Tiszavidék, 1957. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

1957-05-26 / 122. szám

WM«—I Lukácsi László: HA VÁLNI KELL... Bdttnek hívták ... Titok-vágyó éjek meséltek felöle: 6 volt kamaszkorom ábrándktrálynője. Úgy váltunk el: stóla-bilincs várta. És tömött pénzes-zsák lett a börtönön« .., Susette-nek hívták -. >. Gall szépséget fest a múlt ecsetje: neve, — 0 volt ifjúkorom csillogó ékszere. Úgy váltunk el: „Jet’aime” — ezt rebegte — S emlékkődből néz rám kék-virágszín szeme. Juditnak hívták... Bár fehér izzó, pompás szobor-teste Férfi szívem egykor tiizzé hevítette, Úgy váltunk el: a láng végsőt lobbant S más szobrot csodáltam én még akkor este. ■.. Margitnak hívják. Otthon... Hitves..; Hűség . ■.. egyet jelent vele. Gyermekemnek anyja. — Lényem s lelkem fele. Ha válni kell: némán remeg ajka, És lezárja fáradt pilláim drága keze ... Oonicó látttái KÉTMILLIÁRD BÚS SZEGÉNY Dombok mögött kéklő fell eg, Felleg mögött állok én. Ereszkedik egyre lejjebb, Mint nagy varjú száll fölém. Tollaival fedi arcom. Éj szeméből szikra hall', Megállók a zöldlő halmon, És a szívem lángra gyűl. Szivárvány indul mellemből, S áthajlik a földtekén, S az Ég felé esd esendőn Kétmilliárd bús szegény. Bús szegények, álljatok fel, Igaz Tavasz jön közénk, Lesz jog, kenyér, feleség, tej, Altatni jön csak sötét. Dombok mögött oszló felleg, Felleg elé állok én. Emelkedünk egyre feljebb, Kétmilliárd bús szegény. I Bontakozó Szárnyak j ■ ■ A DONGÓ lű’&scf' Átüld kÜtyötdcUt Munkáshang A ki szereti a könyveket., az sokat jár a köny­vesboltokban. Néhány perc böngészés, néhány pillantása kirakatokban lévő könyvek­re s máris kész a leltár: mi fogyott el, miből van még. így csinálják azok is, akik mostanában József Attilát keresik. Nemcsak a könyvbarátok, hanem a nagy olvasóközön­ség is örül a magyar költők verseit adó bibliofil sorozat­nak. Égy-egy darabját meg­jelenése után szinte azonnal elkapkodták. Ezek között je­lent meg annakidején József Attila összes verse is. Mos­tanában már a böngészés is hiábavaló, mert nem lehet kapni. S amire külön fel kell figyelni, más kiadású kötetét is elég nehezen lehet megszerezni. — Emlékezzünk csak vissza a háború előtti évekre, amikor alig néhá- nyan vásárolták Szolnokon is versesköteteit, irodalomsze­rető tanárok, néhány munkás és egy-két felsöbbéves diák. Ma pedig tömegek olvassák. Óriási haladás ez, amit a na­pok múlásában, a minden­napi gondok között nem na­gyon veszünk észre. Bátran mondhatjuk, hogy végre meg­találtuk és magunkénak vall­juk a költőt, aki népe és nemzete jövőjéért, a szocia­lista rend megteremtéséért harcolt eszméivel, fáradha­tatlan munkájával utolsó percéig, a kétségbeesés ön- gyilkosságba torzuló pillana­táig, De nemcsak nálunk, ma­gyaroknál terjed a József Attila kultusz. Egyre több hír érkezik külföldről, hogy verseit lefordítják, s kötete­ket készülnek kiadni. Mindenekelőtt a franciák­ról kell megemlékezni, akik 1955-ben. József Attila szüle­tése 50. évfordulóján szép és felemelő gesztussal adtak ki­fejezést a költő életműve iránti tiszteletüknek. A leg­nevesebb franíca költők ve­zetésével több mint húszon egy vagy több versét lefor­dították és a következő cím­mel adták ki Parisban: hFrancia költők tiszteletadása József Attilának.’’ A kötetet Paul Elvárd 1952-ből vgló fordításai és Jean Cocteau, a Francia Akadémia tagja egy versfordítása vezetik be. — Utána a következő nevek szerepelnek: Guillevic, Jean Roussélet, Tristan Tzara, Clm.de Roy és még mások, a mai francia költészet leg­nevesebbjei. S valljuk meg őszintén, nagyon jól esik franciául is viszontlátni a Tiszta szívvel, a Születés­napomra, a Medáliák, stb. gyönyörű sorait. Legutóbb arról érkezett hír, hogy egy terjedelmesebb kötet kiadá­sára készülnek. Kíváncsian várjuk ezt is. A Szovjetunióban is többen foglalkoznak József Attila verseinek fordításával.. A szovjet lapok mindig nagy tisztelettel emlékeztek meg a költőről, legelőször 1937-ben, de egészen ez elmúlt évig csak 35 verséi fordították le orosz nyelvre. Az elmúlt őszön aztán Szimonov, az is­mért költő vezetésével egy ki* költői csoport arra vállal­kozott, hogy előkészítik a költő válogatott verseinek ki­adását a Szovjet Állami Könyvkiadó útján. A munka meg is indult, olyan kiváló költők közreműködésével, mint Iszakovszkij, Lugov- szkoj. Számoljon és még má­sok. Tudomásunk szerint eb­ben az évben fog megjelenni a kötet s minden bizonnyal nagy eseménye lesz mind a szovjet, mind pedig a magyar irodalmi életnek. Lengyelországban az el­múlt évben jelent meg Jó­zsef Attila válogatott versei­nek kötete, Tadeusz Fangrat szerkesztésében. Rajta kívül még húsz tehetséges, neves költő dolgozott a versek át­ültetésén, olyanok, mint Leon Pasternak, Tadeusz Rózewicz, Jerzy Ficowskl, akik köze­lebbről is ismerik a magya­rokat, mert az elmúlt évek­ben itt jártak. A lengyel for­dítók is igyekeztek a'leghüb- ben, a legjobban tolmácsolni József Attilát olvasóiknak s ha ez a megjelent kritikák szerint nem is sikerült min­den versnél, mégis jelentős és vagyértékű munkát végez­tek. S azt is hozzá kell tenni mindehhez, hogy József At­tila sajátos tömörségű, sok­szor látomásszerü képeit nem is olyan könnyű hűen lefor­dítani, ugyanazt a hangulatot és gondolati tartalmat más nyelven visszaadni. =~Via — if SZERKESZTŐI ÜZENETEK Haluska Éva, Tiszaíöldvár. Be­küldött egyetlen verséből nehéz messzemenő következtetést le­vonni, annál Is inkább, mert té­mája, s méginkább a téma ki­fejtésének módja nagyon meg­kopott, banális. Az Igazán mély érzés mindig kerüli az általános szólamokat. — Veretehrnikája is komoly javításra szorul. Állan­dó ragrímel tompává teszik a verset. Témát hiáha adnánk in­nen, ha maga körül nem látja meg a mindenütt zajló, s min­dig másszinű életet. írjon, s fő­leg olvasson többetl Kövér Lászlóné, Jászberény. Az érzelem, amely versét szülte, valóban meleg, őszinte. A köl­tői kifejezés azonban már gya- lulatlan. Döcög a ritmus, erőlte­tett a rímelés. Jó lenne, ha a tanítványoktól kapnánk ilyen témájú és mondandóid verset. nr. Antal Kárnlyné, Abádsza­Wk, Kis tanítványa verse nem Üti meg rovatunk színvonalát. Átadtam a gyermekrovatnak. — Talán használhatják. Varró László, Surján. Verse bizony még nagyon kezdetleges. A rím kedvéért többször lemond mondanivalója értelméről, a so­rok összefüggéséről. A magya­ros ritmusú versben az azonos rlmelésű sorok lehetőleg azonos szótagszámúak legyenek. Jó ver­sek olvasása, elemezgetése se­gíti majd fejlődését. Tóth Imre, Kunszentmárton. „Naplemente után“ e. verse még sem egyik, sem másik formá­ban nem közölhető. Képalkotó készsége van, de kifejezéseiből hiányzik a költőiesség. A több- szótagos ragokból álló tiszta rím egyhangúvá teszi a verset Többeknek: önmagunk és a szerkesztőség munkáját becsül­jük vele; ha kéziratainkat gé­pelve, vagy legalább tintával olvashatóan írva küldjük be. Bontakozó szárnyak.., Friss, éltető harmatként hat ez a szó, miként a szomjá- tól bágyadt természet — és a fáradt vándor egyaránt magábaszivja, hogy szomját enyhítse és fokozott re­ménnyel újabb haladást te­gyen az emberi cél, a bol­dogság felé. — Igen, a föl­dön — tudatosan, tudatla- rul — mindern lénynek az a célja: a boldogság. És bi­zony ehhez a sokaknak ta­lán örökre ismeretlen hely­hez mankóval és vezető nélkül nehéz az eljutás, míg szárnyakat és tanítót kapva, jóval rövidebb az út. Valósággal ízlelem e sza­vak jelentését... bontakozó szárnyak .., hirtelen a ma­dárfiókák számybontásaira gondolunk, de ez ennél sok­kal több. Embernek szár­nyakat szerezni az élettől áldozatos, szerencsés és ne­mes dolog. Tisztelet és elis­merés illeti azokat, akik jö­vőnk és társadalmunk érde­kében — egy gazdagabb irodalmat óhajtva — segí­tenek szárnyakat bontani az új hírnököknek. Hogy ez szép és követés­re méltó kezdeményezés, az eltelt rövid idő is azt iga­zolja. Mind asz írások, mind pedig a versek szép gondo­latokat, elbeszéléseket fog­lalnák magukban. Az ed­digi számokban ugyan ta­lálhatók még nehézkes ki­fejezések — tartalmuk mégis biztató megyénk iro­dalmának kibontakozására. E szép kezdeményezés eredményessége természete­sen attól függ, hogy az „első fecskékf után jönnek-e újabbak, és hogyan fogad­juk, segítjük őket. Nehéz, de szép feladat vár az „iro­dalom-művészet’“ kis szer­kesztőségére, de munkájuk nem marad eredmény nél­kül. Ilyen nemes cseleke­det nemcsak megyénk, de részben hazánk irodalmi megújhodását is szolgálják. A befektetett munkáért, az akarásért majd az olvasó- közönség mond köszönetét. Igen a közért — a társa­dalomért tenni és áldozni az elképzelhető legszebb fel­adat. Bontakozzatok hát ifjú szárnyak — emeljétek szár­nyaitokra a fejlődni és ta­nulni vágyó társadalmat, egész hazánkat. Nemes törelcvéseitehet megértés, meleg szeretet és jutalom kísérje. MOLNÁR SÁNDOR, Járműjavító. TERI IPARKODIK, siet a főzéssel. Kettőre várja az urát, azám — az életpárját —, hisz fiatal házasok. Az asszony kicsiny, formás teremtés. Barna hajából egy rakoncátlan tincs az arcába hull. Időnként hátrasímítja haját. Nagy, dióbarna szemei­vel huncutul néz a világba. Egész lényén a fiatalság ural­kodik. Nem törte még meg fiz élet ekéje. Az órára pillant: — Jesszusom! Mindjárt dél. Jaj, az étel nincs még sehol! A tűzhelyen a lábasból ínycsiklandó illat száll feléje. Persze, hogy az. Hisz ma szombat van, fizetés nap: ilyenkor illik kedveskedni Já­nosnak. — Jani, Jancsi, Jancsikám, — dúdolgatja s közben vidá­man kacarász. — Csak jönne már az az ember! Két hete dolgozik az ura. Két hete! Milyen jó is, hogy dolgozik. ínséges tél áll mö­göttük, János nem dolgozott A nyomort nehezen viselték, pedig a szerelem sokmindent felejtet. Akkor pedig azok voltak: kezdő házasok. Most aztán jobban élnek, hisz Já­nos dolgozik. Telik tejre, egy kis hú^ra — bizony arra is, mert mostanában ezt ritkán haraptak. Reggel vett 35 deka húst. Felét a levesbe tette. Megszámolja, Lány darab: öt aprócska. Ebből az ebédnél az emberének majd négyet tesz a tányérba, s ha kérdőn néz rá, azt mondja: — Én már ettem, ez a te részed. Több húst nem vehetett, mert oly sokminden kellene. Mi is van két ilyen szegény­nek, mikor összekerülnek?Ke- zükbe hozták összes vagyonu­kat ebbe a kis szobába. Ma sincs sokkal több: egy ágy, lepedővei letakarva, sparhelt, rozzant asztal és egy szék. Egy. Minek ide kettő? Elfér­nek ők ketten azon, ha nem — hát egyikük felkucorodík az asztal sarkára. Ezt több­nyire az asszony teszi: onnan legalább jobban látja jóétkű urát, akit sohasem tud úgy­sem jóllakatni. De van még egy stelázsl is. Ez nagyon fél­tett kincs. Az, mert az embe­re csinálta. János remeke. Ide teszi az asszonyka kincseit: a két tányért, poharakat, kést. villát. Az alsó polc a fehér­neműké. A polc tetején egy dunsztos üvegben virág illa­tozik: az este csenték a park­ból. Olyan nagyon megkíván­ta az asszony az illatos virá­got, hogy János — mint a férjhez illik — megszerezte. Most ott illatozik s megtölti a kis helység levegőjét. A SZOBA FALÁN, két szö­gön újságpapírba burkolva az ünneplőjük lóg. összesen eny- nyi a féltveőrzött vagyonuk. Meglehetősen meleg van a kis helyiségben. Teri megtörli néha verejtékes arcát köténye szélébe. Időnként pöröl ma­gával. Végre kiszaggatja a no- kedlit is. Félrehúzza az ételt. Még megmossa a salátát is. ezt különösen szereti csinálni. Jólesik neki. amint a hideg vízben pancsol. Bele is csap egyszer. Tele fröccsen az arca. Nem baj! — Csak már itthon lenne az az ember. Már két óra felé jár az idő. Felszentelget egy kicsit a szo­bában, hogy hűs legyen. Az ablakot befedi. Félhomály terjeng a kis helyiségben. Rendbeszedi magát. Még a törött tükörbe is belepillant, de túlpirosnak találja magát és nyelvét ölti tükörképére. Most már nehezen telik az idő. Minden kapunyílásnál az urát véli jönni. Mért nem jön már? Pedig olyan jó vele len­ni. Azzal a tömzsi erős urá­val, akit úgy szeret, hogy el se tudná mondani. A minap is elsétált arra, ahol János dolgozik. Leste, amint rakta a falat a magas állványon. De úgy látszik János meg­érezte, hogy ott van, mert le­nézett és intett is neki. Töb­bet nem tehetett, hisz a pal­lér árgus szemekkel figyelte S jaj, ha keveset termelne! Mehetne! Van helyette száz is, ezer is! De ő még ott állt sokáig és nézte Jánost mesz- sziről, meg azt is, hogy emel­kedik a bérpalota az ő embe­re kezenyomán. Szíve elszo­rult. Ugyan épít-e neki is valaha egy ici-pici szobát, konyhát. Csak egy kicsikét! Legalább akkorra, mire meg­jelenik a gyerek. Este még megvárta. Akkor kérte tőle a virágot is. ... Felsóhajtott: — Milyen jó emlékezni. MÉLÁZÁSÁBÓL az ura Is­merős léptei riasztják fel. De mintha súlyosabbak lenné­nek a lépések! Csak nincs va­lami baj? Nyílik az ajtó — megjelenik János. Vállán a jól ismert szerszámosláda. Szent ég: hozza a ládát! Az asszonyka elsápad. Jól tudja, mit jelent a láda. Ismét mun- kanélkül hát. Még köszönni is elfelejtenek egymásnak, csak néznek egymásra szomorúan. Az asszony tér magához elő­ször. Elveszi a ládát, meg Já­nos kabátját is lesegíti. — Elküldték? — El. — hangzik tompán. — Azért? — Azért. Értik ők ezt jól. A mun­kásak szószólóját leghama­rabb útnak eresztik. — Gyere, mosakodjál meg. A FÉRJ MOSAKODIK, Te­ri mellette állva tartja a tö­rülközőt. Egyszer csak dongó­döngést hallanak. János vö­rös lesz. Elönti a düh. Kiránt­ja az asszony kezéből a törül­közőt s a dongó felé csap. Mint az eszeveszett, üldözi a dongót. Űzi, — hajtja. A don­gó — most előtte az úr. a tőkés, akit meg kell semmi­síteni, mert ha nem — kutya sorsa lesz a szegénynek. A dongó — mintha érezné sor­sát — eltűnik. — Mi a nyavalyának en­gedted be ezt a dongót?! — dohogja. Az asszony elámul. Mi történt az'ő urával? Szól­ni nem tud. csak nézi. Torkát sírás fojtogatja. Szeméből hangtalanul buggyannak elő a könnyek. János 1$ észhez tér. Magához húzza asszonyát. — Na, te kis buta — nem úgy gondoltam. — Aztán elő­re bámulva mondja: — Tu­dod, jó lenne, ha dongók nem lennének a világon. Mi akkor lennénk igazán nagyon bol­dogok. De gyere, hisz én csak téged szeretlek. At akarja ölelni asszonyát, de ebben a pillanatban újra megjelenik a dongó és döly- fösen letelepszik a szerszámos láda sarkára. Kihívóan re- szelgeti szárnyát. Több sem kell Jánosnak. Szernreveszi és tenyerével hatalmasat csap a puhos, szőrös, hatalmas don­góra. Az megdögölve ott he­ver János lábai előtt. Boldogan felnevetnek. — Most már ebédelhetünk. Dikó Balázsné AZ ESZME EL Tóbői akartak kitépni, Azt zúgták: holnap nem leszel! Azt akarták haldokoljon, S vért ontson minden hű kebel. Letépték azt a zászlót, Melyről Petőfi álmodott, Melyet felszabadult népünk Felemelt fővel hordozott. De a kocka másként fordult* Ott az erő, ahol az egység — Küzdöttünk, s mit bízva vártunk, Nem maradt el a segítség. Egy az eszménk, egy a célunk. Nőjön barátságunk, erőnk. Ez útról mi nem térünk le, Bármit Is kell tenni nekünk. Az eszme él, * erősödik, Munkás szívekben nő tovább Büszkén emeljük magasba Leninünk vörös zászlaját. Nagy Imréné I i ifi. KT1BIK IMRE, az Ipari T annlóintézet III. éves tanulójának rajza: „Damjanleh-s*» bor a Művésztelepen.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents