Szolnok Megyei Néplap, 1956. október (8. évfolyam, 230-251. szám), A Nép Lapja

1956-10-17 / 243. szám

1956. október 17.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Uőútiii tie alak „átúti-ái((deii tdtie&Lhaíuitik...

— Levél Tiszaszentimréről —

Nagyon megőrültem, amikor olvastam a Néplap október 9-i számában,' hogy megalakult a Ncpitáncoktatók Jászkunsági Köre. Egy kis remény ébredt bennem, talán ez lesz az a szerv, amely segíteni fog abban, hogy mi, tiszaszentimreiek is táncolhassunk- Nincs egészen egy éve, hogy a községiek volt kultúrterméből a fiatalokat kitiltották, a tiszaszentimrei Állam-' Gazdasági igazgatója, a községi párttitkár és a községi kulturfelelős jóvoltából. Ők bemeszeltettélc a kultúrtermet és azt beporolni nem lehet. Április hónaptól kezdve nem enkedtek bált rendezni a kultúrteremben. Mi ugyan már táncoltunk azóta, útfélen és a kis erdőkben is. A tiszaszentimrei fiatalokat azonban az a gondolat foglalkoztatja, hogy nem járunk-e úgy, mint a „Gőgös hercegnő” című filmen láttuk: a suszternek át kellett a határon szaladnia, hogy kidalolhassa magát, majd hazament és tovább dolgozott. Úgy gondoljuk és reméljük, hogy a megalakult Népitáncoktatók Jászkunsági Köre fogja helyettesíteni azt a bizonyos királyfit, aki az öreg királyt meggyőzte a dal szükségességéről, minket pedig talán segíteni fog abban, hogy a télen is táncolhassunk.

A Néplap hasábjain várjuk a választ.

A tiszaszentimrei fiatalok nevében: Fábián Eszti

Válasz a szerkesztőségtál:

Kedves tiszaszentimrei fiatalok!

Bevalljuk, érthetetlenül állunk az előtt amit írtok, hogy nem szabad táncolnotok abban a teremben, — amit pedig nyilván a fiatalok használnak legszívesebben, illetve azok tudnának életet vinni falai közé. Furcsa egy intézkedés az bizonyos és reméljük a lapban is leközölt leveletek jobb belátásra bírja majd a községbeli illetékeseket. Azt várjuk a részükről, hogy mielőbb válaszolnak a nyilvános bírálatra és természetesen intézkednek is, hogy a téli hónapokra ne „úton útfélen" kelljen táncolnotok.

A kérdésre, hogy a Népitáncoktatók Jászkunsági Körével hogyan vehetnétek fel a kapcsolatot, a következőket válaszoljuk: írjatok levelet Majer József elvtársnak, a Megyei Tanács Népművelési Osztálya vezető-helyettesének, aki szívesen ad felvilágosítást számotokra.

A Kör továbbképző jellegű, tehát segít a táncoktatók tudásának továbbfejlesztésében, ugyanakkor szép terveik vannak a megyei tánchagyományok felkutatására, amibe természetesen ti is bekapcsolódhattok. Biztosuk vágj unk abban is, hogy a Kör vezetői segítségetekre lesznek problémáitok mielőbbi megoldásában is.

A jó szó használt

M. épitéaveaetö- mérnök mesélte el sétaközben a Tisza parton ezt a történetet. írjátok meg — kért benünket —, mert a mi számunkra nem elég, ha csak a munkahelyen nézzük meg, mit csinál valaki, meg kell lássuk munkaidőn túl is. Ha valaki rossz útra téved, egy-két baráti szóval segíthetünk is rajta.

Megírtuk. A lényegében mi sem változtattunk:

— Autóbuszra vártam a Szabadság-téren, a büfé előtt. Péntek délután volt s utána szabad szombat következett. Mellesleg megjegyzem : „Anyák napja“ is volt, s a büfébe igyekvők között építőknek ilyenkor jónéhány százas lapul zsebükben...

A sokaságban észrevettem egy kopottas, negyvenöt év körüli, fejkendős asszonyt, aki üres szatyorral álldogált ott. Időnként ágaskodva igyekezett a kirakatüvegen Kérész tül valakit felfedezni az Italpult előtt tolongok között. Ismerősnek tűnt. Honnan ismerem? — töprengtem. Megvan! B. János kőműves felesége. János régi ismerősöm. Már a háború előtt is együtt dolgoztunk a pesti Reinisch és Vohl épitészcégnél. Mikor bizonyos voltam, hogy nem tévedek, megszólítottam az aszszonyt:

— Jó estét! Nem emlékszik rám?

Az aszony rámnézett meglepően

de azután megismert:

— Öh, a mérnök úr? Jő estét! — Erőltete a mosolyt, de bánatos volt a hangja.

— János hogy van, merre dolgozik?

— Köszönöm, jól. Itt lakunk Szolnokon. Most itt dolgozik, — felelte halkan. Idegesen többször belesett a büfébe;

— Bent van a férje?

Szomorú sóhajtás volt a válasz.

— Iszik?

A kőműves feleségében valami felszakadt. összeharapta reszkető szájaszélét, félre is fordult, szipogott egy-kettőt s lopva letörölt néhány könnycseppet megviselt arcáról, — majd megszólalt.

— Minden fizetéskor itt lesem órákig, s nem tudok a lelkére beszélni.

— Rendesen dolgozik?

■— Igen. Olyan jó helye van. Ö maga is dicséri. Építésvezetője nagyon szereti. Szépen keres. Augusztusban is kevés híján kétezer forintot kapott. Ketten vagyunk, s ebből jól kijönnénk. De mikor pénzt kap a kezébe, megbolondul, s az isten sem bír vele.

— Ma két hete este tízig lestem itt. Úgy berúgott, hogy alig tudtam hazavezetni. Otthon aztán kitört. Olyan volt, mint egy vadállat. Nekem jött, meg is ütött..: Tessék nézni a karomat, még most is itt a nagy kék folt. Ilyen kereset mellett egyikőnknek sincs rendes ruhája. Rongyosak vagyunk, mert a fizetés fele italra megy :

Eddig csak szipogott, de most kitört belőle a zokogás.

— Nem bírom már sokáig, mérnök úr. Érzem, nem bírom! Vettünk a nyáron egy szép malacot. Kukorica kellene neki. Nincs egy szem tüzelőnk. Hát élet ez így? Nem is tudom, mit csinálok, de jó vége nem lesz. Majd csendesen folytatta:

Pedig tudja, milyen rendes ember volt Még tavaly előtt is. Mikor Pesten dolgozott, rászoktatták az italra. Azóta nem tudtam megállítani a lejtőn.

4 telepre indultam anyagügyben, de itt nemesebb „anyagról’* — emberről volt szó. Elhatároztam, bemegyek és beszélek Jánossal, hiszen évek óta nem is láttam. Előbb azonban feleségét elvezettem a Tisza partra :

*— Üljön le itt egy padra és várjon meg — mondtam neki. Idehozom Jánost;

B.-né legyintett. Én megindultam az italbolt felé. Néhány perc múlva karonfogva vezettem emberemet a pad felé, ahol felesége rettegve vá rakozott.

— Te itt vagy? Az anyád — és csúnyán elkáromkodta magát, mikor meglátta az asszonyt.

— Ugyan János. Üljünk csak itt le, — csitítgattam s

Leültünk. S ahogy megcsapta a nyomott alkonyati levegő még jobban dolgozott bene a bor. meg a kevert. Részeg volt, de a szesz még nem tudta benne teljesen elnyomni a szégyenérzetet. Az asszony minden szava, mint acélfúró ment szívén és agyán keresztül.: s s

— János, — kezdtem én Is nagyon szelíden. Ugye mi mindig jó barátok voltunk. Háború előtt és alatt is.

A kőműves megenyhült.

— Hej mérnök szaktárs. És viszszaemlékezett a régi nehéz időkre.

Az asszonyt keserves zokogás rázta meg.

— Mondja meg nekem, miért iszik, miért züllik? — tettem fel neki a szöges kérdést?

Soká válaszolt.

— Hogy iszom? Hogy miért iszom? Azt kérdi, miért? Hát megmondom. Azért, mert.; s s Elakadt a hangja. Küszködött.

— Mofidja, mondja — biztattam.

— Azért, mert. — Olyan különö sen nézett rám, mintha valami fény gyűlt volna agyában. Két éve vagyok ennél a vállalatnál, de ezt még soha senki nem kérdezte tőlem.

—• Ezért iszik? — faggattam tovább.

— Ezért is. meg azért, mert;;. Végképpen elfogyott a hangja.

Az asszony szólni akart, de leintettem :

János viaskodott néhány percig önmagával, aztán elgörbült a szája, mint a dédósgyereknek.

— Kedves szakikám, én olyan szerencsétlen vagyok;;j

Hagytam. Hadd öntse ki. ami nyomja lelkét. Aztán beszéltem neki félórán keresztül, nagyon melegen. A végén megkérdeztem:

— Akar velem dolgozni?

Felkapta a fejét és értetlenül nézett rám.

— Hogy akarok-e?— kérdezte akadozva. Azt kérdezi, mérnök úr, hogy akarok-e? Magával. Hát a világ végére nem elmenék, ha hívna? De nem engednek el, csak önkényesen jöhetek. — válaszolta szomorúan.

— Nem lesz rá szükség, — nyugtattam meg. — Én elintézem, hogy hozzájárulással átjöhet a mi vállalatunkhoz. Hiszen egy trösztben vagyunk. De egy feltételem van. Ezt azonnal kitalálta ő is.

— Ha nem iszom? — vágta rá tüstént.

— Természetesen;

Felállt a pádról. Néhány percig teljes némaság uralkodott közöttünk. Én vártam a választ. Hirtelen megragadta kezem, s megszorította. Szemében örömkönny csillogott. Ebből aztán megértettem mindent.

Utána zsebébe nyúlt, kimarkolt egy csomó százast. Odanyújtota feleségének.

*— Itt van Annuska ezer forint. Most még, de többet aztán nem iszom.

*

E* júniusban történt. Tegnap együtt jöttem az én Jánosommal munka után az építkezésről. A büfé előtt szóltam neki:

— Melegem van. Meghívom egy korsó sörre. Beleegyezett Bementünk. A pénztárnál blokkot kértem ő közbeszólt.

— Egy korsót és egy málnát:

— Én hívtam meg magát — mondtam neki.

— Akkor is málnát, — felelte dacosan. Engem Ígéretem kötelez. — Engedtem makacsságának. Jól esett tapasztalnom, hogy János ismét visszatért a régi útra. Fizetését azóta mindig pontosan hazaviszi. S a családi viszályok is elaludtak.

. M. Gy.

Hozzászólás az „Emberekhez szólunk

— az emberekért44 című cikkkez

I az elmúlt | héten súlyos közlekedési szerencsétlenség történt, amelynek során életét vesztette Vali György gépkocsivezető, aki a szolnoki* 51. sz. AKÖV telepén dolgozott. A Szolnok Városi és Járási Rendőrkapitányság őszinte részvétét fejezi ki, a hősi halált halt gépkocsivezető családjának.

A szerencsétlenséget egy vasúti őr idézte elő, szolgálati hanyagságból. Itt kell beszélni arról, hogy a vasúti alkalmazottaik, gépkocsivezetők ha hibát követnek ei — munkájuk során — az súlyos következményekkel járhat. De fokozottan áll ez a megállapítás a rendőrre, aki hanyagul végzi munkáját.

Az újságcikk foglalkozik a balesettel és helyesen feltár hiányosságokat. Ezeket mind a rendőrségnek, mind a vasutasoknak, gépkocsivezetőknek fontolóra kell venniük, mert szolgálati szabálytalanságokból valóban súlyos balesetek fordulhatnak elő.

A Néplapban megjelent cikkel egyet kell érteni és a Szolnok Városi és Járási Rendőrkapitányság mindent megtesz, hogy a felvetett hiányosságokat kiküszöbölje. Ehhez kérjük az 51. sz. AKÖV dolgozóinak segítségét is éppúgy, mint városunk minden dolgozóját. Legyenek a dolgozók segítségünkre, hogy a közlekedési fegyelmet meg tudjuk szilárdítani, s meg tudjuk előzni a közlekedési baleseteket.

Meg kell állapítani azonban azt is, hogy a cikk sok pontatlanságot vet fel és szinte a rendőrséget teszi felelőssé a közelmúltban történt balesetért éppúgy, mint az eddigiek során előfordult balesetekért. Azzal a kitétellel él a cikk írója, hogy a rendőrséget szörnyű felelősség terheli, a bekövetkezett szerencsétenségekért. Ezek — szerintem — pontatlan meghatározások, mert a cikkíró elkövette azt

a hibát, hogy az egész rendőrséget teszi felelőssé, ahelyett, hogy megjelölné konkrétan: a Szolnok Városi és Járási Rendőrkapitányság, vagy annak valamelyik járásához tartozó szerv követte el a hibát és felelős ezért, vagy azért a balesetért,

\ eppen| azért pontatlan a fenti meghatározás, mert sem én, sem a dkk írója nem ismerheti az egész ország rendőrségének munkáját. Rendőrség felé tehát ilyen módon felelősséget felvetni nem helyes, A rendőrség a dolgozó nép egészét szolgálja, célja a társadalmi tulajdon védelme és a közbiztonság állandó szilárdítása. Ez kell, hogy jellemezze az egész rendőrség munkáját, így a Szolnok Városi és Járási Rendőrkapitányság munkáját is. Ezért szükséges öszszefogni annak érdekében, hogy hasonló balesetek ne történhessenek, ne kerüljön ki a fekete zászló egyetlen üzem, egyetlen vállalat épületére sem, ne legyen hanyagságból, mulasztásból egyetlen család sem árva, hogy ne legyenek zokogó özvegyek, gyermekek.

Azt javaslom a cikk írójának, keresse meg a Posta- és Közlekedési Minisztériumot, hogy tegyen intézkedést az utóbbi időben elszaporodó, a sorompók helytelen kezeléséből adódó balesetek megelőzésére. A legutóbbi balesetből okulva, lássa el a minisztérium a sorompó előtti útvonalakat automata jelzőtáblákkal, melyek már a sorompó Iecsukása előtt a vonat közeledését jelzik.

így az elszaporodott közlekedési baleseteket meg tudjuk gátolni és társadalmunqnak legfőbb értékét —■ az embert — megóvjuk a balesetektől.

SZOLNOK VÁROSI ES JÁRÁSI RENDŐRKAPITÁNYSÁG VEZETŐJE

Két kulturális levél margójára

Egyszerre két levelet is kaptunk Tiszaföldvárról, amelyekben a levélírók arról számolnak be, hogy ritka élményben lehetett része nemrégiben községük zenei kultúrát kedvelő közönségének. A Budapesti Kamarakórus látogatott el Tiszaföldvárra és több neves rádióénekes. valamint operaénekes közreműködésével változatos, magas színvonalú műsorral tett jószolgálatot az általános kultúra ügyének.

„Az est hatása olyan nagy volt, hogy hírére a szünetben többen jöttek jegyet venni, hogy legalább a második részt meghallgassák.“ — írta György József beszámoló levelében. Ugyanakkor megemlíti, — hogy csak háromnegyed részben keltek el a jegyek, mert .régebben bizony gyakran csalódott a közönség és bizalmatlanná vált az ideérkező művészcsoportokkal szemben.

Egy másik levél ennél tovább megy a következtetésben:

„Amikor meleg szeretettel köszönjük meg a Kamarakórus vendégszereplését, ugyanakkor azt sem titkolhatjuk, hogy van szégyelni valónk is. Sem a községi pártbizottság, sem a tanács részéről az est megrendezéséhez segítséget, megértést, sőt érdeklődést sem tapasztaltunk. Ezt sajnos az egjrüttes is látta. Ideje volna már ezen is változtatni. Akadt a vezetők közt olyan, aki szedett-vedett zagyvaságnak minősítette az opera-operett estet és másokat is igyekezett lebeszélni az előadás megnézésétől.’’ Úgy gondoljuk, nem is kell ehhez sok komentár. Igaza van a levélírónak, a kultúra ügye közügy s nem lehet napirendre térni afölötti ha valahol egyes vezetők közömbösséget, érdektelenséget tanúsítanak a művészi értékű előadások iránt. ______

Arányosabb huselosztást leérnek a szó noki husboltok vezetői

A vevők minél igényesebb kielégítése érdekében emelt szót két húsbolt vezető. Kiss Béla a 68. sz; és Pál Lajos a cukorgyári húsbolt vezetői. Elmondták, hogy a város területén állandóan friss húst csak a 6 számú bolt kap, a többiek kénytelenek megelégedni fagyasztott húsáruval, amely korántsem olyan jó minőségű, mint a friss árú. Kérik a boltvezetők, hogy arányosabban történjen a húselosztás, mert ők is szeretnék vevőik igényeit minél jobban kielégíteni;

Nagyságos Semmihez Nem Értő Kartárs!

Tekintsenek el kedves olvasóim attól, hogy a munkahelyét is megnevezzem. Ez teljesen felesleges, hiszen úgy is tudják, kiről van szó. Igen-igen, őróla! Szent Pálra és az összes zöldinges prófétára mondom, hogy Nagyságos Semmihez Nem Értő Kartársat fnéha elvtársnak is szereti álcázni magát) sem én, sem más felebarátom nem szereti és még talán azok sem kedvelték, akik szülték. Szávai ez a díszes férfiú (vagy asszonyság) arról nevezetes, hogy rendszerint butább a hat pár rendőrcsizmánál. Mégis tiszteletet követel magának m;nden idejét és erejét erre pocsékolja, lévén olyan szemcséje, hogy némi kis kapaszkodással, sűrű fejbólogatással' még sűrűbb éljenzéssel, néhány fel jelentéssel hivatalos személyiség — mondhatnám pamnesokat osztogató felsőbbség lett.

Sok szép idő eljárt már felette és erről határidős naplója tudna legtöbbet beszélni. Na, meg az a néhány millió forint, amelyet parázs ügyködése és hozzáértésnek álcázott hozzá nem értése következtében, különböző vállalkozásai során ráfizetünk. Ö azonban a kicsiségekre nem sokat ad és még mindig ott tart, ahol kezdte. Következetesen ront el mindent. Gyanakszik, felszólal és nem állhatja körülötte azokat, akik véletlenül értenek is munkájukhoz. Emiatt a nem éppen dicséretes jellemvonásai miatt kapta a nevét.

ö az, aki nem akarja megérteni, hogy ami most van a politikai életben, az nem stratégia, vagy taktika, hanem tényleg olyan törekvés, amely őszinte és kivezető utat kereső. Szegény úgy véli, helyt kell állnia ebben o mindenfajta rontással fertőzött világban, ahol egyesek arra vetemedtek, hogy vitatkoznak és nem hajlandók mindig tapsolni. Egy kicsit mártírnak hiszi magát és néha panaszkodik, hogy minden oldalról támadják. Ej-ej, kutya világ! Meg is rendülne a népi demokrácia alapja, ha netántán Semmihez Nem Értő Kartárs kalapot emelne és elköszönne a kapufélfától.

No, de annál sokkal „öntudatom sabb”, hogy ilyet tegyen. Intézkedik, parancsokat osztogat — és felszólal. Legkiváltképpen ez az utóbbi ténykedése okozza mostanság a vesztét. Mert régen, ha felszólalt: megtapsolták. •(Én is megtapsoltam.) Néhány hónappal ezelőtt megmosolyogták és most már egyszerűen nem hallgatják meg. 0 azonban nem veszi észre magát. Nem érti, hogy vagy tudni, vagy menni kell. (Most még csak akkor megy, ha magasabb beosztást adnák neki!) Nem veszi

észre, hogy az utóbbi időben, ahányszor felszólal, annyiszor égeti le magát. Ilyenkor azok pirulnák a szégyentől, akik éppoly tőből szakadtak, mint ő, csak az elmúlt 10 év alatt megtanultak egyet s mást és most is tanulnak, mert tudják, hogy még a népi demokráciában is érteni kell ahhoz (vagy csak itt kell érteni igazán), amit csinál az ember.

Nagyságos Semmihez Nem Értő Kartárs a jelenlegi helyzetet bizonyos átmeneti állapotnak tartja, gúnyosan figyeli a bátrakat és róluk néhány megjegyzést ír határidős naplójába, mert úgy mond, lesz még olyan idő, amikor elő kell venni ezeket a feljegyzéseket. Néha azonban a taktika kedvéért olyan színben tünteti fel magát, mintha egyetértene azokkal, akik egyszerűen, komolyan és minden sallang nélkül, az új légkör kialakítá''ára törekednek.

Szűkebb baráti körben azonban ezeket a személyeket bedagóg embereknek nevezi (így mondja, mert mindig elfelejti, hogy kell a demagóg szót kiejteni). Majdnem mindenkit gyűlöl s amikor valaki vitatkozni merészel vele, a guta majd megüti. Ezt ő nem szokta meg. Ahhoz szokott, hogy mindenki egyetértsen vele és dicsérje butaságát. Ahhoz szokott, hogy ügyködését senki ne

bírálja, teljhatalmú űr volt. És

nőst nagyon furcsállja, hogy már nem lehet az. Durcáskodik. Az újságírókat egytől egyig elégetné, Mikor megírják róla, hogy milyen ember, akkor ahelyett, hogy gondolkodna mulasztásain és megköszönné az őszinte bírálatot, felháborodva jelenti ki, elmegy, mert nem bírja a piszkálódásokat.

Néhány nap óta titokzatos arccal jár-kél. Amikor hasonszőrű ismerőssel találkozik, sokatmondóén súgja annak fülébe: „L,átod, mondtam, hogy nem lesz ennek jő vége. Nézd meg a színház műsorát. Máris behatolt a klerikális reakció. Valami szentes darabot akarnak előadni. Szent Johannát. Hát értél ilyet?”

Barátja, aki ugyanolyan, mint ő, szörnyűlködve hallgatja a tájékoztatást, egyebet azonban nem tud mondani. Azt javallja, meg kéne nézni, miféle ember az a Bemard Shaw kartárs, nincs-e a káderlapján valami kispolgári beütés, hogy ilyen című színdarabot merészelt írni.

Hát, szóval így állunk ezzel a mi Nagyságos Semmihez Nem Értő Kartársunkkal, akinek de sokan megköszönnék, ha végre annyira megsértődne, hogy haragjában tényleg fogná a kalapját és elköszönne szép csendesen.

Kim hiszem, hogy megsiratnák.

Szekulity Péter