágyban az otthon elmaradhatatlan hancúrozás helyett bebújt a paplan alá és sírni kezdett. Jólesett volna neki hallani édesanyja perlekedését: „Legyetek csendben .épn ideje, hogy aludjatok, ne rúgjátok az ágyneműt.” De csend volt, ijesztő nagy csend, hisz «gyedül aludt a konyhában. És sírt. sírt. mindaddig míg az ablakon betekintő holdvilág álmot nem csókolt bágyadt szemeire.

Reggel „új” anyukája ébresztette. De nem ügy, mint a „régi”, az igazi, aki bármennyi dolga volt is, sohasem mulasztotta el megsimogatni buksi fejét, megcsókolni arcán az élnvokból nyíló rózsá- zsákat. Mint a kíméletlen szélvész, az asszony lerántotta róla a takarót, s annyi időt sem hagyott neki az ébredésre. hogv könnyektől beragad! Bzem-o megdorzsölje.

— Fel nem ébredné), ha nenn kelt az. ember, •— korholta súnogaiíós helyett — pedig már vár a munka, öl- tözteííl a kisebbeket, hajtsd legelni a libákat, takarítsd a szobákat. Nem ingyen ryház- ;iak ám!

Ettől kezdve Szőkének alig volt megállása. Még arra se .nagyon jutott ideje, hogy reggelenként megmosdjon. Pedig otthon de jó volt. .ilyenkor nyáron Manyival úgy kezdték a napot, hogy a i-oggeli moedóvizet egymásra fröcskölték. Mikor mindkettőjük haja összeállt, csapzptt lett a hidegvíztől, kacagva iramodtak ki a napra száríí- koani.

LASSAN, lassan leszokott a játékról, csak emlékezetben pajkoskodott otthoni testvérkéivel. Az ..újaknak” csak .a ruháit moshatta, száríthatta, de ha már játszani

kezdett, az asszony mindig rászólt:

— Mit játszol, míg a mo- satlant el nem mosod, míg a csirkéket meg nem eteted, az udvart fel nem söprőd!

Nem maradt hát Szőkének más vigasza, mint esténként a jóságos holdsugámak panaszkodni. Sírt, míg csak könnyei voltak.

Egyszer anyuka, az igazi, a simogató anyuka eljött hozzájuk, A gazrjíig asszonynak csak ennyit mondott: Nem birom tovább, hazavi; szem Szőkét, A sóvány, kócos kislány anyja kezét* csimpaszkodott és el sem engedte, míg haza nem értek Csak egyet tudott mondani Anyukám, jó leszek otthon MIRE MESÉM végére ér tem, kislányom bal hüvelykujját szájában cuppogta tv; csendesen aludt. Derekéi feljebb húztam kicsiny .pap lauját és napbamította homlokára csókoltam a mese vé gét: Az a kislány a te anyu kád vélt.

Sorsi Eszter