Szolnok Megyei Néplap, 1956. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1956-09-09 / 211. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 19DÖ. szeptember 9, vai n MIKIKÉ, A KOLTO 1RT4> IHM UHU BELJ4JEV jVyikolaj Sztyepanovics Ljubi­1 ’ mov, a költő ott üldögél a mély bőrkarosszókfoen a szerkesztő íróasztala mellett Csendes és jólel- kű emberke ő, rövidlátó kék szeme kedvesen és lágyan pislog, gyerme­kesen párosló, gödröcskés orcája kissé már löttyedt. Mintha tréfából viselne zakót, és pantallót valami hátulgombolós, rózsaszínű gyerek- liacuka helyett Nyikolaj Sztyepa- novics 40 esztendős, de rokonai és ismerősei csalt Mikikének hívják. Az íróasztal mögött ott ül Szito- gov, az irodalmi folyóirat szerkesz­tője. Komoran mered a padlóra és vészesen mély hangon dörmögi: — Csupa fércművet, üres locso­gást kapunk. Higyje el, siralom a szerkesztő élete! Törjük magunkat, levelezünk az írókkal, telefoná­lunk, éjjel a gjondoktól nem al- saimk, hogy jobb legyen a lap — és mi az eredmény? Az olvasók igényeseik, minden számiban vala­mi újat, érdekeset, eredetit akar­nak látad. Az írók meg — csak szószétyárkodnak! Főleg a költők, hogy az ördög vinné el őket!... Izé... Bocsásson meg, nem magá­ra gondoltam. Szóval a többi költő mindenféle versélményeket hoz szerelemről, csókokról, csalogá­nyokról, minden aktualitás nél­kül! Pedig hát tudja mit várok én a költőiktől? Ter-me-lé-si tárgyú verseket! Érti? Mutassák be az özemet, a kolhozt, népszerűsítsék az újítók tapasztalatait! De ne adj isten! A költők harmonikát nyom­nak az újító kezébe és elküldik nyávogni a lányok ablaka alá. Hát mit tegyek akkor a lapba? Csak nem írhatok magam verseket?! Mikiké fügyelmiesen, komoly po­fival és mélységes részvéttel hall­gatja a szerkesztőt. Kék szemecs- kéi már-már könnybeborulnak. Az­után hazamegy és nekiül termelési tárgyú verseket írni. Este a teánál azt mondja családjának: " :í­— A költészet feladata az, hogy behatoljon a termelésibe, népszerű­sítse az újítók tapasztalatait De a mi költőink nem értik meg ezt és holmi szerelemről, csókról és csa­logányról szóló verseze beket farag­nak.;; Ugyanezt mondja az írószövet­ségben is. Versei kizárólag a ter­melésről szólnak és amikor beviszi őket a szerkesztőségbe. Sztogov meghatottan borul a nyakába: — Angyalom, Mikiként egyetlen barátom! Te vagy az egyedül, aki megért engem, Köszönöm, köszö­nöm! "Tje egy szép napon Mikiké nem találta Sztogovot a szerkesz­tőségben. Meghökkent pislogással fedezte fel a helyén Ugyilint, az új szerkesztőt. — Á, Nyikolaj Satyepanovics! — kiáltott fel Ugyilin behízelgő te­norján. — Üljön le, drága elvtár­sam, foglaljon helyet. Csakhogy végre megjött! Maga lesz az, aki kisegít ebből a szörnyű helyzetből. Képzelje, átveszem a szerkesztést és csupa használhatatlan anyagot találok! Befirkált papíros van elég. de igazi jó anyag egy sor sincs. Ez a Sztogov, isten se bocsássa meg neki, egészen megbolondította az írókait, főleg a költőket: örökösen a kombájnról, traktorról és exka­vátorról harangozott nekik. Most aztán nincs mit nyomdába adjak. Persze, ne gondolja, hogy én nem akarok az újítókkal foglalkozni, szó sincs róla! De ne arról írjanak oldalakon keresztül, hogy hogyan forgácsol, vagy mit tudom én mit csinál! A költőnek az a kötelessé­ge, hogy bemutassa a dolgozók magánéletét, konfliktusait, örömét bánatát! Líra kell, több líra, me­legség, szív és lélek, egyszóval sze­relem! Minél több szerelem! Hall­gassa az az újító a csalogányt, har- rnonikázzon, csókolódzzék a kis­kapu mögött, szenvedjen, félté- kenykedjék! Ugyüin felindulásában észre sem vette, hogy már három gombot csavart le a költő zakójáról. De Mikiké tapintatosan ügyeimen kí­vül hagyta ezt. Némán, komolyan hallgatta, megértő, égszínkék sze­méből áradt az elismerés. Érzéssel szorongatta a szerkesztő kezét az­után hazament. Otthon még a sár­cipőjét sem vetette le, nyomban nekiült lírai zöngeményeket sze­rezni.­Vacsoránál lelkesülten szemlélte a mennyezeten mászkáló legyet és; köziben ihletettem felkiáltott: — A költők becsületbe!] ügye, hogy bemutassák a dolgozók ma-; gánéletét. konfliktusait örömét és ‘ bánatát! Hallgassa az újító a csa- legényt, játsszék a harmonikán, 1 csókolódzzék a kiskapu mögött, szenvedjen, féltékenykedjék. Ez $ hiányzik a mi költészetünkből! Ugyanezt mondta mostanában a S szakmai üléseken ér. értekezlete- L kert n T'dt, múlt az idő. Egyszer az- tán Ugyilint felváltotta egy őszes halántékú, Sztovekov nevű polgártárs. Ez mindenkit megle­pett, sőt magát is, hiszen sohasem szerkesztett még semmit. A hazai történelemtudomány szerelmese volt és legutóbbi 15 esztendejét „Mazeppa hetman kapcsolata Ma­rija Kocsubejjel és e kapcsolat ha­tása a svéd háború kimenetelére” című kandidátusi disszertációjának szentelte. — Mi a költészet értelme? — suttogta jelentőségteljesen, fel­emelve hosszú mutatóujját és me­reven pillantva szemüvege mögül költőnkre. — Az, hogy megszeret­tesse olvasóinkkal a történelmet. Azt mondják, hogy a történelem nem a költők dolga. Rosszul mond­ták! A „Poltavá”-t talán nem Pus­kin írta? És a „Borisz Godunov”- of? Bezzeg a ma’ költők! Idenéz­zen, miről fecsegnék! Undorral húzta ki az íróasztal fiókját és két szikár ujjával ki­emelt egy csomó kéziratot. — Itt van két esteli andalgás, há­rom holdas éiszaka, négy harmo­nika, öt csőik a kiskapu mögött, stb., stb. Ének emelve karját, megrázóan kiáltott: — Hát nem felháborító, hogy így 'ebecsülik honunk történelmét? Mikiké némán, komolyan és fi­gyelmesen hallgatta, szemében az együttérzés és szolidaritás egész óceánja kéklett Másnap ismét megjelent a szerkesztőségben. ..Szuvorov átkelése az Ördöghídon” című költeménye kéziratát hozta. Ettől kezdve az új szerkesztő esz­méit hangoztatta odahaza és az író- szövetségben; De ez sent tartott sokáig A tör­ténész-kandidátus visszatért a tu­dományhoz és a szerkesztői karos- szék megüresedett. Mikiké egy fél­évig némán ült mind a vacsoránál, mind pedig az értekezleteken. Lassanként úgy érezte magát, minit a szárazra dobott hal. Látta maga körül a tárgyakat, tudta, mi történik körülötte — legalább is a lakásától az írószövetségig vezető úton — de semmiről sem volt vé­leménye és sejtelme sem volt, hogy miről írjon; V égül is elhatározta, hogy a T közismert kritikus vélemé­nyét próbálja átvenni. De sajnos, nem sikerült. A kritikus olyan ka- leidos zkopszerű gyorsasággal vál­togatta véleményeit, hogy Mikiké képtelen volt követni. Ráadásul a kritikus véleményed földi halandók számára megérthetetlen formát vi­seltek, úgyhogy fejfájáson, kívül semmit sem nyert belőlük. Sivár, szomorú ősz köszöntött Mikikére. Lelkében ugyanolyan ri­deg üresség hanoiit, mint a lomb­fosztott őszi kertiben. Almosán gör­dültek a napok. Mikiiké két sze­méből kihunyt a lelkesedés szik­rája. Egy napon szörnyű eseménv történt véle. Puszta megszokásból szólásra jelentkezett egy ülésen Felkeszegelt az emelvényre és csak akkor jutott eszébe, hogy semmit sem tud mondani. Kínos erőfeszí­téssel nyögte M: — Én... egyetértek::. az előt­tem felszólalókkal... — Hát saját véleménye nincsen? — kérdezték később. — Sajnos ;; s mostanában nin­csen;. ; — Érdekes. Hát mit olvasott az utóbbi időben? — Az Esti Moszkváit;.; meg va­sárnap a képeslapot.;, — Az nem sok. És miről ír? Mi­lyen témák érdeklik mostanában? Mikikét döntötte a hideg verí­ték. Krákogott, egyik lábáról a másik lábára állt és hallgatott A terem sarkában, a kavargó cigaret­tafüstben homályosan kibontakoz­tok előtte egykori szerkesztőinek árnyai és mindegyik súgott vala­mit Mikiké kétségbeesetten eről­tette a fülét, hogy meghallja őket, de nem sikerült, mert a sok ide­gen gondolat szürke köddé kavaro- dott. Ugyszér aztán, amikor MUcüke ebben a szomorú, gondolat- talan állapotában lézengett, meg­szólal a tdefon. Felvette a kagy- ót és felragyogott örömében: Szto- tov jólismert basszusa ütötte meg a fülét — Üdvözlöm, Nyikolaj Sztyepa- novics, üdvözlöm, leikecském! Megismer még? Megint én vagyok a szerkesztő. Várom a verseit. Csak az a fő, hogy a termdés pátoszát sugározzák! Valami jó termelési dolgot fabrikáljon... Zúgjanak a kombájnok, meg a traktorok. Búg­jon a gyári kürt. daloljanak a haj­tószíjak. Jó lesz? Lesznek hajtó­szíjak? — Lesznek — rebegte Mikiké és gyermeteg kők szemében újra megcsillantak a hála és a lelkese­dés szikrái. — Egyébként;:; nekem úgy rémlik, hogy mostanában mér nem használnak a gyárakban ilyen haj­tószíjakat. Vagy használnak? Mi a véleménye? — Amikor én. :. mikor is... t930-ban dőadást tartottam egy üzemben, akkor még voltak hajtó­szíjak. De hogy most vannak-e... nem tudnám megmondani. — Sebaj, ördög vigye a hajtó­szíjakat. írjon inkább a lépegető exkavátorról. ír róla? — írok. — Köszönöm szépen, galambocs- kám, köszönöm .; s M ikike az elégedett, derűs em- berek csendes mosolyával lé­pett az ablakhoz. Lelke olyan nyu­godt volt, mint egy kristálytiszta tó síma tükre. OdaMmn kövér hópelyhék hin­táztak lefelé. Az alkonyodé utcán két alak közeledett. Fiatal pár. összeölelkezve. Éppen az ablak alatt álltak meg és Mikiire látta, hogy a fiú hevesen csókolja a ka­cagó lány piros száját. Mikiké szégyenlősen elfordult, egy percig elmélázva állt, azután a könyvespolchoz ment. Pillantása végigfutott a vaskos köteteken, s megállt az egyiken. Derűs mosdy- lyal, határozott mozdulattal emelte le a „Műszaki lexikon” ötödik kö­tetét és hozzálátott, hogy megke­resse az „exkavátor” címszót. RÉGI HARCOSOK, IFJV ERŐK Idős munkásmozgalmi vezetők és fiatal szovjet- ösztöndíjas értelmiségiek baráti találkozója Turkevén Készülődés a nemzetközi geofizikai évre A küszöbönálló nemzetközi geo­fizikai év munkatervében szerepel a sarki fény tanulmányozása. A Szovjetunióban a Tudományos Akadémia fizikai intézetén kívül számos kutatóintézet készült fel a megfigyelésekre. A sarki fény rendszeres fényké­pezésére a Szovjetunió területén működő 30 tudományod állomást különleges automata fotocellákkal látták el, amelyek lehetővé te­szik, hogy egy felvételen örökítsék meg az egész mennyboltozatot. Az automata fotocellák segítségével ötpercenként készítenek felvétele­ket aükonyatkor és éjszaka. Három ilyen automata-állomás felállítá­sára készülnek az Antarktiszon is. A szovjet tudományos állomások munkáját egybehangolják a többi ország állomásainak munkájával, ami lehetővé teszi, hogy egyidejű­leg az egész földön megörökítsék ezt a jelenséget. A Szovjetunióban lesz az egyik központ (a második az Egyesült Államokban, a harmadik Ausztrá­liában). ahol összegyűjtik a geofizi­kai év kutatásában résztvevő or­szágoktól a sarki fényre vonat­kozóan kapott anyagokat. ŐSZI TÁJKÉP Reggelenként már hűvös a levegő. Csiklandva jár nyári ruhámon át, S ha felkel a nap, csak az ellebegő Ősz hinti elém széles mosolyát. A szél puha vállán viszi a lengő Cégtáblák sikongva síró gondját. Fojtó por száll. Egy kehes lovon csengő Hangja halkan a szívemen zsong át. Hordók dönögnek a présházak előtt. Puttony járja frissen a hegytetőt. Az égre ügyel heverve a csősz. A szalag szétfoszlott kopott kalapján. A feje alatt tarisznya. A csatiján .4 renyhe napfény pár percre elidőz. ma. baráti hangulatú ta­lálkozót rendezett a napokban a Magyar-Szovjet Társaság turkevei szervezete. A városi könyvtár he­lyiségében találkoztak egymással és a párt, a tanács és az MSZT ve­zetőivel Turkeve Szovjetuniót járt régi munkásmozgalmi vezetői és ta­nulmányaikat a Szovjetunióban végző turkevei egyetemisták; Az érdeklődés középpontjában az Ungvárról hazalátogatott Papp Fe­renc elvtárs áll. Közel negyven esz­tendőt töltött kisebb-nagyobb meg­szakításokkal a cári Oroszország­ban, majd a Szovjetunióban. —i A párt katonája voltam én már a 905-ös forradalomban is — mondja. — Agitátorként jártam be a nagy orosz földet Pétervártól Taskentig. Nem kételkedtünk szavaiban, de ő már megszokta, hogy a mondot­takat bizonyítékokkal kísérje. Régi csoportképek kerülnek elő tárcájá­ból. „Az üzbég Kommunista Párt Központi Bizottsága’* olvassuk az egyiken. Pártiskolai hallgatók ül­nek a másikon, nyilvánvalóan kü­lönböző nemzetiségűek. Mindegyik képen ott van hol fiatalabb, hol idősebb arccal Papp Ferenc elvtárs A Magyar Tanácsköztársaság har­cai idején politikai megbízottként járta a frontokat, majd a bukás után a Szovjetunióban hajt végre fontos pártmegbízatásokat, s most a szovjet állam megbecsült polgá­raként élvezi a jól megérdemelt nyugalmat családja körében. Azaz élvezné, ha nem ösztönözné most is munkára a párt szolgálatában el­töltött hosszú évek sora. Turkevére rokoni látogatásra érkezett ugyan, de az ungvári pártbizottság és az ottani múzeum megbízásából régi 19-es munkásmozgalmi emléket gyűjt az Októberi Forradalom év­fordulóján rendezendő kiállításhoz. Arra a kérdésre, meddig dolgozik, meddig töri még magát, hamar kész a válasz: — Szeretnék addig élni és dol­gozni, amíg valóra válik a régi jel­szó: Világ proletárjai egyesüljetek! Sem a végigharcolt harcok, sem a leélt évek számát tekintve nem marad mögötte Márki Gábor bá­tyánk sem, aki az első világhábo­rúban, mint 13-as huszár került orosz fogságba. Az Októberi Forra­dalom után mégsem hazafelé vette az útját, hanem a Vörös Hadsereg katonája lett. A katonai akadémia elvégzése után Bugyonnij lovas hadseregének századparancsnokaként harcolt a fehérek és az intervenciósok ellen. Csak 1925-ben tért haza. Az ellen­forradalmi korszak alatt állandó üldöztetésben volt része. A német megszállás után internálták, s csak a felszabadulás teremtette meg szá­mára a nyugodt élet feltételeit. Nem akarva senkit üldöztetésében magához kötni, a nősülésre is csak ekkor gondolhatott. — Most aztán nem tudom mire büszkébb: régi fényképekkel, kitüntetésekkel iga­zolt haditetteire-e, vagy arra, hogy 67 éves korára egy elevenszemű 10 éves fiúcska mondja neki: „Édes­apám”. Kevés beszédű ember a fehérha­jú Madarász István bácsi. De ha meggondoljuk, hogy 78 év nyomja már a vállát, amelyből hosszú éve­ket a Horthy-rendszer börtöneiben és internáló táboraiban töltött, — majd 23 esztendőt pedig hazájától, családjától távol élt le, nem csodál­kozhatunk rajta; Turkeve direktóriumának elnöke volt, ezért tartóztatták le feleségé­vel és 5 gyermekével együtt 1919 őszén. Elsárgult orosz és ukrán ok­mányokban olvasom, hogy 1922-től a Szovjetunió nagy építkezésein tervezőként és építészként dolgo­zott. Alig fér a kopott könyvtáblá­ból mesterkedett irattárcában a sok dicsérő elismerés. Régen élt szovjet mérnökök neveit betűzöm a papí­rokból. Foszladozó nyugdíjokmány arról értesít, hogy 1941 júniusában kapott utoljára nyugdíjat a szovjet államtól. Akkori lakóhelyét, Viny- nyicát azidőtájt foglalták el a né­metek. Magyar katonákkal vergő­dött hazáig, hogy 1944 márciusában őt is internálják, mint államveszé­lyes elemet. Most magányosan élve — felesége szegény, még az ő haza­térte előtt elhalt, családja szétszó­ródott — láthatóan jól esik neki, hogy még őrá is gondol valaki. Erős szemüvege mögül melegen tekint a szemközt ülő fiatalokra, akik kicsit megilletődve beszélgetnek — hol magyarul, hol meg oroszul — a „három öreggel*’, akik értük is han- coltak, akik múltba sodródott éle­tük eleven szikráival tették lehető­vé, hogy ők most gondtalanul ta­nulhassanak a legjobb szovjet egye­temeken. Jóarcú, fekete fiú Fazekas Ár­pád, a leningrádi műegyetem bá­nyaépítési karának ötödéves hall­gatója. Eddig minden vizsgáját je­lesen, kitűnően rakta le, s reméli, hogy jól megállja majd a helyét itthon is, ebben a szülővárosa előtt bizony ismeretlen, de a bányászat­ban nagyon szükséges szakmában; Elektromérnöknek készül a sztálinói egyetemen a gyorsbeszédű, hirtelenszőke Nagy elvtárs, —■ Valóban testvérek között érez­zük magunkat odakint — mondja; — Megindító előzékenységgel segí­tettek át bennünket a kezdeti, fő­ként nyelvi nehézségeken. Meghív­nak bennünket családokhoz is és úgy bánnak velünk, mintha mi is családtagok lennénk. Igaz, azok is vagyunk: egy nagy család tagjai —- teszi hozzá mosolyogva — s mi is azért dolgozunk, hogy még köze­lebb hozzuk egymáshoz az embere­ket, akármilyen nemzetiségűek le­gyenek is. Egy asztalnál öregek és fiatalok, múlt és jövő. Hallgatják egymást, az öregek keresik a fiatalok szavai­ból a régi emlékek, régi harcok he­lyét s pillanatra felragyognak a ba­rázdás arcok, ha ismerős névre bukkannak. A fiatalok meg ifjonti hévvel fogadkoznak, méltók lesz­nek a turkevei öreg harcosokhoz; Ahogy elnézem őket, nem is ké­telkedem ebben. Sz. E. K OiVY VE SPOLC Mörike: Mozart prágai utazása {Uj Magyar Kiadó) Illusztráció Mörike Mozart prágai utazása" c. kötetéből Kétszeresen jubileumi kiadásban > adták közre Mörike híres elbeszé- : lését: ebben az évbm Mozart szü­letésének kétszázadik évfordulóié 1 ünnepli az emberiség és 1856-ban . 100 éve keletkezett a Mozart prá- \ gat utazása, amely alkotóját a . goethei elbeszélő művészet magas­latára emelte. Eduard Mörike, ez az érzékeny lelkű sváb papköltő, élete végéig nem találta meg műfaját. Finom lírai dalokat ír, aztán újságírással próbálkozik (sikertelenül) egyetlen regénye a Máler Holtén töredék­ben maradt fenn, aztán megint versek következnek, egy kötetre való, s ötvenedik éve felé megint új műfajjal kísérletezik: mesét ír, egyetlen egyet, majd 1856-ban leg­érettebb művét, a Mozart-ot. Élete utolsó 19 esztendejében visszavo­nult az irodalmi tevékenységtől A Mozart-novéHát irodalmi kis­plasztikának nevezhetnénk; há­rom-négy meseelemre épült költe­mény prózában, fő érdemét nem a jóformán anekdótaszerű elbeszélés örténésé’oen találjuk, hanem a mi- űatűf mű hangulatában. Finom eszközökkel érzékelteti Mörike, hogy Mozart látszólag játékos ke­délye mögött háborgó zseni lakott, és ez a lángelme rabja volt a ha­lál gondolatának.-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents