Szolnok Megyei Néplap, 1956. július (8. évfolyam, 155-180. szám)

1956-07-29 / 179. szám

1956. július 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 JEGYZETEK G. B. SHAWRÓL — Születésének 100. évfordulóján — Élete kész regény. Nem vállal­kozhat senki arra, hogy három gépelt oldalba beszorítsa esemény­dús, izgalmas élettörténetét. S arra is csak vonakodva, hogy a főbb i ozzanatokat papírra vesse. Hogy mennyire nehéz kiválasztani azt, amit el kell hagyni, jellemző rá: annyira vonzó vállalkozás élet­rajzot írni róla, hogy még életé­ben hárman megtették. S jellemző, hogy két életrajzíróját jelentősen túlélte.:: 1856 július 26-án született az Ír­országi Dublinben. „Pokoli gye­rekkor“ után ingatlanügynökségi tisztviselőként kezdte, zenekritikus­ként folytatta, majd regényírásba kapott s csak aztán tért át igazi műfajára, a drámaírásra. Ebben alkotott maradandót, bár regényei is — Cashel Éyron mestersége, Connolly úr házassága, Művész- szerelem és főleg a Trefusis úr — élvezhető, érdekes olvasmányok, de közel sem o’yan jelentősek, mint színdarabjai. Első drámaírói korszakát 1892- től az első világháború kitöréséig számítják. 1892-ben fejezi be a hét évvel ezelőtt elkezdett első darab­ját, a Szerelmi házasságot. Ez idő­szak alatt írja többek között a Warrenné mestersége, a Candida, Az ördög cimborája, a Caesar és Cleopatra, a Barbara őrnagy, a Pygmalion c. műveit. Az első világháború megszakítja ezt a gazdag alkotómunkát. Shaw akkor a békéért, az imperialista háború befejezéért száll síkra. Az októberi forradalmat nagy öröm­mel fogadja s azt írja: „Az orosz ügy. a mi ügyünk”. Már akkor és később is nagy tisztelője és ba­rátja a Szovjetuniónak amit szá­mos írása bizonyít. 1925-ben megkapja a Nóbel-dí- jat, de nem fogadja el Arra hi­vatkozik, hogy a Nóbel-díj célki­tűzései és a gyakorlati tények között olyan ellentét áll, amely kimeríti az álszenteskedés legmélyebb fogal­mát. A két világháború között íródott drámái közöl a legjelentősebbek: a Szent Johanna, Szénásszekér, Olyan szép, hogy nem is lehet igaz, majd később a Milliomosnő. Kilencvennégyéves volt, amikor 1950-ben lenyűgöző részvét mellett eltemették. • Egétm írói munkássága, élete, magatartása bátor, sokszor vakmerő kihívás volt. Darabjai, regényei, röpiratai megdöbbentő leleplező erővel hatottak. Az And- rocles és az oroszlán c. művének berlini bemutatóján — a darab kíméletlen írás az imperializmus ellen — a német trónörökös az elő­adás folyamán egyszercsak felug­rott és elhagyta a színházat, any- nyira személyes támadásnak vette az ironikus drámát. Shaw erre vo­natkozó megjegyzése jellemző mó­don ironikus: Sajnos egyetlen im­perialista sem mutatkozott eléggé értelmesnek és komolynak ahhoz, hogy ugyanezt megtegye nálunk.” De tettek mást. A sajtó a Shaw darabok bojkottálására hívta fel a közönséget. Megtörtént az is, hogy többen elhagyták azt a helyiséget, ahol Shaw megjelent. Kizárták a Drámaírók Klubjából, sőt agyon- lövetéssel is megfenyegették. S mindez miért? Mert pompás művészi erővel mindig az igazat írta. A talán legerősebb fegyverével, a gyilkos erejű humorral támadta és ostro­molta az álerkőlcsöt, a kizsákmá­nyolást. a gyarmatosítást, a korlá­tolt katonai gondolkodást, az em­beri butaságot, önzést. Az angol burzsoázia méltán rettegett a tol­lától, hiszen semmitől sem félve, senkit sem kímélve kér'elhetelle­nül kigúnyolta azt, ami hamis, ha­zug, az álszent magatartást, a kép­mutatást és nem utolsósorban azt, hogyan is gazdagodnak meg kora társadalmában az emberek. Bizo­nyára nem hatott üdítően egyetlen angol gazdára sem, amikor Tanner John az Ember, vagy felsőbbren­dű ember c. komédiában így nyi­latkozik: „Abból élek, hogy kira­bolom a szegényeket. „És az sem. amit Crofts a Warenné mestersége kövér ingyené’ője mond Vivienek: „Elveszem az osztalékot a tőkém után, mint akárki más: remélem, nem gondolja, hogy magam mocs­kolom be a kezemet munkával... Ha azt vette fejébe, hogy erkölcsi elvek alapján válogatja meg bará­tait, akkor inkább vándoroljon ki ebből az országból vagy mond­jon le minden tisztességes társa­ságról." Vagy gondoljunk Bluntschli kapitányra, a Hősök főszereplőjére, aki jól tudja, hogy tűzértiszt lé­tére régen rossz, ha már csak a pisztolyára van utalva, s éppen ezért csokoládét tesz töltények he­lyett a táskájába.;: „A művész munkája arra való, hogy feltárja előttünk a ml igazi mivoltunkat" — írja az Ember vagy felsöbbrendű ember-ben. Ez az elv egész írói pályafutáséra jel­lemző. mert szenvedélyesen ke­reste az igazságot, becsületesen, tisztán, a szegények, az elnyomot­tak szemszögéből kutatta a poéti­kai és gazdasági törvények, érde­kek. a különböző emberi kapcso­latok kusza szálait. Nemsokat tö­rődött azzal, hogy igen sokan ma­gukra ismertek vagy megbotrán- koztak — ez volt az egyik célja! Társadalmi vonatkozású megol­dást nem adott, bár keresett. Fa- biánus szocialista voltából faka­dóan azt hitbe és vallotta, hogy az emberek nevelésével megvál­toztatható az emberi társadalom. A Pygmalion azonban már arról tanúskodik, hogy egyedül ez nem megoldás. Higgins professzor, a darab végtelenül vonzó nyelvé­sze valóban úrinőt formál korá­ban a faragatlan, tanulatlan yirág- áruslányból. Ám mit kezd ez a kislány új életével, új énjével — pénz nélkül?! A világon semmit! Kétségtelen, hogy Shawnak, mint társadalom formálónak, mint drá­maírónak is megvannak a maga korlátái. (De kinek nincsenek meg?!) Kivesz valamit a társa­dalomból, az emberiség életéből — de nem tesz semmit a helyébe. Ez azonban nem csökkenti művészi nagyságát. Melyeit azok a vonások, ame­lyek legjellemzőbbek írói művé­szetére? Két főeróssége: a meglepő hely­zet teremtése és a bravúros dia­lógus. Hosszú ideig szinte semmi sem történik a színpadon, „csak” két szereplő beszélget — de úgy, hogy a néző figyelme egy pillanat­ra se lankad. A dialógusok olyan he’yzeteket eredményeznek és for- díva: a pompás helyzeteken belül olyan párbeszédeket találunk, ami­lyeneket a lehető legkedvesebb színpadi történéssel ér el. S ebben szinte egyedülálló. S mindezt az úgynevezett paradoxonokra ellen­tétekre épülő szerkesztési techni­kával műveli. A legváratlanabb, az előzőtől teljesen elütő helyzetbe csöppenti bele szereplőit s így viszi előre a rá végtelenül jel­lemző laza szerkesztési móddal a dráma cselekményét, a jellemek fejlődését. Jellemeit kiválóan egyé­nid: egy-egy figurája az egyéni jellemvonások mellett egy osztály, testület, embertípus jellegzetes képviselője. Meglátta korának nagy. törté­nelmet formáló harcát, e harc összetevői! és lényegét. Meglátta a kapitalista és imperialista gondol­kodás, magatartás, erkölcs, gazda­sági rendszer belső ellentmondá­sait. Dramaturgiájának egyik leg­fontosabb pillére ez. mert erre a szemléletre építi műveit. Hiszi és várja az imperializmus összeom­lását, az igazi, emberi élet meg­teremtését, miként legszebb drá­májában a Szent Johannában ezt legerőteljesebben kifejezi. Híves László. MUVESZ7ELEP Irta: Gyomai György A DINNYECSÖSZ GONDJA I tt a kuncsorbai határban is vannak ám „birodalmak”, sőt még diplomaták is. Az egyik ilyen birodalmat akácfák, másfelől ken­der, meg hagymavetések határol­ják. Odébb nagy, bozontos bokrok között valami apró tanyaféle húzó­dik meg. A zöld fák egészen elta­karják, csak a gémeskút ágaskodik jó magasra, mintha őrködne. Szó­val megvan a szabályos határ. A „birodalom” egyébként a kuncsor­bai Vörös Október Termelőszövetke­zet 6 holdas dinnyeföldje. Felsővé­gében aféle hevenyészett ágasfák­ból összeezzkábált csőszház áll. Szembefordul a zöld szőnyegnek, hogy ha a csősz kitekint, hát vi­gyázni tudja az egész területet. Az őrködésre bizonyosan szülcség van, mert errefelé is szeretik a másét. Ahogy az ember ránéz a csősz- kunyhóra, rögtön maga elé képzeli a dinnyeföld derek őrét. Biztos va­lami öreg. lógóbajszú, mogorva le­gény, nagy bunkósbottal és vizsgá­ló, gyanakvó tekintettel. Elő is jön a kunyhóból, de egyáltalán nem ágy néz ki, mint amilyennek gon­doltam. Alacsonylermetű, vékony­arcú és nagyon is barátságos kiné­zésű. Kezében valami kis kézi szer­számot tart, óvatosan lépked, ne­hogy kárt tegyen. Bemutatkozik: Szondi Imre a ne­ve, dinnyekertész, meg most nap­közben őr is. Aztán invitál bennün­ket. Nézzük meg a dinnyeföldet. Van is ott néznivaló és a vizsgáló­dás persze nem múlik el beszéd nél­kül. Szondi Imre elsősorban is azt mondja el, hogy ő már azelőtt is kertészkedéssel foglalkozott. Igaz, nem a maga gazdájaként, hanem ahogy mondani szokás, más tarló­ján, valamelyik kenederesi urada­lomban, 1 épkedünk a két ölnyi széles *• úton, Szondi elvtárs megmu­tatja a lengagyobb dinnyét. Akkora lesz, akár egy jófajta taligakerék. — Csak egy baj van — mondja és megáll. — Micsoda? — Nézzenek körűt az elvtársak, olyan szép ez a dinnyeföld, hogy párját kell keresni. Odébb már érik a turkesztáni. Görögdinnyéből öt vagonra való exportminőséget úgy össze tudnánk szedni, hogy meg se kottyanna. Gondolkodik. Talán magában számol. — Micsoda szép pénzt kaphatna a szövetkezet az exportszállít­mányért. Csak hát hiába, nem le­het. Hogy miért? Nem tudom. Eh­hez nem vagyok elég okos. Minden esetre furcsálom. így elég bizonyta­lan az értékesítés. Piacokra kell majd járnunk és amit megvesznek lölünk, azt eladjuk, amit meg nem... Legyint. Ezzel a legyintéssel azt akarja mondani, nincs kibékülve, egyáltalán nincs kibékülve azzal, hogy a szövetkezet termclvényeinek értékesítése — ebben az esetben a. dinnyéé — ennyire bizonytalan. Mi nem tudunk mit mondani. Tűnő­dünk. Azon morfondírozunk, milyen sok szó esik a szövetkezetek segíté­séről, s lám, néha ilyen egyszerű dolgokban is fennakadnak a tsz- tagok. — Ne, de majd lesz valahogy, ki- okoskodjuk azért. Tavaly is össze- piacoztunk a dinnyéből vagy SO 000 forintot — mondja nekividámodva. Ki egmutatja a hagymát is, No, * * ami azt illeti, ezzel szintén di­csekedni lehet. Itt időzünk egy ki­csit. Vendéglátónk másfajta, gond­dal hozakodik elő. — De ez már személyi rész, csak rám tartozik. Nem tudom, tudná­nak-e az elvtársak segíteni. Jobb ilyenkor egyelőre csendben maradni, hiszen nem tudja az em­ber, nem olyanfajta problémával hozakodik elő, mint amilyen az ex­portdinnye. Tovább folytatja beszé­dét. — Még a tavasszal összegyűjtöt­tem a pénzt, dehát semmit sem ér. Pénz van, de amit venni akarok, azt nem kapok. — Mi lenne az? — Motorkerékpár. Mivelhogy mindig szerettem volna egy ilyen alkalmatosságot és most már szö­vetkezeti gazda létemre meg is tud­nám venni. Vigasztaljuk. Nagyok az igények, so Icán szeretnénk motorkerékpárt vásárolni és bizonyára hamarosan neki is jut. Megnyugszik. Igazat ad abban, hogy egyszerre minden nem lehet, hiszen az ő szövetkezetük se máról holnapra lett olyan gazdag, mint amilyen most, amikor egyik- másik tag már nem kiskerékpárt, hanem éppen motort akar venni. A földön megnyúlnak az ár­“ nyékok, a nap pihenni akar. Már igencsak nekikészülődött. Egy­szer még végignéz a dinnyeföldön, piros korongját megmutatja a dinnyecsősznek, aztán gyorsan be­surran egy felhő alá. ügy látszik, ennek a leple alatt akar megszökni a mai naptól. A kövesúton tehén- őrző gyerekek mennek hazafelé. Jó hangosan, kiabálva köszönnek nyu­godalmas jőéjszakát. Néhány héttel ezelőtt is arrajártak minden nap, de akkor még véletlenül sem kö­szöntek. Most már más a helyzet. Érik a dinnye, s ilyen időtájban ér­demes jóba lenni a csősszel. Lám, itt a kuncsorbai határban ók a diplomaták. SZEKULITY PETEK VALAMIKOR Szolnok a bics- kásairól és a Művésztelepről volt híres. Ha valaki a Tabánban, vagy a Zagyvaparton, a Pityó, vagy a Holt-Tisza környékén járt, mindig látott festőket, akik a karcsú állvány mögött állva, há­zakat, öreg fűzfákat, bárkákat, szántóvető parasztokat festettek. Néha az egész utca kicsődült a ' Tabánban dolgozó művész mögé és áhítatos csendben, mukkanás nélkül figyelték a fehér vászon­ra varázsolt színeket. Minden szolnoki ismerte akkor Zombory Lajost, aki háromlábú székével és vázlatkönyvével kijárt a csor­dához minden délután és olyan ökröket, bikákat rajzolt pillana­tok alatt a papírjára, hogy még a gulyás is eltátotta rá a száját. Zombory Lajosnak a baloldali épület toronyfelőli szélén volt a műterme. Forró nyári délutáno­kon nyitva volt a műterem és a kis előszoba ajtaja. Amikor be­lestünk, kimeredt a szemünk az ámulattól: akkora bika nézett ránk az egyik óriási vászonról, mintha a csordáról jött volna oda. A másik műteremben Fényes Adolf dolgozott elmélyültem Előtte egy kerek széken mezte­len lány ült, a harisnyáját húzta az egyik lábára. A harmadik helyen Romek Árpád festette csodálatos csendéleteit. Odébb Pólya Tibor és Pólya Iván, a Mű­vésztelep kertjében lévő Anony­mus szobor készítői dolgoztak. Pólya Tibor óriási érdeklődés mellett akkor festette a legszebb szolnoki cigánylány arcképét. A MŰTERMEK előtti hosszú, téglás folyosón egész banda ta­báni, mezítlábas gyerek ténfer- gett, minden reggel és minden délután. A festművészek kisina- sai voltak ezek, akik az össze­tolható állványt és a festékes do­bozt vitték rettentő buzgalommal és büszkeséggel gazdájuk után. Tíz korona volt a havi fizetség ezért a munkáért, amibe beleszá­mítódott az ecsetek kimosása és paletta rendes letakarítása is. Ráadásul minden kölyök kapott rossz ecseteket, kurta széndara­bokat, tubusok alján maradt fes­téket, kis keretes vásznat, hogy gazdájukkal egyidejűleg ők is festhessenek csendben, a földre kuporodva. Ennél nagyobb boldogsága nem volt akkoriban a tabáni gye­rekeknek. Az egyik művésznek, talán Olgyay Viktornak volt egy vörös autója. Akkoriban az autó olyan csoda volt, még Szolnokon, aminek a hangjára kicsődült az utcára mindenki. Az ő kisinasa volt a legboldogabb, mert a ro­zoga, recsegő fahídon autóval vitte magával a gazdája a Holt- Tisza mellé festeni mindig. A művész festette a füzeseket, az alvó vizet, mert ház akkor még egy sem volt odaát, a gyerek pe­dig a vörös autót tapogatta és azon tűnődött, hogy bírja hajtani a büdös benzin a négy kereket. NYÁR ELEJÉTŐL szeptem­berig tartott a Művészteiepen a kisinasság. Olyankor a festők egyrésze elment telelni Pestre. Csak a törzslakók maradtak itt, hogy ne csak a különösen szép nyári tájakat és eget fessék Szol­nokon, hanem a havas ugart és a fehér Tabánt is. * Ősztől nyárig eltűntek a szol­noki Tabánból, a Zagyva melletti füzesekből a festőművészek. Nem fehérlettek tovább az óriási, kifeszített ernyők a nádasok szé­lén. Nem csillogtak a hatalmas palettákon a festékek. A művé­szek a meleg műtermekben dol­goztak tovább, csendben. Csak Zombory Lajos ült még télen is ki az ablakba, hogy lekapja a trágyát hordó szekerek lassan cammogó ökreit. A háború viszontagságai el­pusztították a Művésztelepet. Most csak néhány művész dolgo­zik benne. De a dolgozók állama újraépíti a két régi pavillont. Uj műtermek ajtói nyílnak meg fes­tőink előtt. S a Zombory Lajosok helyébe új művészek jönnek, akik itteni kiváló festőinkkel együtt visszaállítják a szolnoki Művésztelep országos hírét, ne­vét. Finom kis kása Vendégségbe ment az egyszeri ember. No, persze, asztalhoz tes­sékelték és megkínálták frissen főtt rizskásával. Eszi a vendég a kását, csak eszi, aztán egyszer csak valami kavics akad a log a közé. — Mi az, csak nem kavics? — érdeklődik nagy udvariasan a ven­dégszerető gazda. — Eh, dehogy, akad közte azért rizs is — válaszolt hidegvérrel a vendég. (hifntä Talpraesett gyerek Az utcán éppen temetési menet haladt. A ház kapujában álldogáló kisfiú odaszólt az apjának: — Hová viszik azt a szegény embert? Az apa rosszallóan csóválta meg a fejét: — Odaviszdk őt fiacskám, ahol nincs már se asztal, se szók, 6e ágy, de lámpa sincs. — Dehát akkor mihozzánk jön­nek! — kiáltott fel döbbenten a gyerek. HALASZNADRÁG Mennyi konzervatív vonás van az emberben! Volt idő, mikor a rúzzsal voltam megakadva. Bizonyos alkal­makkor, bizonyos szájon mindig szétmázolódott s blamália az embert, írtam is akkor egy rúzs-elleves karcolatot, de nem lett semmi foga­natja: a rúzst azóta is használják. Most abban reménykedem, hogy a „Rembrandt” c. film talán némi előrehaladást eredményez majd a riízsozás terén is. Ilyen vaskalapos voltam a balettcipő megjelenésekor is. Min­dig utánanéztem az első ilyen cipőipari alkotásokat v!selő hölgyeknek s megkérdeztem a feleségemet: miért öltözött ki ez a nő annyira, ha cipót meg elfelejtett húzni? Olyan kicsinek tűnt előttem a balettcipő, hogy csak a kővér nők lábán vettem észre. Nekik viszont cudarul állt. Most pedig! Megyek valamelyik nap a Kossuth utcán. Szembe jön egy szőke nő. Amolyan modern arccal. Füle fölött felfelé fésülve a haj, hátul pedig ugyanez filyegönek kiképezve. Bal kezében ételhordó csüngött s hogy jobb kezében mit vitt, nem tudom, mert a térdétől csípőjéig terjedő tulajdona vonta el a figyelmemet. / ézem, nézem. Miért lép olyan furcsán ez a hölgy? A térdei egymást csiszolják s tipegve lendülnek előre felváltva a lábaszáral. Csinosak, rajtuk a múlt haladó hagyományai. Tudniillik pont a fran­cia márkik lábszáraihoz hasonlítottak. Azt sem volt időm konstatálni, vajon mezítláb van-e a cipőben vagy nem, mert megint csak a szok­nyája hívta ki érdeklődésemet. Micsoda szűk szoknya? XJgy dudorodik alatta a combja, hogy mar egyenesen gusztustalan. S akkor befordult a hölgy az egyik kapu alá. Megtorpantam. A kanyarvételnél egészen jól kivehető volt, hogy nadrágban van. Fekete szövetnadrág feszült rajta. Testhezálló, kicsit térden alul ért s oldalt slicces volt. Ez az! Ez az! — könnyebbedtem meg. Ez az a bizonyos halász- nadrag, melynek bemutatóját az egyik hiradófilmben láttuk. Ott fehér volt a nadrág s a moziban mindenki nagyot derült rajta. En is derültem. Egyelőre a konzervatív felem derült, mert a komikus „vonásai” tűntek fel. Van valami kamaszos a viselőjükben. Úgy áll, mint a nagyfiúk kinőtt nadrágja, még a slicc is tetézi ezt a benyomást. Azért kellett felvágni térden alulról, hogy kiférjen rajta a láb. Viszont lehetséges, hogy a halásznadrág nagyon szép ruhadar rab. Ördög tudja, mi tetszik az embernek például egy félév múlva) Egyelőre a véleményemet így fogalmazom meg róla: „A vén halász és a nadrág.” Lehet, hogy egy év múlva ilyet veszek a feleségemnek, mint ahogy balettcipővel is megleptem. Tudniillik azt adták legolcsóbban. r, <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents