Szolnok Megyei Néplap, 1956. augusztus (8. évfolyam, 181-203. szám)

1956-08-26 / 199. szám

1956. augusztus 26.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

10TH Ibi VAN;

HO IS VAGY

n

/Amit hajszáiban ment a rako- elás. Az ültetvényesek idegessége percről percre nőtt. Corbes, a legtekintélyesebb gazda meghozta a hírt messzi északról, hogy a kakaó ára zuhanni fog. Alig egy pár órája érkezett meg repülővel a brazíliai kikötővárosba s már minden birtokos benne volt az izgalmak légkörében.

Túladni a raktárakban tartogatott terményen!

A kakaó buja, nehéz szagától bódultán ontották a gusztusos színű porhalmokat a munkások a bő zsákokba. Az örök éhségtől fonnyad- tan tartott asszonyok varrták ör- döngös mozdulatokkal a zsákok száját, sovány, szomorú, de szívós gyerekek mázolták a pléh-sablon- nal a jutagömböcök hasára a cég nevét. Meg se száradt a betű, már a teherautók padlóján dobbantak a kakaós terhek. Bömbölve vették a startot a járművek s vágtattak a kikötőbe.

Ott várta őket század-, eznedma- gával Jósé Fulop, a rakodómunkás. Míg egy-egy autó eltarolt a hajóhíd végétől, óriási melle ütemesen emelkedett, süllyedt. Kapkodva szedte a levegőt, hogy a következő zsákok behordásálioz erőt gyűjtsön. Rövidre nyírt haja olyan szilárdan, keményen sűrűit kerek fején, mint a súrolókefe friss szálainak erdője. Azzal a különbséggel, hogy ez a ke- te már egészen fehér volt. Ez volt az egyetlen fehér fej a munkások között s azért tűrték meg a vállalkozók, mert Jose Fulop hatvanöt éves kora ellenére is birtokában volt híres erejének. Még ma is ritka legény akadna, aki földhöz vágná.

Ezt a ritka nagy energiát azonban már évek óta az elkeseredett düh tartja fenn Jóséban. Ö tudja csak, hogy testének legendás gépezetén már kopottak a haj tókarok, lazák a csavarok. Sokszor érzi már egésznapos cipekedés után, hogy szíve van. Amíg az emiber egészségest csak akkor tud a szívétől, ha mellére teszi a kezét s érzi a dobogást. De miikor már kezdetben szúró ny itatások, később egy határozatlan körvonalú testté vált tompa fájdalom költöznek a bordái alá, akkor beteg a szív.

iyj őst is érzi ezt Jósé, pedig még

■LTX dél sincs. Háta mögött a füstös, mocskos pocakos holland hajóóriási földalatti morajnak tűnő lármája. Talpa alatt a lomhán ringó hajóhíd vége. Piroseres, a megerőltetéstől zavaroskék szeme nedves, körülötte is fájdalmasan csípős utakat váj magának a kakaó- és zsákporral keveredett verejték. Szeme sarkánál a mély szarkalábakat már betemette a kiszikkadt barnás massza Jobb arcfelón a húsz évvel ezelőtti késpárbaj okozta vágás olyan széles csíkká hízott, mintha valaki csokoládés pemzlivel húzott volna végig a képén,

Vastag szájaszéle felcserepese- dett s a fetkunkorodott bőrdarabkák szélén hajszálvékony vér szivárgott. A szörnyű erőfeszítés sajtolta izzadság s a fájdalmat enyhíteni akaró nyál a piciny nyílt sebekre csalta az izgató tapintású kakaóport. Ha csak félig nyitott szájára figyelt volna, talán kedvét lohasztja a lüktető kín, de Jose a közeledő teherautót nézte.

Közben a piszkos kikötőnegyed távoli utcáin pihentette szemét Fáradtan, ruggyantán sántákéinak a házak a sikátorok partjára A le- bujok sötét, ellenszenves ajtónyílásán bűzös, betegszagú pára szállt fél. De a kelekótya házak tetejénél tovább nem ért, felszippantotta a trópusi nap pokoli heve.

Jose busa fején löttyedten duzzadtak a zsírpárnák. Ménkű nagy mellkasából félelmetes izmú karok ágaztak ki s ahogy nagycsontú csípőjén pihentette őket, úgy látszott, mintha e karok tartanák vissza az óriási testet a szétrobbanástól.

Szürke és ősz méllszőrein barnaaranyos harmatcseppként tündökölt a verejték. A rettenetes hőség lenyomta a cseppeket s ha mindenáron pusztulni akartak, hirtelen összeomlottak és minit gyors, mocskos patakocskák futottak be foltos fekete gatyája alá. Ez a rövid kis nadrág volt minden öltözete. Nem is kellett más erre a vénségébsn is kifogástalan testre, melyet pattanó izmú erős lábak hordoztak;

Bosszúsan kapott az orrához. Megcsiklandozta a hegyére siklott verejtékpatak. A legyintésével okozott apró légáramlat a háta mögött fövő szenyes tengervíz szagát csapta érzékeibe. Poshadt halszag vegyült abban az ócska hajó éles, fórró vasszagával, az ázott kötelek, a kikötői szemét — rothadó banán, döglött patkány, borgőz, ürülék — bűzével;

Hátrább lépett. Odafordult a teherautó, Még egy pillantást vetett a kikötőváros mögötti ormótlan

sziklák.-a, melyek a titokzatos, vad- villogású őserdővel borított hegyvidéket bevezették, aztán aláállt a zsáknak.

Roppant háta meghajlott, mint a bambusznád, ha orkán súlya zúdul rá. Csontjai ropogtak, öreg izmai reccsentek, a szíve táján tiltakozón feszült az a bizonyos testté sűrűsödött fájás. Sebes szájába harapott s egy pillanatra elsötétülő szemmel, kihunyó aggyal sattyogott fel a hajóhídra.

Látszólag rugalmasan, ritmikusan iszkolt a többi meggörbült rabszolga nyomába. Majd vége lesz a napnak, majd várja az undorító, búfeledtető kocsma.

M ikor a zsákot letette a hajó feiTX neketlen gyomrában, kicsit pihentetve lépdelt felfelé a vaslépcsőn. A fedélzeten jobb és bal markával megmasszírozta cserzett, fekete pontokkal pettyezett arcát. Ott szerezte ezeket a jeleket a hajókazán mellett, ezelőtt harminc esztendővel, mikor Dél-Amerikába hozta a kalandvágy. Hívta a tenger.

A tenger, mely most is olyan ismeretlen, idegen előtte, mint akkor volt, mikor hazáját otthagyta érte. Úgy puífad most is végtelen zöldeskék hátával a sárgán villanó forró levegőégbe, mint egy hangtalan, ezután feltörő morgás. Nincs rajta müliméternyi hely, ahol ne lenne mozgás, párolgás, fényjáték, keletkezés, elmúlás. Arra a végtelen felé, hol ezüstszürke, hol fehérezüst. Nem akarja, hogy beleolvadjon a felhőtlen ég. A nagy ég arra már kékebb, nem zavarja tisztaságát a föld ezerszínű, szeszélyes lélegzése.

De mi ez? Jose Fulop valami szörnyűt, ismeretlent érez. Azt hi- sízi, mindjárt el kell oszlania a semmibe. Húsa, vére, csontja bomlik, egy beomlik. Meg kell kapaszkodnia a fedélzeti korlátba. Fejét lehajtja, a mélységben a partmenti szennyes, szörtyögő tengervizet látja. Borzalmas, idegtépő, ahogy minden himbálózik alatta, felette, mellette. Ez a halál? Nem. Már magához tér. Már tudja, mi ismertette meg vele a halál, illetve az újjászületés érzését. Istenére, az sem lehet másmilyen.

Az izgatott, pattogó, szenvedélyes tónusú spanyol beszéd folyamában egy nyugodt kis erecske hatolt a fülébe.

— Ha a daru kitette a partra, a deszkaburkolást le kell szedni róla.

Magyarul hangzott ez az egyetlen mondat, de olyan hatással volt a hatvanöt éves rakodómunkásra, mint mikor a haldokló fülébe csengenek örökre elfelejtettnek hitt dallamok, szavak, suttogások.

A daru alatt öt-hat főnyi csoport sürgölődött. Mintegy három asztal hosszúságú ládára szerelték a hevedereket. A láda oldalán szerény, fekete betűk: Budapest Hungary. Lágy, jóságos, kerek betűk és hirtelen olyan reszketés rázza meg az öreg Jose szépszál testét tőlük, hogy se lépni, se szólni nem tud.

ősz sörtés kerek feje egyszerre gyerekesen rajzolódik a szürkészöld vízháttérre. Szinte megrokkan a tagbaszakadt emiber. Bámul, bámul meredt szemmel a kis csoportra, a láda-rakományra s várja, várja, hogy szólnának még egyszer. Csak egyetlen egyszer. Harminc év óta talán mindössze kétszer hallott magyar szót.

A második világháború után nagy meglepetésére a „Popej” cégtáblájú csapszék főpincére bejelentette egy este:

— Ma tutti csemegét adunk nektek haverok.

S bejelentette, hogy a hős tengerészek tiszteletére rumbát jár a bárpult tetején a kommunista Magyarországból emigrált világhírű énekesnő, Kokó Sári. De nem akárhogy ám, hanem meztelenül. Kokó énekesnő bájainak azóta bealkonyult s ha jól emlékszik Jose, utoljára a szomszéd kikötőcske egyetlen lebujában látta három évvel ezelőtt. Planétát árult Sárika.

Másodszor a vicinálison akadt össze magyar emberrel. Kalap ügynökként főzte az utasokat az üzletre s hogy senkire nem volt hatással. nagyot káromkodott. ízes tiszántúli zamattal. Nagyon megörült ennek az éhenkórász magyarnak is. Csak akkor pislogott rá gyanúsan, mikor az ujját a szájára téve Intette.

— Pszt! Politikai emigráns vagyok. Kossuth útját járom, szimpatizánsokat toborzok szent hazánk felszabadítására.

De akkor még erős volt, igazán erős, azaz az eszét sem kezdte ki az időt.

Nem azért, mintha nem lenne most is magához való esze, da ez már csak arra jó, hogy a napszám- bért megszámolja. Irtózatos, majdnem kibírhatatlan pillanatok. Egyszerre élni át múltat, jelent, mert már jövő nincs.

O arrninc évvel ezelőtt.;; Akkor mondta neki másodszor egy méltóségos úr lomha, buja felesége.

— Józsikám. Olyan vad, fárasztó vagy a szerelem gyönyörében, mint egy cowboy... Az a mennyország, amit te adsz. Rabolj el, veled megyek a világ végére is.

Aztán mégsem ment. A szerelem sem érte meg, hogy a riz'kótlan fényűző, munkátlan életet otthagyja egy forró szorítású, de szegény legény miatt. Először hatodikos diák korában dicsérte meg hasonlóan a gyönyör közt fuldokolva egy szépasszony. Az ilyesmit mondott néki.

— Téged azért teremtett a termé- sziet, hogy a szerelem legmagasabb örömeit megismertesd az asszonyokkal.

A szerelmet hamarosan jobbnak tartotta tanulásnál s mivel legádázabb tanár-ellenségét egy szódavizes üvegei csaknem átverte a túlvilágra, megszökött hazulról. A nők hullottak rá, mint pillangók a kívánatos virágra. Egyre jóban érlelődött benne ponyvaregényekből táplált elhatározása, hogy kimerít- hetetlennek tűnő szerelmi tehetségéből tőkét kovácsoljon. Közben a kalandorok útja is vonzotta;

Egy szép napon fillér nélkül, csak testi erejére s a nők részéről megnyilvánult rokonszenvre támaszkodva hajóra szállt. Meg sem állt Brazíliáig. Elemében találta magát. Végtelen fekete szemű, kemény farú, hegyes mellű szenvedélyes lányok, asszonyok adták kézről kézre a drabális* Jósét. Kitartották.

Táncosnők, milliomoslányok, ültetvényes feleségek, tábornokok kitartott női ismertették meg vele hálószobájukat. Fizettek, viszontszerették, gazdaggá tették. Kártyabarlangot nyitott, spekulált a tőzsdén.

Akkor indult meg a bukás lejtőjén, mikor a délen alattomosabban s veszedelmesebben rágó nemibaj megfosztotta legbiztosabb, tőkéjétől.

Utolsó szerelmével, egy milliomos rüfkével, aki az Egyesült Államokból járt nyaralni brazíliai kakaó-birtokára s megismerte Jose úgyszólván emberfeletti szerelmi képességeit — egy nyári éjjel kiautózott a holdsütötte tengerpartra. Olyan helyre, ahol a föveny százméterekre benyúlik a tengerbe és a közelben semmi élőlény, emberi lakhely nincs, csak szikla, meg szikla;

Kihunyó tehetségével együtt akart megszabadulni az élettől is. Miután mindent bevallott Liának, pisztolyt rántott s meglőtte magát.

Úgy találták meg vérbefagyva, mert a mllliomoslány elmenkült a közeléből, hogy ne kompromittálja magát;.. Aztán egész vagyona ráment, míg valahogy lábraállt. Akkor már ötven éves volt s beletelt öt év, míg testi erejét visszanyerte. A régi jó hazai energia visszatért belé, kenyerét testi erejével is meg tudta keresni.:.

¥ tt áll. Hallgat. Szó nélkül hagyja, amint a kis csoportból valaki halkan megjegyzi magyarul.

— Szegény ördög. Micsoda bivalytermet, kár, hogy hülye.

Rég elmentek, mire magához tért. Ész nélkül rohant a partra. Futott a daru rakodó helyre. Már dobálták szét a Budapest — Hungary feliratú ládaburkolatot.

— Maguk magyarok? — ordított a néhány emberre, akik megrökönyödve hátráltál' az izomkolosszustól, mert vérbenforgó szemekkel, haláltosztó karját kitárva rontott nekik, ölelte, szorongatta őket, hogy majd megfulladtak. Kérdezte, mi újság otthon, miért jöttek? Igaz, hogy kommunizmus van Magyar- országon? Büszkén biccentgetett köp ró fejével, mikor meghallotta.

— Brazília rendelt tőlünk ezekből a gépekből. Hoztuk kipróbálni a mintapéldányt;

Alkonyaikor megkérte honfitársait.

— Adják nekem ezeket a deszkákat.

— Csak nem tüzelni akar ezen a meleg v'lágtájon?

— Nem, nem.;: ebből csinálok magamnak koporsót — mondta csendesen a vén ember. — ... Én már többet nem megyek haza:; -.

HIRDESSEN

a Szolnok negyei

NÉPLAP-ban!

KAZINCZY FERENC

1759—1831.

I OC esztendővel ezelőtt, 1831 augusztus 23-án pannonhalmi útjáról visszatérve ragadta el a fekete halál a magyar művelődés, a magyar nyelvművelés s a nemzeti nyelv nagy mesterét, őrét és áldozatkész munkását: Kazinczy Ferencet.

Életpályájának első fordulói miben sem különböztek a korabeli, tanulnivágyó felvidéki magyar nemesi if jakétól. Szülőfalujában, a kis bihari Érsemlyénben eltöltött nyolc év után szülei házában az afoaúji Regmecen tanul, majd a sárospataki kollégium diákja lesz s mohó olvasója a könyvtárnak. Bár a klasszikus művek iránti rajongása, Báróczy Marmontel fordításán érzett gyönyörűség (Olvasása közben „...édes szólása csodálga- tásaibarí’ fel-felsikoltozott a gyönyörűségtől.) jövőjét előre sejtetik, mégis jogi pályára lép. A megyei, majd az állami szolgálatban is az irodalom és a nyelv ügye foglalkoztatja. Folyóiratot indít Kassán Bacsányival és Baróti Szabóval együtt a Magyar Múzeum rímen, majd önállóan szerkeszti az Orfeuszt. Közben érzelmes német regényeket fordít hihetetlen műgonddal. Fordításaival a magyar nyelv gazdagítását, az irodalmi ízlés és művészi stílus fejlesztését szolgálja. Gessnertől indul és eljut Herder, Lessing, Goethe és Schiller műveinek tolmácsolásáig. Moliére és Shakespeare fordításával a magyar színészek kezébe akar klasz- szikus műveket adni:

Magukkal ragadják őt is az 1870-es évek felvilágosult mozgalmai, a francia forradalom országhatárokon átsugárzó eszméi, s ő is tevékeny tagja lesz Martinovicsék jakobinus mozgalmának. A bukás után a mozgalom vezetőivel együtt őt is halálra ítélik, de kegyelmet kap. „Csak” 2387 napot kél a mindig a jó s az igaz diadalában bízó léleknek végigszámolgatnia Brünn, Kufstein, Munkács várbörtöneiben.

özei hét évi szenvedés után. melynek emlékét a Fogságom naplója c. műve őrzi, szabadulása első örömében így ír: „Repülök a? anyám karjai közé s meglátom megint a kies dombot, hol életem hab, szél, s veszély után boldog homályban fog elmúlni". De maradhat-e homályban az, ki nemzeti nyelvét, jövőjét féltő lélekkel fáklyának rendeltetett? Alig törli ki szeméből az öröm könnyeit, döbbenten kell ráeszmélnie, mennyit változott hazája, melynek vérkeringéséből évekre kitépték. Az országgyűlésiben, hol fogsága előtt reformokról, a magyar nyelv diadalra viteléről vitáztak, s amelytől Csokonay is hajnal hasadását, sötét kárpitok hullását várta, most vak sötétség és síri némaság honol;

Elnémúlt azóta a nemzet csino- sodásáért lelkesedő fiatal Kármán, a tudós Földi professzor. Még Kufstein börtönében kiköhögte lelkét Szentjóbi Szabó. A boldogtalan Ányos Pál sem panaszkodik többé a hálavány holdnál, s félbetörött a dal, a kedvesen zengő költő barát, Dayka Gábor ajkán is. Széthulltak az írói körök, s magányosan dalol, kinek van még ereje a dalhoz I. Ferenc abszolutizmusának bénító légkörében.

íf azinczy nagyságát mutatja, hogy ebben a helyzetben meg tudta találni a nemzet lelkét megmentő egyetlen járható utat: az irodalmi élet felpezsdítését, az anyanyelvnek, mint döntő nemzet jellegnek kiművelését és felemelését. A Széphalomnak keresztelt Bányácskáról, ahová házassága után költözött, küldözgeti szerte az országba lelkes, bíztató hangú leveleit. ösztönöz, bírál, buzdít mindenkit, aki írással akarja szolgálni nemzetét.

Szükségképpen látnia kell népünk akkori elmaradottságát, műveletlensségét, nyelvünk „készület- lenségét”, amely már gátjává válik az irodalom fejlődésének. Minden erejével: költői, műfordítói és szervező tehetségével egyaránt vívja a harcot az irodalom építőanyagának, a nyelvnek kiműveléséért: Barátaival: Kölcseyvel, Szemerével, FáyvaJ, Helmeczyvel együtt buzgón munkálkodik az egységes magyar nyelv, a művészi magyar stílus formálásán.

T T j szavak, szokatlan kifejezé- sek, múltba hullott s most új fényre hozott magyar szavak, merész összevonások, addig ismeretien képzők születnek Kazinczy és nyelvújító tánsai, a neológusok tollából. Kazinczy a szép magyar nyelv, a „fennebb” stílus érdekében bátrain szembeszáll a régi nyelvszokással, a hagyománytisztelettel is. Egyetlen eszménye a szépség. „A szépíró nem ismer főbb törvényt — írja, — mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetei segélheti, az neki minden szaibad, akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem.”

Az új születése nem folyhat harc nélkül. S míg Bécsben a botor hatalmasok kongresszusa országokat oszt fel, népeket vél örök rabságra vetni, nálunk megindul a szenvedélyes harc neológusok és ortoló- gusok között. Kazinczy poétái Episztolájában állítja pellengérre a nyelvújítás ellenségeit s a Tövisek és virágok tövises epigrammáiban szurkálja meg konzervatív költőtársait. A Kisfaludy Sándor vezette dunántúli ellentáborból Berzsenyi hangja dörög vissza: „A dunai nyelv bővebb:: s itt volt mindenkor a magyar nagy világ, itt volt és van a népnek színe;:» A tiszai föld eleitől fogva csak pásztorok hazája volt, ahol a természet üressége nem szülhet egyebet lelki ürességnéL‘’

£ me így folyt a harc. melyből^ a legyőzött octológusok s a győztes neológusok egyaránt elégedetten kerültek ki, hiszen mindkét tábor harca a magyar nyelv szebbé tételéért folyt; Nyelvünk pedig a nyelvújítási küzdelem eredményeként gazdagodott, lombosodott, színesebbé és hajlékonyabbá vált, Kazinczy az 1819-ben írt s az orto- lógusokmák békejobbot nyújtó értekezésében, „Az citológus és teológus nálunk és más nemzeteknél” címűben bebizonyítja, hogy a nyelvújítás nélkülözhetetlen volt a nemzet számára;

A Kazinczyék által megújított, szenvedélyes harcban eggyé ötvöződött magyar nyelv adta az alkalmas építőanyagot Vörösmarty monumentális eposzához, Kisfaludy Károly romantikus drámáihoz, Tompa virágregéihez, Arany gondolati költészetéhez s a nyomukban születő, máig is élő s a holnapba is átlépő halhatatlan magyar irodalomhoz.

Kazinczy Ferenc helyesen látta a maga és fegyvertársai szerepét, jelentőségét a nemzet életében: —■ „Közel az idő, hogy Istenítek lépnek a pályára s ragyogtatni fogják a magyar nevet, ami nekünk nem jutott és nem is juthatott. De mienk a dicsőség, hogy el van készítve út jók. Nem futnának ők, ha mi nem irtánk vala s javokra lesznek a tévedéseink is, mert ezeken fogják látni mit kell kerüiniök:,í

\7 áltoztatás nélkül érvényesek

’ Kazinczy szavad ma is, 125 esztendővel írójuk elmúlta után; Mi legfeljebb egy jámbor óhajjal egészíthetnénk ki: Bárcsak látná a mai magyar társadalom, mit kell kerülnie, s látnák mindazok, akik nyelvünk szabályait áthágva köny- nyelmű kézzel rombolják azt, amit édes anyanyelvűnk minden művelője, köztük első helyen Kazinczy Ferenc, az úttörők áldozatvállalásával épített.

Szurmay Ernő

C7Í pontaisáfj te mindig, jé

A gyűlésekre általában jellemző, hogy 5— 10 perccel később kezdik őket, mint ahogyan meghirdetik. Legalább is úgy gondoltam eddig. Egyszer azonban tévedtem. A Karcagi Téglagyárban pontosak. Ezt akkor tapasztaltam, mikor kétperces késéssel megérkeztem ide egy termelési értekezletre s már csak a telepvezetőt találtam a színhelyen.

— Sajnos, az értekezletnek faces — mondta vigasztalanul. — Az emberek összegyűltek ugyan, de az Egyesüléstől nem jött ki senki és nem vártak

Ahogy így beszélgettünk, egy tehergépkocsi állt meg a gyár irodája előtt... Megérkezett a termelési értekezlet előadója. De hiába. öt perccel elmúlt jél egy, a hivatalos kezdés és az emberek elmentek. így Szlova- csek Károly elvtárssal, a telepvezetővel ketten voltak kénytelenek megtartani a „termelési értekezletet”;

Mindé- kertelés nélkül megállapíthatjuk, hogy a gyár vezetői nem sokat törődtek az

előkészítéssel. Nem hisszük, hogy a munkásoknak ne tudták volna megmagyarázni, hogy várjanak még legalább egy negyedórát.

Pedig fontos lettvoL na az értekezlet. A gyárvezető vállalta, hogy havonta 100 000 cseréppel készítenek többet tervüknél. Ezt a javaslatot viszont illő lett volna megtárgyalni a munkásokkal is, hiszen tőlük függ, hogy mennyi válik valóra az ígéretből, amely tulaj- dánképpen a, gyár kollektívájának ígérete is, V—i