Tiszavidék, 1957. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-01 / 101. szám
A NAGYVILÁG MOSOLYA DILEMMA A Tisza Szálló éttermében Gépkocsíszerelők, vigyázat! r — Borjúsültet? Azonnal!... — Már itt is vagyok! KI ránduláson* mondjuk n karcagi Béke Ts* mellett — Beszélhetnék négyszemközt azzal a szerelővel, aki az autóm fékjeit állítólag megjavította? A*,**-* Te .jó ég? Vajon tényleg bevetettem minden holPálly Alizzal is előfordulhat? Csl hágóban — Ebéd után ne futkározz annyit Emil! Az nagyon egészségtelen! önkéntes IfiroHAmetfer — otthon . .. Ha akar valami élvezeteset hallgatni, maradjon még itt egy kicsit, mert most egy koloratur-énekesnónek húzok egy fogat! — Szeretnék elválni a férjemtől, ügyvéd úr! Miibe merülne? — 500 dollár. — ötszáz dollár? Lehetetlen, hiszen ,50 dollárért akár özvegy is lehetek! Törökország Nagyok sorsa A sötét országúton magán Bemard Shaw híres veit egy gépkocsi. F™1’ hogy rendkívül gyorsai _ , ...____„ _ irta művest. Egyszer ezt. kér- Ezek az átkozott gyet- de./te tőle riporter: ty&kl — káromkodik a vezető. _ Ha leül és elkezd egy új Jön arra egy vándor és így színdarabot ím", ml a legna- szól: gyotob nehézsége? —- Úgy kell magának, miért — Hogy a lábaimat egy nem halad a korral! Használ- asztal alatt elhelyezzem — jón villanyt gyertya helyett! válaszolta Shaw.annak, hogy valami világotjárt állatbarát be- 1 kötötte egy hazai istállóba az első svájci tehenet. A tehén* ke bizony szemre nem nagyon sokat mutatott. Alacsony ’ volt, a szarva nem volt sokkal nagyobb, mint egy kuko- ' ricacsutka, az a íeketetarka bőre is nagyon furcsán virí- ' tott azoknak a magyar szemeknek, amik a hófehérbőrű. villásszarvú, lombosnyakú magyar marha látásához voltak szokva. Hanem akkor esett le a fejcsóváló magyarok álla, amikor szemtől-szemben meggyőződtek arról, hogy van , ennek a tehénkének egy nagyszerű tulajdonsága, ami fekete árnyékba borítja az összes fellelhető hibákat. A színültig való három sajtár előtt meg kellett hajolni, akár - tetszett, akár nem s azt el kellett ismerni, hogy a svájcer * napi húsz literen alul nem adja. És a hegyibe még olyan tejet ad, aminek a fölét nem is ujjal, hanem nyugodtan ’ sukkal is lehet méricskélni. Bezzeg lett nagy ugrabugrálás az idegen jószág után. A borjúját öt esztendőre előre lefoglalózták s a boldog várományosok minden reggel megengedtek egy meleg * sóhajtást, hogy már csak kedvezne annyira a szerencse, hogy ne bikaborjú legyen az újszülött Hetente nézették a doktori teendőkkel megbízott kováccsal a tehénkét, aki aszerint, hogy hány szeszfoknál tartott jövendölt hol bi- kaborjút, hol üszőt A vásárban a vevők nagy ívben kerülték ki a nagytestű, büszketartású magyar marhákat de nem sajnálták egy-két hold föld árát a nagyon megbecsült külföldi marháért. Mindenki azt kereste, a tehetősebbje addig fütetett hogy utóbb mégis ráakadt és boldogan akasztotta karjára a kötőféket. Persze minden ilyen dolognak akad vámosa, aki nem restel se időt se fáradtságot arra, hogy a szerencsét egy kicsit körülnyalábolja. TVem mondom meg, hogy hol. azt sem, hogy mikor, 11 egyszóval érjük be annyival, hogy Pápa Zsiga nagyon kitanult ember hírében állt s nem a járásban, de a megyében se nagyon hagyták szó nélkül. Értett ő a jószág minden betegségéhez. A legválogatottabb háziszerekkel gyógyította a beteg marhákat. Egy hónap nagyon is elég volt néki arra, hogy a rossz vágnivaló állatot gyönyörű tartású jószággá javítsa. No, de meg is volt benne az értelme. De bizony a svájcerek beleszóltak a dologba. A_ vásárban mindenki a feketetarkát kereste, azok a kistőgyű fehér marhák szépen, csendesen hazaballagtak. Nem akadt új gazdájuk. Pápa Zsigmond indulatosan köpte a markát, hogy ő csak nem nyugszik bele ebbe a dologba. Az őszi korai vásár után odacsapott az asztalára egy szinültig való kan- csőt, feltámasztotta az állát s a tizenöt maligándos veres harmat mellett elkezdte az okoskodást. Felesége éjfélig vagy háromszor nyitotta rá az ajtót Apja, mégse fekszől? — Hagyj magamra! Gondolkodok! — Aztán az ágyban nem tudsz gondolkodni? Legalább pihennél! Feküdj már le! Nagyon itt van az ideje. A harmadik esetben éppen akkor lépett be az ajtón, amikor Pápa Zsiga utolsónak hajtotta fel a kancsót s egy cseppig legurította a borocskát ROSSI KAROLY: TARKA BORJÚ >— Hát majd megmutatom, hogy nékem is lesz feketetarka borjúm! Hogy a bánat ringassa meg azt is, aki az elsőt ránkhozta. Az asszony nem értette s a bornak tulajdonította a szót s így ráhagyta az emberre. — Persze, hogy persze! Csak nyughass már! Hiszen az éjfélt is elkongatta. Másnap az ember nagyon frissen ébredt. Jókedvű volt fütyülve ment le az Istállóba. Barátságosan megsímogatott egy nyolchónapos fehér üsző borjút. Még a lapockáját is megveregette. Aztán elballagott a boltba és széles jókedvvel bevásárolt egyetmást. Már azt, amire szüksége volt. Ebéd után beakasztotta a kaput, az istállóajtót betámasztotta és valami nagyon fontos mívelethez fogott, mert még a feleségét is kiparancsolta a hátsó udvarból. Nagy lábasokban festéket kavart s amikor minden elcsendesedett, nekiállt a munkának. A kis üszőborjú békésen ropogtatta a friss lucernát, közben erre-arra ringatta farkát, aszerint, hogy a böglyök melyik felén molesztálták. Nyugodtan állotta Pápa Zsiga motoszkálását, ahogyan szép feketetarka foltokat kent a hátára, a farára, még a hasalját is megcifrázta. Befejezésül még csillagot is tett a borjú homlokára. /Vagyon megelégedett lehetett a munkájával, mert L" vagy egy félórán át gyönyörködött benne. Este lárnpavilágnál mutatta meg a feleségének meg a szomszédoknak a Svájcért, amit, úgymond, titokban szerzett s a mai naptól kezdve szerezni is fog annyit, amennyit éppen afcar> Három nap múltán büszkén, sajátkezűleg hajtotta el a borjút a nagykátai vásárba. Amerre elhaladt, mindenki megbámulta és megdicsérte a gyönyörű jószágöt. Hát hasztalan, szerencsés ember ez a Pápa Zsiga. A vásárban az egyetlen feketetarka jószág az övé ** volt, de ki is tartatta az árát emberül; — Nó, hogy a svájcer, koma? — kezdte a bicskei molnár és nagy szakértelemmel nézegette a borjút. — Kétszáz pöngőforint az igaz ára! Meg ahogyan egyezünk! — tette hozzá dölyfösen a malmos. r— Nincsen abban egy fillér se elengednivaló! <->- Hátha vevő szándékom lenne? — Akkor olvassa ide a pénzt a kezemhez! * Ehen vagyok, ni! Százhúsz forint! De egy garassal se feljebb! — nyújtotta tenyerét a molnár. <— Odébb lesz az, amikor én százhúszér adok ilyen jószágot! i— Hát a huszonöt? ■— Kár a szóér! Kétszáz! Az égen fekete felhőion gyök integettek. Egyre sebesebben gyülekeztek, Az emberek megcsóválták a fejüket. á~ Eső lesz! Benény felől fúj a szél! Pápa Zsiga keményen kitartotta a borjú árát. A malmosnak úgy látszok megtetszett az állat mert nem tágított, de a száznyolcvannál megkötötte magét. i— No, adja? ■— Nem annyiban van nekem ez a gyönyörű jószág! Olyan húszliteres tehén lesz ebből kétesztendőre, hogy senki meg nem állja szó nélkül. Az utolsó szóra orrán csapta Pápa Zsigát egy jókora esőcsepp s azt sebesen követte néhány újabb; — No hiszen! Sose jobbkor! — vakargatta meg a tarkóját s savanyúan nézett az égre. Bizony alapos borulás volt felettük; •— Hát hogy állunk a borjúval, szomszéd? —■ nyújtotta tenyerét a molnár. Adja vagy nem adja? Egy rossz borjúért nem azok pocsékra. Csak úgy az árában! De ha nem akar megázni, húzódjunk az ereszei alá. Az áldomást előre is meg lehet inni! A malmos ráállt. A borjút odavezették a kocsma elé s odákötötték egy fához, ök maguk pedig a söntésbe, mert elég szaporán vert az idő. A paraszt gyorsan kikérte a liter bort, töltött, koccintottak. — Egészségére, meg erre a jó vásárra. Mert a szivem szakad meg ezér a szép jószágér. A malmos legurította a bort. Vagy háromszor meghúzogatta a bajúszát, de a bugyellárist nem vette elő. — Hát köll a százkilencvenért? fordult felé hirtelen Pápa Zsiga. — Nyolcvan! A paraszt kezet nyújtott — Az is gazember, alki megbánja. Vágjuk él azt az cgy tízest! A malmos egy pillanatig gondolkodott Már majdnem kezet adott. Megcsóválta a fejét és lassan, tempósan odaballagott az ablakhoz, hogy mégegyszer szemre- vegye az üszőt. Nem soká állt az ablaknál. Nagyot nevetett és visszaballagott. — Majd mit mondok mindjárt, mit csináljon a borjújával. Ingyen se köll! — No, ugyan miért? •— Nézze meg! A paraszt rosszat sejtett, de azért odament az ablakhoz. £ zegény borjú ágrólszakadtan, dideregve állt az ^ esőben. Még a lába is remegett, annyira fázott. Az eső pedig verte, verte a hátán a fekete festéket, ami szutykos maszatnak csurgóit le a szőrén. A kocsmában elég sokan voltak s mindenki az ablakhoz tódult. Pápa nem sokáig állhatta a viharos kacagást, okosabbnak látta, ha elszelel. Gyorsan kifizette az italt s anélkül, hogy hátra nézett volna, kilépett az utcára, elkötötte az üszőt és megindult hazafelé. Mire hazaért, az esó hófehérre mosta a jószágot s újra szép fehérszőrű magyar marha lett belőle. Bevallom, hogy ennek a történetnek talán csak a kisebbik fele igaz és okát akarja adni annak, hogy egy kedves alföldi falunkban miért haragszanak az emberek* ha idegenek a tarka borjút emlegetik. Ha aztán valakit nagyon érdekel a téma más változata is, az üljön fel egy Szolnok felé haladó vonatra, Cegléden túl szálljon le az első embertől tudakolja meg, hogy mi is van hát azzal a tarka borjúval. Biztosítom róla, hogy ha el nem páhol- ják, még ki is tudhatja az igazságot. Vagy legalább is any- nyit, hogy abban a kedves kis faluban hányadán állnak a tarka borjúval. y a 4-1 i
