Szolnok Megyei Néplap, 1956. július (8. évfolyam, 155-180. szám)

1956-07-08 / 161. szám

Tizenötödik csípés SZATIRIKUS OLDAL 1956 július S' A jászberényi Pa’olási énekkar saját csoportjában második helyezést ért el az egri dalosverseny en. — Erről nem adott hírt a Néplap. Engesztel ésül fogadja az énekkar ezt a hordó sört. Jász-Kun Kakas A kérdés megy Akiről ez a történet szól, annak a nevét most elhall­gatom. De ez nem is baj, mert olyan emberről van szó, akit úgyis ismerünk mind­annyian. Amíg a száját csuk­va tartja, addig éppen olyan, mint más normális ember, de ha kinyitja... S sajnos, sű­rűn kinyitja, mert úgy véli, kinyilatkoztatása nélkülöz­hetetlen a társadalom boldo­gulásához. Csillogtatja tudá­sát, amely néhány betanult frázisból áll. Legutóbb egy nagyközségben találkoztam vele, ahol most éppen községi agronómus. Viselt már. maga­sabb tisztséget is, de ha nem tanul, reméljük, visel még alacsonyabbat is. Találkozá­sunkkor szóba került az ara­tás. Nem tetette magát, hanem halálos komolysággal mond­ta: — A kérdés megy. Bár saj­nos, a beindítás megszerve­zésénél volt egy kis megalku­vás, mert a beütemezett elő­készítő tanácskozás objektív okok miatt nem tartódott meg. — És most előkészítő ta­nácskozás nélkül aratnak a gazdák? Kezét széttárta. — Sajnos. A szélsőséges időjárás és a forrón tűző nap ugyanis hamarább megérlel­te a dúsantermő árpatáblák kövér kalászait, mint, ahogy gondoltuk. De a kérdés megy. Jó, hát ha megy, akkor nézzük meg, hol aratnak, hány kombájn dolgozik, elő­készítették-e a kombájnszé­rűt, stb. Erre nem tudott vá­laszt adni, ő csak azt tudta mondani, hogy „a kérdés megy”. No jó, nézzünk széjjel a határban. Az egyik tanyá­ban érdeklődtünk. Azt akar­tuk tudni, merre aratnak a kombájnok? Társam imigyen kérdezett. — Elvtársam, ki akarjuk értékelni a kombájnokat, merre versenyeznek, .milyen irányban vívják a kenyércsa­tát? Azt hittem, tréfál ez az em­ber. De nem, ezt is komolyan kérdezte. És az az érdekes, hogy akitől érdeklődött, az még el se nevette magát. Megmutatta, milyen irány­ban dolgoznak a gépek és mi tovább mentünk. S társam újból beszélgetni kezdett. — Az átszervezett szocia­lista mezőgazdaság öntudatos tagjai már sokkal jobb oda­adással harcolnak, mint ta­valy. Igaz, egyik-másikban megvannak még a régi csöke- vények, de a többiek harcos helytállása, bátor kritikája előrelendíti az ügyet. S beszélt, beszélt szédülé­sig. Csak úgy patakzott be­lőle a frázis. Tanítsuk meg beszélni, hogy gondolkodni is megta­nuljon. —Szp— Labdavásárlás — enyhe bosszúsággal Július 3-án férjemmel együtt bementünk a szolnoki játékboltba, hogy 20 hónapos kisleányomnak egy nagy lab­dát vásároljunk. Az üzletben egy vevő tar­tózkodott rajtunk kívül. Kér­tük a labdát, a vásárló azon­ban azt a felvilágosítást ad­ta, hogy az üzletben jelenleg nincsen labda, ellenben a pincében van s fel kellene hozni. Kérte is a pénztárost, szóljon már le a pincébe, hogy hozzanak fel labdát. A pénztáros azonban azt vála­szolta, hogy várjunk csak türelemmel, majd — ha fel­jönnek a pincéből — szólnak s akkor lesz labda. Egy ideig türelmesen vár­tunk, végül azonban megso- kalltuk. Magam is kértem a pénztárost, de ő csak a vállát vonta. Végül azzal igyekez­tem a pincébe leszólásra rá­bírni, hogy elmondtam: a vo­nathoz mennénk, mert nem szeretnénk lekésni. Erre sem szólt le, pedig csak égy perc­be került volna. így aztán — mivel a pincé­ből nem jött fel senki — lab­da nélkül távoztunk. Az üzlet két dolgozója által tanúsított magatartás olyan hatással volt rám, hogy nem hiszem, hogy valaha is be­menjek mégegyszer játékot vásárolni ebbe a boltba. Lukács Lajosné Tószeg, Dózsa-telep Még egy rozoga fiáker sincs Autóbuszról ne is beszéljünk A halandó ember pénteken reggel megérkézik Jászbe­rénybe, ahol éppen ezen a na­pon rendszeresen heti-piacot tartanak immáron időtlen idők óta. A vasútállomáson a vo­natból kiszáll körülbelül 200 —300 ember s indul befelé a városba. Legtöbbjük a piac felé sza- porázza lépteit, akad közöt­tük azonban olyan is, aki gyermekét viszi kórházba. Az édesapa vagy édesanya — a gyerekkel a karján — tétován megáll az állomás előtt, valami járművet keres, de még egy árva fiáker sincs, autóbuszról nem is beszélve. Mások is ott toporognak, várakoznak, hátha akad va­lami jármű, de mindenki csak az apostolok lovára kénysze­rül, azaz saját lábán kocog be a városba. Jómagam pedig csodálko­zom azon, hogy a jászberényi autóközlekedési vállalatnak ilyen kevés üzleti érzéke van. Deutsch Jenő Szolnok iRáizACtÁim tópinkdló Ésszerűség, — oh! Nem vagyok nagyigényű ember, de a kényelmet szere­tem. Oly annyira, hogy ha utazom, mindig az utolsó- előtti pillanatban megyek ki az állomásra. A jegyváltásra nincs gond, mert az IBUSZ jóvoltából előre meg lehet váltani, s csak éppen fel kell szállni a vonatra. Ez ma már természetes, s ezrek utaznak így. A napokban azonban kü­lönös eset történt velem. Szolnokról Turkevére utaz­tam, s az IBUSZ-ban megvál­tottam a jegyet oda-vissza. Szokás szerint 3 perccel ér­keztem az állomásra a vonat indulása előtt. Ha őszinte akarok lenni, be kell valla­nom, hogy egy kis káröröm­mel néztem a pénztár előtt egymást taposó embertöme­get. Nekem megvolt a jegyem s felszálltam a vonatra. Jókedvűen tekintgettem ki az ablakon, míg nem jött a kalauz. — Uj felszállóktól kérem a jegyeket! — hangzott a fel­szólítás. Elsőnek nyújtottam át a rózsaszínű borítékba fű­zött két jegyet. Ránézett, utána rám, s azt mondta: — Ez nem érvényes! — Azzal fogta magát, elő a töm­böt, s állította ki az új jegyet — 20 forint pénzbüntetéssel —, mert jegy nélkül szálltam fel a vonatra. — De kérem — próbáltam az igazamat megmagyarázni. — Semmi kérem — vágott a szavamba az előbb még ud­varias ember. — Miért nem bélyegeztette le az indulás előtt! Ez a szabály. Ja igen. A szabály, a sza­bály. Nem is ellenkeztem to­vább. Ez esetben nincs mit tenni. Mikor magamhoz tér­tem zavaromból, arra döb­bentem rá, hogy az utazásom fapadoson, előreváltott jegy­gyei, pótjeggyel és büntetés­sel 52 forintba került. Egek! Mit kellett megér­nem. Az érvényes jegy mel­lett — mert még ma is utaz­hatok az előre váltott jeggyel, ha lebélyegeztetem — meg­büntettek. Úgy látszik, jóval értelmet­lenebb vagyok, mint gondol­tam. Az előreváltásnál abban találtam az ésszerűséget, hogy az indulás előtt nem kell tolakodni a pénztárnál. Sajnos — saját zsebemen ta­pasztaltam, ez nem így van. Akkor vajon mi az ésszerű­ség az előreváltásban? cs. f. Szolnokon láttuk A Dózsa György út és az Ady Endre út találkozásánál a kanális az úttest alatt be­szakadt. A közlekedés kerék­párosoknak, motorkerékpáro­soknak és még gépkocsiknak is a nevezett helyen életve­szélyes. Tudvalevő, hogy a Beloiannisz út építése miatt a forgalmat a rendőrség erre az útszakaszra terelte, de ilyen körülmények között ez nem megoldható. A Városi tanács VKG Osztálya figyel­mébe ajánljuk. • Kerékpáros kerékpáron hcv- Jad a Malinovszki-u teán. RENDŐR: Szálljon le. Egy­irányú a közlekedés. KERÉKPÁROS: A Nép­lapban az van hogy nem. RENDŐR: Az lehet, hogy a lapban az vám., de az utcá­ban igen. ÚTIKÖLTSÉG — SZTK MÓDRA Bürokratikus recepi — csak betegek részére Történik pedig, hogy a beteget a kezelőorvosa Kisújszállásról a karcagi kórházba küldi röntgen vizs­gálatra, mivel a lába megsérült. A beteg autóbuszon utazik, mert igen-igen fáj a lába s ha vonattal menne, fényes nappal a csillagokat is látná, míg a vasútál­lomástól a kórház sebészeti osztályáig gyalogol. Az autóbuszmegálló azonban csak három perc innét. Ezt ki lehet birni. A vizsgálat után a kórházban lebélyegzik az úti­költség igazolását. Ezt aztán a kisújszállási kezelő­orvos továbbítja Szolnokra. A beteg pedig vár, várja, hogy megküldjék az útiköltséget. Ez pedig június 21-én, tizenhárom nap múlva meg is érkezik 5 forint 30 fillér értékben. — Nofene — mondja a beteg — ez meg miféle? Az az igazság ugyanis, hogy a beteg 17 forintot fizetett az autóbuszon, az SZTK pedig még a vasúti jegy árát sem küldte meg, mert ez a következő: Kis- ' jszállás—Karcag 5,20 Ft, azaz vissza is ennyi, tehát 10.40 Ft, ha pedig retúrjegyet vált az ember, akkor 8,30 Ft. Nem rossz recept az „útiköltség — SZTK módra”, csupáncsak a betegek tudják nehezen elviselni. ' Nem lehetne megoldani ezt az útiköltség históriát, hogy a vizsgálat helyszínén azonnal fizessék ki? Balga kérdés. Miért válasszuk az egyszerű utat, mikor uij" hmiiokilt is? (Kóréh Katalin (Kisújszállás) levele alapján.) Hangulatos „zenei" aláfestés Szeretek moziba járni, kü­lönösen a kertmoziba, s az vesse rám az első követ, aki nem tűr el szívesebben egy­két szúnyogcsípést a nyári éj­szakában, mint egy teremben a fülledt, fullasztó, forró le­vegőt; Hovatovább azonban arra kényszerítenek bizonyos kül­ső körülmények, hogy a kert­mozi helyett a Vörös Csillag filmszínházat válasszam még akkor is, ha ragyogó tiszta csillagos égbolt ígér zavarta­lan előadást a szabad téren. Az történik ugyanis — szinte kivétel nélkül — a kertmozi minden f előadásán, hogy a filmek leglíraibb, leg­halkabb részeinél a Sütő ut­cában felhördül egy teher­autó motorja, s zakatol, esü- hög, duruzsol hosszú-hosszú perceken át. A „Félelem bére” című fil­met nézve még csak elviseli ezt az ember, hiszen a film két teherautójának zúgása mellett meg se kottyan egy , harmadiké, a „Holnap már késő” című filmet nézve és hallgatva azonban kibírha­tatlan ez a „zenei” aláfestés. Olykor az idegtépő percek hatása alatt már arra az el­határozásra jutottam, hogy tüntető kivonulásommal de­monstrálom nemtetszésemet. A gondolatot azonban elve­tettem s inkább a lap hasáb­jaihoz fordultam. Kivonulá­somat ugyanis nem láthatná sem a teherautó sofőrje, sem az, akinek jóvoltából éppen a kertmozi tőszomszédságában garazsiroz az említett teher­autó. Ezt a cikket azonban — re­mélhetőleg elolvassák — s bizonyára hozzásegítik a ertmozi közönségét, hogy zavartalanul élvezhesse az előadásokat. Ebben — és az intézkedésig idegeim erősségében —bízva, továbbra is csak a kertmozi­ba járok, ha az idő engedi. M r~n Ugyan miért haragudott leg a két rózsaszín cipő. Ta­lán, hogy színük ugyanolyan, mint a kosztümnek, a táská­val pedig nemcsak a szín, hanem bőrük minősége is megegyezili, mégis asztal alá kerültek? Mi dólog ez csak­ugyan? A méltatlan elbánás bosszút követel. A két topánka nem is volt rest. Vadul marni kezdték a beléjük szorult lábakat. Az asszonyka, akihez a lábak tartoznak, egy darabig fájdal­masan mosolygott, de aztán szeme könnybe lábadt és be­vallotta, hogy egy percig sem maradhat tovább. A topánkák egymásra ne­vettek; — No, megbosszultuk ma­gunkat — így az egyik. — Óh, te Bálik — gúnyolta ki a párja — most jött el iga­zán a mi óránk; Az asszonyka lépni akart, de csaknem összerogyott a jobblábas cipő kegyetlen ha­rapása alatt. Férje karjára tá­maszkodva vánszorgott ki a kerthelyiségből és a Tisza- parti sétányon lerogyott egy padra. — Nem bírom, egy lépést sem tudok tenni ebben a ci­pőben. Aztán mégis megpróbálta, s el is jutott egészen — a kö­vetkező pádig. Ott tanakodott egy kicsit az ifjú házaspár, aztán az asszony lehúzta a ci- cipőket. — Bevágom a Tiszába — kapta fel a ballábast és széles ívben meglóbálta. — Jaj, Jobbik; végem! — nyekergült a cipő. Társa azonban higgadtan leintette: — Ugyan, te Bálik, ismer­ni kell a nőket. A rózsaszín összeállítás mit sem ér nél­külünk, Csak fenyegetőzik a kicsi. Valóban Bálik nem tanul meg úszni. A férj felszedte a rózsaszín topánkákat és a két fiatal tolvaj módjára lopa­kodni kezdett hazafelé. Az asszony természetesen mezít­lábasán. A cipők annyit kacagtak útközben, hogy majd felre­pedt a varrásuk. Ha valaki szembe jött, a párocska ár­nyékba húzódott. A főutcán való átkelés külön szenzáció volt. Félórán át állt lesben a férj, amíg kifigyelte az al­kalmas pillanatot, s a mezít­lábas dáma csattogó talpak­kal ugrált át az épülő úttes­ten. Amikor már úgy lát­szott, minden vészen túl van­nak, utcácskájukban az asz- szony felsikoltott. — Máriám, mi ez a hideg? — s lábujjai közül nagyot szökött egy esti élelemszerzésben megzavart béka. Végre hazaértek. A két ró­zsaszín cipellő összenevetett. — Látod, pajtikám, kézben hoztak bennünket, mint egy ridikült. Ezzel azonban véget is ért magas karrierjük. Még aznap este sámfára kerültek Aho­gyan a kínpadon feszültek, az esetlenebb felsóhajtott: — Most megbűnhődtünk szemtelenségünkért. — Ugyan, te Bálik, ne ne­vettesd ki magad — így a másik — még nem találkoz­tam rövid életem alatt olyan női divatcipővel, amelyet egy-két héttel a vásárlás után ne kellett volna tágítani. Miért nem mentél gazdacstz- mának, ha ezt el akartad ke­rülni? Lám csak, milyen okos le­het néha egy női topánka. (Solymár) HUMOR a faaáh&L Ártatlan gazemberek Mátyás király egyszer meg­látogatta az egyik fogházat. Néhány rabot maga elé sora­koztatott és megkérdezte őket, hogy miért kerültek börtönbe. A foglyok persze szépítgették a dolgokat s egyik sem vallotta magát bű­nösnek. Feleletükből az tűnt ki, hogy valamennyien „ár­tatlanul” szenvednek.: Végre egyikükhöz fordult, aki addig a háttérben húzódott meg: t— Hát te miért vagy itt? — Birkát loptam, felséges uram. Erre a király « szavakkal fordult a fogházfelügyelőhcz: —i Bocsássa rögtön szaba­don ezt a gazembert! Még utóbb elrontja ezt a sok ár­tatlan, becsületes embert. Becsületes megtaláló Kihirdette a dúsgazdag uzsorás, hogy nagyobb pénz­összeget tartalmazó pénztár­cáját elvesztette s a becsüle­tes megtalálónak 100 forint jutalmat ad belőle. Másnap jelentkezett is egy fiatal em­ber a községházán egy 800 forinttal tömött pénztárcá­val. A bíró nyomban maga elé hivatta az uzsorást. Az aljasan gondolkodó fér­fiú útközben azon törte a fe­jét, hogyan lehetne a 100 fo­rint jutalmat elvitatni és megtartani. Végre egy nagy­szerű ötlete támadt. —* Köszönöm, uram — szólt a megtalálóhoz. — Minthogy ön a 100 forint jutalmat már kivette belőle, a jutalomdij dolgában rendben vagy un k egymással. j-* De kérem — válaszolt sértődve a megtaláló — én egyetlen fillért sem vettem ki a tárcájából. í— Bocsánat, én 900 forintot vesztettem el, itt pedig csak 800 van. — Minthogy ön 900 forintot vesztett el — szolgáltatta a bíró az igazságot — s ez itt csak 800 forintot talált, vilá­gos, hogy ezt a pénzt nem ön vesztette el. Tessék tehát ad­dig várakozni, míg valaki olyan jelentkezik, aki éppen 900 forintot talált. Erdőit a favágó a fiával. Tél volt és nagy hideg. Az öregnek erősen fázott a keze az egyágú kesztyűben. Fogta hát magát, lehúzta a kesztyűt és elkezdte fújni'a kezét. — Mit csinál kend? —kér­dezte a fia. — Fújom a kezem, hogy melegedjék —- felelt az öreg. — No, jó, hát csak fújja. Nyáron ismét kiment az öreg az erdőre a fiával. Any­Hideget — meleget juh kását vitt nekik früstök- re. A kása meleg volt, Az öreg elkezdte fújni. — Mit csinál kend? —• kér­dezte a fiú. — Fújom a kását, hadd hűljön — felelt az öreg. í— Ej — vágott vissza a fiú !—! micsoda szája van kend­nek, hogy egyszer hideget fű, másszor meg meleget?

Next

/
Thumbnails
Contents