Szolnok Megyei Néplap, 1956. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-15 / 90. szám

1956. április 15. SZOLNOK MEGYEI NEPLA1' 5 Maxim Gorkij: LENIN (Szemelvény) GERENCSÉR MIKLÓS: KEREK ES KÚT Résilst a szeiző fenti című drámájinck I*. felvonásából LENIN arcképét megrajzolni ne­héz. Külstjét egészen elborítják a szavai, mint a halat a pikkely. Egy­szerű volt és közvetlen, mint min­den, amit mondott. Lenin heroizmusából teljesen hi­ányzik a külső ragyogás. Heroizmu- sa az Oroszországban nem ritka sze­rény aszkéta-hősiesség, mely azok­nak a becsületes orosz intellektuel loviadalmároknak a tulajdonsága, akik rendíthetetlenül hisznek ab­ban, hogy a szociális igazság meg­valósítható a földön. Lenin heroiz- musa annak az embernek a heroiz- musa, aki a világ mindé.' örömé­ről lemondott, az embe-ak boldog­ságáért való nehéz munka kedvé­ért. ;.. Ma is magam előtt látom a nevetségesen szegényes, fából épült templom mezítelen fala.t London külvárosában, a nyomorúságos is­kolaszobára emlékeztető szűk kis terem csúcsíves ablakait. Ez az épület csak kívülről hasonlított templomhoz, belül teljesen hiá­nyoztak a vallásos kultusz tárgyai, sót az alacsony szószék sem a te­rem belsejében állott, hanem a kéjf ajtó között, a bejáratnál. Mindaddig nem találkoztam Lenin­nel, írásait sem olvastam annyira, amennyire kellett volna. De az. amit olvastam és még inkább a Le­nint személyesen ismerő elvtársak lelkes nyilatkozatai, nagyon vonzot­tak hozzá. Mikor bemutattak neki, erősen megszoríts tta a kezemet, fi­gyelmesen rámnézett és regi isme­rős hangján, tréfásan mondotta: — Jó, hogy eljött! Maga ugye szereti a verekedést? Itt nagy cse­tepaté lesz. Én nem ilyennek képzeltem Le­nint. Valami hiányzott belőle szá­momra. Racesol, kezét a hóna alá dugja és karját kifeszítve áll. És egészbenvéve, valahogy túlságosan egyszerű, nem érez benne az ember semmit a „vezér”-ből. Én í.'ó va­gyok. A foglakozásommal jár, hogy megfigyeljem az apróságokat s ez már szokásommá, néha bosszantó szokásommá vált. Mikor Plechánov elé „vezettek”, két kezét a mellén keresztbefonva állt és szigorúan, unottan nézett rám, mint ahogy a munkájában ki­fáradt tanító néz, ha még egy ta­nítványt hoznak elébe. Azzal az ugyancsak elcsépelt frázissal foga­dott, hogy „tisztelője vagyok a te­hetségének”. Ezenkívül semmi olyasmit sem mondott, ami emléke­zetemben maradt volna. És a kongresszus egész tartama alatt egyikünknek sem jutott eszébe, hogy jó \olna egy kicsit „elbeszél­getni.” Ez a kopasz, raccsoló, zömök, erős ember viszont egyik kezével szokráteszi homlokát simogatva, másik kezével a kezemet rázva, cso­dálatos élénk szemében gyengéd fénnyel, azonnal az „Anya” hibá­iról kezdett beszélni és kiderült, hogy már kéziratban olvasta, amit Ladizsnyikovtól, a kiadómtól ka­pott meg. Én azt mondtam, hogy siettem a könyv megírásával, de ar­ra sem volt időm, hogy megmagya­rázzam, miért siettem. Lenin már bólintott és maga magyarázta meg: jó hogy siettem, a könyvre szük­ség van, sok munkás vett részt ön- tudatlanul, ösztöncsen a forradalmi mozgalomban és most nagy hasz­nunkra lesz az „Anya” elolvasása. „Nagyon időszerű könyv.” Ez volt egyetlen, de simomra nagyon értékes bókja. Aztán kikérdezett arról, hí gy lefordítják-e az „Anyát” idegen nyelvekre - hogy mennyire csonkította meg az orosz és az ame­rikai cenzúra és amikor meghallot­ta, hogy a szerzőt vád alá helyezték, először összeráncolta a homlokát, aztán fejét fölvetette, lehunyta a szemét és elnevette magát valami furcsa nevetéssel. Nevetésére oda­jött. ha jól emlékszem, Foma Ural- szkij és még három munkás. Nagyon ünnepélyes hangulatban voltam: háromszáz válogatott párt­tag között találtam magam és meg­tudtam. hogy százötvenezer szerve­zett munkás küldte őket a kongresszusra. Magam előtt lát­tam a párt összes vezéreit, a régi forradalmárokat: Plechá- novoT, Axelrodet, Deutschot. Ün­nepélyes hangulatom egészen ter­mészetes volt és az olvasó is meg­ért. ha megmondom, hogy az. alatt a két év alatt, amit hazámtól távol töltöttem, hangulatom nagyon rosz- szabbodott. És egyszerre, mint a mesében, itt vagyok az Oroszországi Szociál­demokrata Párt kongresszusán. Per­sze. hogy ünnep volt ez. De ünnepélyes hangulatom csak az első ülésig tartott — amig ki nem tört a vita a „napirend” kérdé­séről. A vita vadsága hideg zuhany­ként zudt'.t rám. nemcsak azért, mert éreztem, hogy milyen élesen szakadt a párt reformistákra és for­radalmárokra — ezt már 1903 óta tudtam, — hanem azért is, mert lát­tam, hogy mennyire gyűlölik a re­formisták Lenint. Ez a gyűlölet át­járta beszédeiket és úgy buggyant ki szavaikból, mint a nagy nyomás alatt álló víz a régi tűzoltócsőből. ÉS DIE, Vladimir Iljics gyors léptekkel a pódiumra sietett és racs- csolva mondta: „Elvtársak!” Úgy éreztem, hogy rosszul beszél, de már egy pillanat múlva engem is, mint a többieket „lenyűgözött” beszé­de. Először életemben hallottam, hogy a politika legbonyolultabb kér­déseiről ilyen egyszerűen lehet be­szélni. Ez a szónok nem próbált szép frázisokat szerkeszteni, de minden szónak csodálatos könnyed­séggel a legpontosabb értelmét ad- ta. Nagyon nehéz megrajzolni azt a mély benyomást, amit a szónoklata tett. Eiőrenyújtott keze és kissé felemelt tenyere, mely mintha ’minden szót mérlegre tett volna, visszautasítva az ellenfél frázisait, nyomós érvek­kel helyettesítve azokat, bizonyíté­kokkal, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége saját útján és nem a liberális burzsoázia mögött, sőt nem is vele egy sorban haladni, — mindez rendkívüli vo’t és mind­ezt Lenin valahogy nem a saját ne­vében, de tényleg a történelem akaratából mondotta. Beszédé­nek tömörsége, befejezettsége, köz­vetlensége és ereje, ő maga ott a pódiumon — mindez olyan volt, mint valami klasszikus mű: min­den a helyén benne és semmi se fö­lösleges. semmi cicoma és ha van is, nem látszik, mert annyira ter­mészetes és szükséges, mint az ar­con a kéi szem, a kézen az öt ujj. Ami az időt illeti, Lenin keve­sebbet beszélt, mint az előző szónok, de ami a benyomást illeti, sokkal többet; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Tömören beszél... így is volt. Minden érve önma­gától bontakozott ki a benne rejlő erő folytán. A mensevikek nem restelték meg­mutatni, hogy Lenin beszéde kel­lemetlen nekik, Lenin maga pedig — több mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította Lenin, hogy a pártnak a forradalmi elmé­let magaslatára kell emelkednie, hogy jobban ellenőrizhesse a gya­korlatot, annál gyűlölködőbbek vol­tak a közbeszólások. — A kongresszust nem azért hív­tuk egybe, hogy filozofáljunk! — Ne tanítson bennünket, nem vagyunk gimnazisták! Különös igyekezetét fejtett ki egy magas, szakállas, röföskereskedőké- pű ember. ...AZ INGERÜLTSÉG, a gúny, a gyűlölet gonosz, forró szele fújt a teremben, százak szeme különböző­képpen tükrözte vissza Vladimir Iljics alakját. Nem látszott rajta, hogy az ellenséges kirohanások iz­gatják, hévvel beszélt, de nyoma­tékkai, nyugodtan. Néhány nap múl­va megtudtam, hogy mibe került neki ez a külső nyugalom. Az volt a benyomásom, hogy Il­jics ereje, harciassága, önbizalma a kongresszus minden napjával nő, hogy napról-napra keményebben csengenek a beszédei s a kongresz­szus bolsevik részének hangulata napról-napra határozottabbá, szi­gorúbbá válik. Néhány munkás, aki most látta először Lenint, a Hyde-parkban Leninnek a kongresszuson tanúsí­tott viselkedéséről beszélgetett. Va­lamelyik a következő jellemző sza­vakat mondotta: — Nem tudom, lehet, hogy itt Európában a munkásoknak van még más ilyen okos emberük is, Bebel vagy más valaki. De, hogy volna még egy olyan, akit én azonnal így megszeretnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzáfűzte: — Ez a mi emberünk! — Plechánov is a mi emberünk — hangzott az ellenvetés. A felelet fején találta a szöget — Plechánov tanítónk és amel­lett úr, de Lenin: vezérünk és elv- társunk. Egy fiatal tréfásan jegyezte meg: — Plechánovot szorítja a kabát­ja. ... MINDIG ugyanabban a kis, olcsó vendéglőben ebédeltünk egy kis társasággal együtt. Észre­vettem, hogy Iljics nagyon keveset eszik. Két-három tojásból rántottét, egy szelet sonkát, egy pohár sűrű barna sörrel. Látszott, hogy nem 3okat törődik önmagával és megle­pett, hogy mennyire törődik a mun­kásokkal. Az élelmezés kérdését M. F. Andrej eva asszony intézte és Lenin megkérdezte: — Mit gondol: nem éheznek az elvtársak! Nem? hm... hm... De talán mégis nagyobb porciókat kel­lene adni. Eljött a szállodába, ahol laktam és látom: tapogatja az ágyat. — Mit csinál? — Azt nézem, nem nyirkos-e a le­pedő? Én nem értettem meg azonnal, hogy miért kell Leninnek tudnia, milyenek Londonban a lepedők? Lenin észrevette csodálkozásomat és megmagyarázta: — Vigyáznia kell az egészségé­re. 1918 ős..én megkérdeztem Dimit- rij Pavlov szormovói munkást, hogy véleménye szerint melyik Lenin legkiemelkedőbb jellemvonása? — Az egyszerűség. Egyszerű, mint az igazság. Ezt úgy mondta, mint amit jól átgondolt és régen megállapított. Tudvalevő, hogy az embert a leg­szigorúbban saját alantasai ítélik meg. De Lenin sofőrje, Gill, aki so-' kát tapasztalt ember, ezt mondta: — Lenin — rendkívüli ember, ilyen nincs több. Viszem egyszer a Mjasznickája-utcán, nagy a forga­lom, alig tudom vezetni a gépet, félek, hogy összezúzzák, tülkölök, nagyon izgatott vagyok. Ö meg ki­nyitja a kocsi ajtaját, a kocsi hág­csóján keresztül hozzám kapaszko­dik — minden percben elütheti va­lamilyen jármű és azt mondja : „Kérem GUI, ne idegeskedjék, csak vezesse a gépet, mint a többiek.” — Én régi sofőr vagyok, én tudom, hogy ilyet más nem tesz. Nehéz visszaadni, megrajzolni azt a természetességet és hajlékony­ságot, amellyel minden benyomása egy mederbe ömlött. Gondolatai, mint az iránytű mu-k* ti. tó ja, hegyükké’ mindig a dolgozód r.ép osztály érdekei felé fordultak, áj ÁGNES NÉNI (futás közben ki­abál): Ignác!... Ne hagyj itt! Ne hagyj itt, te kegyetlen vad­állat !... PISTA (észbe kap): Apám, jöjjön vissza, mert én nem tudom, mit csinálok magammal és magá­val!... DÉNES: Gyalázatot hoz a fejünkre a konokságával! Jöjjön vissza!... SZÉCSI (Már az ajtóban van, ami­kor a színpad hátterében feltűnik Bucsi és Etelka alakja. Etelkát támogatni kell, nem bír megállni a maga lábán. Szécsi ezt látva, önkéntelenül megáll. A többiek mind kifutnak az udvarról Etelka elé. Bucsi tudomást se vesz Szé­csi Ignácról, keresztül néz rajta, úgy mentegődzik Dénes és Kontra felé). BUCSI: Nem tehetek róla, Gáspár, makacskodott, hogy ki akar jön­ni. Pedig én nem akartam ide tenni a lábam ... Dénes, utánad mindjárt befogatott velem, ne okolj engem ... ETELKA (Miközben egyszerre hár­man, Ágnes néni, Kontra és Dé­nes fogják meg, hogy el ne es­sen): Mi történt magával, édes­apám? ... (Arca vonaglik, lát­szik, hogy fájdalmai vannak. Merően néz apósára, s mikor lát­ja, hogy nem kap feleletet, megka­paszkodik mindkét kezével Szé­csi ködmönében és húzza be az udvarra.) SZÉCSI (Még mindig remeg az iménti felindultságtól. Makacsul csukva tartja a száját, de nem meri kiszakítani magát Etelka gyenge kezéből, követi az udvar­ra. Végre, erőlködve megszólal): Hiába jöttél, ne hívj. Én már az előbb elindultam, csak azért áll­tam meg, mert az utamba kerül­tetek. (Megfogja Etelka csuklóit, le akarja fejteni ködmönéről az asszonykezet.) Hagyjatok engem elmenni. Lesz énfelettem födél az öcsémnél. ETELKA (Egyre jobban küzd az fájdalmával): Mennyire vártam, amióta elmentünk innen. Meny­nyire örültem, hogy szeretni fog­ja az unokáját... Elnéztem, amikor mások gyerekét dédel­gette, behozta a Szekérről ide az udvarra, a szőlőbe vitte és biz­tatta, hogy válasszon magának fürtöt. Én akkor lettem terhes, innen néztem az ámbitusról. Csendesen sírtam örömömben, hogy mennyire szereti a gyereke­ket. Hátha majd neki lesz uno­kája, azt mennyire fogja szeret­ni ?... Soha nem felejtem el azt a délutánt a szőlőfürtös gyerek­kel, így látom azóta is, ha előre gondolok... SZÉCSI (Kínosan érzi magát, fáj­dalmas grimaszokat vág, hajto­gatja a fejét, minden áron szaba­dulni akar): Micsoda gonosz be­széd, ki fordítja ilyen kegyetlen szavakra a nyelved! Ne beszélj nekem az unokámról, hallgass, eressz, hadd menjek, hadd fus­sak ki a világból. ETELKA (Annyira szorítja, hogy belefehéredik a kezefeje. Egyre jobban remeg, a hangja is olyan, mintha dideregne): Nem enge­dem! Köztünk kell maradnia! Hisz maga mondta mindig, hogy ezután lesz meg az igazi öröme az életben!... Ha most csúffá tesz bennünket, én letagadom, hogy a gyermekem a maga uno­kája!... Anyám velünk marad! Ö nem szenvedhet a maga ön­fejűsége miatt... (Fájdalom-hul­lám rázkódtatja meg, a hasához kap, meginog, többen is kapnak érte. Kct tenyerét a hasán szo­rítja, arca torz a kínlódástól, úgy suttogja.) A maga vére... Itt van bennem... itt folytatódik az élete ... Hát ez semmi magá­nak? .., Nem hihetem, nem hi- hetem, hogy a rosszabbik termé­szete tud úrrá lenni az érzésein... SZÉCSI (Visszafojtotta a lélegzetét, ágy figyelt moccanatlanul, kime­resztett szemekkel. Most szenve­délycsen neki engedi indulatát, nem bírja tovább hallgatni): Elég !.., Elég, ne beszélj többet az unokámról; kell az erűm !... (A bontók, akiknek az előbb kiabált, csendben, egymásután jönnek. be a tanya udvarára. Amikor Szécsi megpillantja őket, rémület suhan át az arcán, mint­ha a hóhérait látná. Ep karját a magasba emeli, a bénát is addig húzza fel, ameddig tudja, úgy kiabál a menyére, ahogy csak bir.) Te is e’árultál... Azzal hitegettél, hogy a tanyán fogod megszülni a gyermeked !... Be­csaptál! Ellenem fordultál!..: Mindenki ellenem fordult! Egye­dül maradtam! Egyedül! . . . (Megint a bontókra néz gyűlöl­ködve, rájuk üvölt rekedten.) Mit bámultok! Kezdjétek! Vágjátok a csákányt akár a falba, akár a húsomba! Mindegy, mindegy most már !... AZ EGYIK BONTÓ: Nem tehet­jük, Ignác bácsi. Csak azt a ta­nyát bonthatjuk le, ahonnan ki­költöztek. ETELKA (Meginog, el akar 'esni, Dénes és Ágnes néni kapnak utána.) SZÉCSI (Semmivel sem törődik, Etelkára ügyet se vet már, a bon­tókhoz rohan, rájuk ordít): Gyá­vák vagytok?! Fogjatok hát hoz­zá! Pusztuljon minden, ha pusz­tulni kell! Ügy recsegjen, hogy az ég is szakadjon össze bele! (Ki­rántja a kampót a kút kerekéből, a lánc zuhan alá.) ETELKA (Elsikoltja magát, össze­esnünk, Ágnes néni és Dénes a karjukban tartják.) DÉNES (Sürgetően kiabál): Bucsi bátyám! Azonnal csapjon a lovak közé! Orvosért! Orvosért! SZÉCSI (Annyira elvakul a maga dühében, hogy nem vesz észre semmit. Elkapja a csákányt az egyik bontó kezéből, két kézzel veselkedik neki, elfelejti, hogy az egyik karja béna, a mozdulat fáj- dalw,a mégjobban felbőszíti. Egy kézbe ragadja a csákányt és így kiált, miközben a falhoz ugrik): Én csaptam a faladba az első marék vályogot, hát legyek a hó­hérod is! (A csákányt a falba vágja teljes erőből, aztán eldob­ja a szerszámot. A család felé for­dul erőtlenül, ekkor látja, mi tör­tént. Arca kegyetlen szenvedésbe torzul, homlokához törli karját kínjában, megindulna, hogy ő is menyéhez hajoljon, de ehelyett vállára csapja a ködmönt, elkese­redetten legyint az elfoglalt em­berek felé és kirohan az udvar­ról, hogy senki se veszi észre.) — Függöny. — AZ ELEI IA1SVLSAGA F. Tóth Pál: KÉT VERS Tavaszi reggel A fűszálakra égi könny hullott az éjjel, — álmában keservesen sírt az ég — s a természet megtelt tőle. mint egy óriás fazék­Fán, bokron ezer csillogó szem hunyorgat, lassan elfolyik vagy szétterül s ha berzeng a mérges falevél a napba kél észrevétlenül. Pipacs Színes, magyarul beszélő szovjet film. Nagy sikerrel, állandóan zsúfolt házak előtt mutatta be a szolnoki Tisza filmszínház. A nyári cg meg merengett ö felhúzni sötét sátorát, h mikor piros ruhád lengve fi vonult a búzaföldön át. I v — Pipacs, pipacs — gondoltam $ (vígan, — y hogy belepirultál a nyárba! Cs álltam — mezítlábas kis (paraszt — ÍJ szépséged némán megcsodálva.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents