Tiszavidék, 1957. április (11. évfolyam, 78-100. szám)
1957-04-04 / 80. szám
EGY CSEPP — MUTATJA A TENGERT EZ ITT FEGYVERNEK. A fényképfelvétel a templomtoronyból készült 1957 március 29-én. A téren piac volt Csak néhány ház és két utca látszik, de az olvasó, ahogy el-Fodor Mihály Is egy a sok közüL nézi a képet, bizonyára mégiscsak maga elé tudja képzelni az egész községet, amely végeredményben éppen olyan, mint mondjuk Besenyezög, Szele vény, vagy Jászárokszállás. Alföldi falu. A nagybirtokrendszer nyomait még mindig magán viselt Középpontjában, a templom körül magas, nagyablakos házak sorakoznak. Ezekben laktak a hajdan legjobb módú zsírosparasztok. Távolabb, közel a szántóföldekhez alacsony házak, apró ablakokkal. Itt éltek a szegények, n napszámosok, az elesettek, akikről a zsírosparasztok azt tartották, azért ilyenek, mert nem tudnak beosztással élnt (Őket kellene most 12-edes aratásra fogni, majd mégtudnák, lehet-e beosztással élni ott, ahol mindig a kevés, vagy a nincs az úr.) De álljunk csak meg egy pillanatra. Mire gondol most nagyon sok olvasó? Arra, hogy most jön a szokásos szöszántó-vetőket, stib., stb.” Fos, nem erről van szó. Nem csillogott különösebben szeme senkinek és akikkel az újságíró beszélt, azok között nemcsak boldog, hanem szomorú ember is akadt. Csak a száraz tények kerülnek papírra és ennek alapján az olvasó majd eldönti, úgy élnek-e ma az emberek Fegyvemeken, mint éltek 1945 előtt? Szóval Fegyvernek község egy a sok közül. De ahogy szokás mondani, egy csepp is mutatja a tengert, így hát Fegyvernek is tükrözi a mai magyar parasztság, a falusi lakosság életkörülményeit. Sokan és sokat emlegették, írt róla Szabó Pál, Veres Péter, de legtöbbet Móricz Zsigmond. Az írók a tiszántúli parasztok életét, gondját, örömét vetették papírra. Bár nem éppen Fegyvemekró] volt szó, de kisebb-nagyobb eltéréssel ezekből az írásokból nemcsak Biharugrára, Balmazújvárosra, Gsugarra, hanem Fegyvemekre is ráismer az ember. MÁSKÉPPEN beszéltek a tiszántúli szegénynéprői az urak, a papok, meg a méltóságos képviselők a régi, 1945 előtti honatyák. Egyszeregyszer szorgalmát még meg is dicsérték. Jól tudták, hogy ez nem kerül pénzbe és a dölyfös szóval, a szuronnyal, meg az intéző bottal szolgaságra nevelt nép egy dicsérő szóért.1 képes megfordítani a fél világot, vagy ha nem, hát verítékével még kövérebbre hizlalja az urakat. A téren most piac van. Emberek alkudoznak. Egyik vesz, a másik elád. Ismerősök beszélgetnek, haragos szomszédok kerülgetik egymást. Derne Péter iskolaigazgató, a községi tanács elnöki szobájában ül és mesél Magas homlokán még jobban elmélyülnek a redők, gondolkozik. Ceruza van a kezében és a szegénysorsú gyerekeket, akik tanítói működésem kezdete, tehát 1927 óta 1945-ig magasabb iskolára mentek. S az igazgató tovább mesél Láthatják, olyan ember, akinek a szavaiban nincs okunk kételkedni. — Mostanában évek óta az a helyzet, hogy a 8. osztályból a tanulók 30—35—40 százaléka középiskolába ment. Az elmúlt évben az én iskolám 85 VIII. osztályos tanulójából 38-an mentele el továbbtanulni. Hogy kiknek a gyermekei? Erre talán válaszolni em kell. Nem kell, mert itt, ezen az oldalon egy másik fénykép úgyis megmutatja majd. Most hogy egy-egy kishivatalnok letagadta, mert szégyelte, hogy fejkendős parasztaszszany az édesanyja. A két anya levelet olvas. Szorongó érzéssel nézegetik a borítékon lévő idegen, ismeretlen bélyeget, a furcsa, érthetetlen feliratokat. Csak sejtik, hogy valahonnan, irgalmatlan messzeségből jött a levél. Valami kimondhatatlan nevű országból, amelyről el sem tudják képzelni, hol lehet: Uj-ZeiefendbóL A sötét kardigános asszony lánya írta a levelet. A lány Budapesten dolgozott és ahogy az édesanyja mondja, már jól összeszedte magát. Miért is kellett elmennie? Együtt érez testvérével. még annyit, hogy az igazgató elvtárs lélkemre kötötte, írjam meg feltétlenül, milyen körülmények között tanított ő 1936-ban, Persze ugyancsak Fegyvemeken. Egy tanteremben 102 gyermek volt összezsúfolva, még a dobogó alján is ültek, s voltak olyanok, akik a széket hazulról hozták. Most 49 pedagógus van a községben. Tágas tantermek és értékes szemléltető eszközök. Én mikor kerülök sorba. 10 ujjaroon meg tudom számolni. vég: „De engem nem lehet becsapni, máris leteszem az újságot, mert a könyökömön jön ki az, ami majd ezután jön. Az újságíró elkezd lelkendezni. hogy boldogok az emberek. meghogy akikkel beszélt, azoknak örömtől csillogott a szeme, merthogy egészségház '-ul túrház létesült, ennyi meg ennyi traktor segíti a fényképezés pillanatában ép>en a következőket mondja: — 1945 előtt, innen a ml községünkből nagyon kevesen kerülhettek felsőbb iskolára ■togyvemekl vagyok, itt Is születtem a községben, Itt él minden rokonom, sógorom óbarátom. S ha nagyon erőiködök, akkor is a 10 ujjamor meg tudom számolni azokat a KÉT ANYA, két testvér ül egymás mellett. Nincs rajtuk semmi különös. Mégis mennyi minden eszébe jut az embernek, ha rájuk néz. különösen azoknak, akik tudják, hogyan éltek valamikor az ilyen egyszerű parasztasszonyok. Igen. Valamikor, amikor még az is előfordult, Panaszos hangon mondja az édesanyja, hogy rászedték. S itt hagyta szüleit, akik azóta szomorúak, mert úgy érzik, hogy az életben talán soha többé nem látják meg lányukat Gond és öröm váltogatja egymást Hogy ez mennyire így van, azt ez a két asszonytéstvér élete tükrözd legjobban. A másik, Tóth Istvánná, Együtt érez testvérével. Ismeri az anyai bánatot, helyesebben, inkább át tudja érezni. Három családja van néki is. De ő nagyon boldog. A legfiatalabb fiát éppen aznap kísértő ki a vasútállomásra, amikor találkoztunk veüle. A fiú egyetemre jár. „Mérnök lesz” — mondja kicsit titkolt büszkeséggel Tóth Istvánné. Lajos mérnök lesz, de ez nem is olyan nagy újság. A Tóth családnál meg különösen nem, mert István, aki géplakatos inas volt, az egyetem esti tagozatán tanul, szintén mérnöknek készül. Sándor, a legidősebb pedig már diplomás ember. Erdőmérnök. Az embernek önkéntelenül Deme igazgató szavai jutnak eszébe. „Az elmúlt évben az én iskolám 85 VIII. osztályos tanulójából 38-an mentek el tovább tanulni. Hogy kiírnék a gyermekei? Erre talán válaszolni sem kell.” — Igaza van, igazgató elvtárs. Erre nem kell válaszolni. Tóth István, az édesapa egyébként szövetkezeti gazda Jobban megy neki. mint egyéni korában. És viszem összehasonlíthntotlanul jobban, mint 19-15 előtt. TIBORC ÜJ ARCA. Bizakodó tekintet, derű, magabiztos beszéd, s szolgai hajlongás helyett derekas kézfogás. Gazdával van dolgunk, aki maga ura, nem szolgája senkinek, 'A neve Fodor Mihály. 6 hold földje van. A felszabadulás után kapta. De számára talán mégsem a föld volt a legdrágább, hanem az, hogy végre ember lett. És hogy milyen nagyon nagy dolog embernek lenni, az csak az tudja igazán, aki cseléd is volt már, más keze-lába. Fodor Mihály is egy a sok közül. — Maguk újságírók? Nem tudom, tudják-e, hogy rólam már írtak az újságok? — Ezt magától értetődően, természetesen mondta. Igen. Róluk, az egyszerű emberekről írnak a lapok, s nem pedig a gróf urak, a gróf kisasszonyok vadászgatásairól, nyaralásairól, henyéléséről. A tanácselnök-helyettes elsorolta, hogy hány ezer hold földet osztottak lei jogos gazdáinak 1945-ben. Körülbelül 8000 holdat. 1945 előtt a 9 és félezer lakosú községben kevés embernek volt földje. Most meg kevés olyan ember van, akinek nincs. Sokmindent lehetne és kellene még elsorolná, csakhogy ez a búzavirágszemű, pántlikás hajú, dundi kezű kislány már nagyon türelmetlen. Mintha azt mondaná: — Én mikor kerülök sorba. AZ ÚJTELEPI napköziotthonos óvodában vagyunk. Dél van, a kisfiúk és a kislányok ebédelnek. A két cvónéni 76 gyermekre vigyáz, tsz-tagok, gépállomása dolgozók, egyéni gazdák gyermekeire. A szülők 1.60 forintot fizetnek a napi ebédért és uzsonnáért. A többit az állam fedezi. Nézem, nézem az ennivaló csöppségeket, s valahonnan az emlékezésem mélyéről elő kívánkozik egy sokat hangoztatott, sokszor elismételt mondat: „Nálunk a legdrágább kincs a gyermek.’* Fagy verneken jártunk, fényképező géppel, ceruzával és jegyzetfüzettel. Emberekkel találkoztunk, emberekkel beszélgettünk. S most elgondolkozva írjuk ezeket az utolsó sorokat. 12 esztendő alatt sokszor botladoztunk, sokszor tévedtünk. Nem sikerült minden úgy, ahogy rettük volna, mégis nyugodt lelkáismierettei leírhatjuk; Más élet van ma már a Tiszántúli falvakban és ezt a más életet a párt, a munkást osztály teremtette barátunk, a Szovjetunió segítségével. S utolsó mondatként még ide kívánkozik, hogy akiket illet, azok Fegyvemeken is tudják, mit ünnepelnek ma, április 4-én. Irta: Szekwlity Fényképezte: Csikós DOLGOS EMBER - TARTALMAS JÖVŐ ötvenen felül van már Szűcs bácsi, a Jászberényi Fémnyomó öntő munkása. — A múlt sötét, — a jelen kiegyensúlyozott. Nem mondott többet az öreg veterán, de úgy hisszük, ez is elég. ■" 11 ^ MB MÍG TIKUL- HOLNAP TIKIT Képünkön Székely Zsuzsánna, utolsó éves tanítónőképzős egy év múlva az ifjúság nevelője. Ma még tanul — Holnap tanít.
