Szolnok Megyei Néplap, 1956. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-04 / 81. szám

1956. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP mim’ mwi 3 Felszabadult- ember, felszabadult földön Ötven évvel ezelőtt még csak hétéves kisfiú volt a most már deresedő Szabó Sándor, amikor az egyik őszvégi délután néhány rokon kíséretében örök nyu­galomra vitték az édesahyját.. Még nem tudta fel­fogni, hogy az árván maradás egyben a cselédeske- dés kezdetét jelentette. Iskolába kellet- volna jár­nia. de ez csak úgy nagyjából sikerült. Úgy mint a legtöbb hasonlókorú nincstelen parasztfiatalnak. Télen, ha volt valamilyen rossz cipő a háznál, akkor elmehetett iskolába, de tavasszal, amikor a mező- gazdasági munkák kezdődtek, ott kellett hagyni. Dolgozni szeretett, munkáját mégse becsülte meg egyik gazda sem. Két-három évenként másik helyre költözött. Volt béres, szolgatanyás, kommen- ciós cseléd. Élete egyik legsötétebb szakaszához tar­tozik a harmincas évek közepe. Ekkor a Kolman-féle birtokon volt elszegődve kommenciós cselédnek. Keserűen emlékszik vissza az egyik nyári aratásra, amikor az uraság két és fél kiló szalonnát ígért, ha az aratás ideje alatt éjjel-nappal dolgoznak az aratógéppel. A megadásról azonban clfeledkezett. Amikor szólni mertek, csendőröktől gumibotot kaptak. Szabó Sándor az egész gazdaságban a legerősebb ember volt, soha nem kellett segíteni az egy mázsa tíz kilós borsós zsákok feladásánál, s ekkor az elke- eredés kitört belőle. Megkapta az egyik csendőrt, hogy vak úgy ropogott, s a kemencéhez vágta. A se" ugyan nem látták többé a környéken, de ezzel neki is kitelt az ideje. Ott kellett hagyni a Kolman-birtokot, ami ha szűkösen is, de a kenyé­rit jelentette. Két hónap alatt 23 gazdánál keresett helyet, de egyik sem fogadta fel. A sok bolyongás közben megismerkedett mostani feleségével s mi­után elhatározták, hogy egybekelnek, egy júniusi délelőtt megfogták egymás kezét s a Cserháttól gya­log ballagtak be a városházára az esküvőre, össze majd csak „Szent Mihály nap” után költözhettek, amikor ismét cselédnek mentek egy másik gazdához. Behívták katonának. Kivitték a frontra. Az első alkalmat megragadta a szökésre. Élete kockáztatá­sával hazaindult övéihez. Itthon hatalmas változás fogadta. Eltűntek azok, akik annyit nyomorgatták, hajszolták. Nem akart hinni a szemének és a fülének. Tanácstalanul állott. Egy szép tavaszi nap. 1945. április 4-e aztán örökké emlékezetes változást hozott az életébe. Ö lett a Földigénylő Bizottság elnöke. Többedmagával hoz­zákezdett az elmenekült földbirtokosok, nagygazdák földjeinek szétosztásához. 13 ezer hold földet osztott ki ezerkétszázhatvan magafajta nincstelen paraszt­család között. Neki is jutott a 13 ezer holdból tizenöt, egy kis tanyával. A gazdálkodás mégsem elégítette ki. Gyer­mekei akkorra már nagyra nőttek, valamennyien a szántóföldön látástól vakulásig vele dolgoztak. Sokat goridolkozott. Szinte még magának sem merte be­vallani, de csak annyiban változott az életük, hogy senki nem rúgta oldalba őket hajnali háromkor. A munka régi maradt. Arra gondolt, meg kellene osz­tani a gondot, társulni kellene a gazdálkodásban. Több kéz többre halad, kevesebb jut a bajból egy ember vállára. Gondolatát még azon az őszön tett követte. Megalakították a Vörös Október Tszcs-t. így már biztosabbnak látták a jövőt. 1953. tavaszán a köz­ben Rákóczi Tsz-szé alakult Vörös Október Tszcs és a Kossuth Tsz «egyesült. Az igazi változás akkor következett. Többszáz tsz-tag kezdett tavasszal munkához s az új reménységet a szövetkezet biztató nevében fejezték ki. Az új tsz Április 4. nevet kapott. Könnyebb lett a munka, több lett a kereset; Ahogy gyarapodott az Április 4. Tsz vagyona, any- nyival több lett a Szabó-család jövedelme is. Ekkor már hatan dolgoztak a szövetkezetben. Többek kö­zött 100 mázsa búzát kaptak részesedésként munka­egységeikre. A változást és az Április 4-e jelentőségét talán a legszebben a szülők és a gyermekek házassága mutatja. A szülők megfogták egymás kezét, úgy níentek az esküvőre, s nem volt más, csak a rajtuk lévő ruha. A gyermekek viszont hintókon mentek, nagy parádét csapva tartották meg az esküvőt. Szabó Sándor elvtárs, az egykori nincstelen cse­léd, ma a karcagi Április 4. Tsz egyik gazdája. A növénytermesztésben dolgozik, s tagtársai bizalmá­ból a szövetkezet igazgatósági tagja. Tevékenyen résztvesz a több mint négyezer holdas közös gazda­ság irányításában. TIZENEGY ÉV ÓTA Levetek a felszabadulás ünnepén Ha körülnézek fűtőházunk terü­letén, jólső érzéssel állapítom meg hogy a felszabadulás óta eltelt 11 év alatt korszerű, virágzó üzemmé fej­lődött. A gombnyomásra működő moz­donyfordító, a salakszállító szalag, a bognár műhelyben a szalagfűrész, a kombinált gyalugép, a villanyerővel működő eszterga és marógépek meg­könnyítik, meggyorsítják a dolgo zók munkáját. A munkakörülmények megváltozása tette lehetővé, hogy a felszabadulási műszakban Csábi Béla háromtagú brigádjával a 411-212-es számú moz donvt 12 óra helyeit 8 óra alatt javí­totta ki. Szudi József és Horváth Sándor, Varga Sándor, Horváth Ist­ván öt nagyjavításos kocsi munkáját végezte cl. Szedő Sándor, munkaér­demrenddel kitüntetett esztergályos 11 tagú brigádjával havi tervét 103.5 százalékra teljesítette. Hosszan sorol­hatnánk még Veres János, Hernád Mátyás, Török Lajos, Kovács György. Grámán Zolán, Tóth György. Kövér József és a többiek nevét, akik a fel­A Tisza Cipőgyár leány szállásának egyik szobája pmmm »»«-»«*»»■■» A Martfűi Tisza Cipőgyár dolgo­zói szépen berendezett tiszta szo­bákban laknak. A vállalat vezető­sége különösen nagy gondot fordít a leányok és a nőtlen emberek el­látására, kénye’mes otthont bizto­sít számukra a lakótelepen. Képünk az egyik leányszobát mutatja. Németh Júlia, Rakita Róza, Bujda. Zsófia és-Németh Ilo­na a szoba fakói olvasással, beszél­getéssel töltik idejüket. szabadulási műszakban élenjártak. Kormányzatunk gondoskodását lép ten-nvomon érezzük A munkahelye­ket védőberendezésekkel, porszívókkal látták el. hogy egészséges, tiszta mű­helyekben dolgozhassunk. Az uionnan épült kétemeletes fürdő és öltöző is a dolgozók egészségvédelmét szol­gálja­Hernád Mátyás Szolnok, fűtőház • Felszabadulásunk előtt a községünk mellett folvó Körös a nincstelen, ki zsákmányolt cselédcmberek, a ván­dorló kubikusok sóhaját vitte magá­val. A föld a Fazekasok, Józsák, Do- bák kezén volt. A község lakosaira a cselédsors várt. vagv az, hogy ma­guk előtt tolva a kubikus-talicskát, be­járják az ország minden részét, mig itthonmaradt feleségük, vagv gyerme­kük harmadán, ötödén kapálta az ura- ságok és kulákok kukoricáiét. Panasz­ra hiába nvilt volna aikuk, hiszen a község vezetői is a kulákok. földbirto­kosok, plébánosok közül kerültek ki. s ök mitsem törődtek a néppel. Tizenegy év óta a Kőrös a felsza­badult emberek, szorgalmas munká­sok, tsz-tagok uiiongó dalát viszi ma­gával. A föld a volt cselédeké, közös erővel, a gépek segítségével művelik. A népé a szülőotthon, a napközi, a böl­csőde, a villanv, a rádió s a gvönvörü úi gimnázium is. Nem feleitiük el, hogv megváltozott életünket, mindent ami szép, gyerme­keink kacagását, boldog, biztos iövö- fét elsősorban felszabadítónknak: a szovjet népnek köszönhetjük. A szov­jet embereknek, akiknek véráldozata és segítsége árán jutottunk el a mához s példájukat követve dolgozunk a szebb holnapért. Kovács Istvánné Kunszentmárton * Mező Imre, a Törökszentmiklósi Gépgyárból írja az alábbi sorokat­— 1928 augusztus 1-én kerültem a Lábassv-féle eépgyárhoz, mint kovács-szakmunkás. A evár akkor részvénytársaságé volt. A napi 14—16 órai kemény munkáért csupán fillé­reket fizettek. Aki ezért szót emelt, annak szombaton kiadták a könyvét s az elbocsátott munkás családjára még nagyobb nyomor, éhezés várt. 1944-ben a felszabadító Vörös Had­sereg közeledése nagv örömmel töltött el bennünket. Halkan sugdolóztunk, tervezgettünk, miiven lesz a sorsunk ezután. Dudolgattuk az Internacio- nálét. Persze csak titokban, hiszen a népnvúzó Návav főszolgabíró, a leg­kisebb gvanu felmerülésénél gumibot­tal verette félholtra az embereket. 1944 november végén bo’dogan kö­szöntöttük az üzemünkbe lépő szovjet katonákat, akik rövidesen nemcsak munkával, hanem bőséges élelemmel, később anyaggal, szerszámmal is el­láttak bennünket. Nem feleitem el családom örömét, amikor az első lisz­tet, húst hazavittem, amit a szovjet katonáktól kaptam. A múltban kisemmizett vol­tam, s csak a felszabadulás óta érzem, hogv megbecsülnek munkámért. Dol­gozhattam. tanulhattam az elmúlt évek során. Mai keresetemből szépen el tudom látni öt gyermekemet, akik igyekeznek tanulni, hogv képzett, jó munkásokként részesei legyenek a szocializmus építésének. Koszorúsási ünnepség a Gellért-hegyi szovjet hősi emlékműnél Hazánk felszabadulása 11. évfordu­lója alkalmából kedden délelőtt koszo- rúzási ünnepséget rendeztek a Gel- lért-hegyi szóiét hősi emlékműnél. A magyar és szovjet himnusz elhangzá sa után a Magvar Dolgozók Pártia Központi Vezetősége nevében Acs La­ics, az MDP Politikai Bizottságának tagia. Vég Béla, a Központi Vezető­ség titkára és Tausz János, a Köz ponti Vezetőség tagja helyezett koszo­rút az emlékmű talapzatára. A Nép- köztársaság Elnöki Tanácsa nevében Nagv Dániel, az Elnöki Tanács elnök- xlvettese és Mihálvfi Ernő. a Mi­nisztertanács nevében Hidas István, a Minisztertanács elnökhelyettese és Szabó János város és községgazdál­kodási miniszter koszorúzott. A Haza­fias Népfront Országos Tanácsa ko­szorúiét Harrer János helyezte el. A fegyveres testületek nevében. Tóth La-I ios vezérőrnagy, a Magvar Néphadse­reg vezérkari főnöke, Bartos Antal, belüevminiszterhelvettes. Hídvégi Ferenc és Madarász Ferenc vezérőr­nagy. Pősze Tibor rendörvezérörnagv, beiügvminiszterhelvettes és Fekete Károly koszorúzta meg az emlékmű­vel. A Magvar Dolgozók Pártja bu­dapesti pártbizottsága és Budapest fő­város tanácsa nevében Mező Imre, a pártbizottság titkára és Pesta László, a végrehaitóbizottság elnökhelyettese, az I. kerület pártbizottság nevében Anda János, a pártbizottság első tit­kára. Kondorosi Gvula és Tóth Ká- rolvné koszorúzott. Elhelyezte koszorúit az emlékmű­vön számos budapesti üzem és hivatal dolgozóinak küldöttsége is. Az ünnepség az internaeionálé hangjaival ért véget. (MTI) Kis kabátok a tanteremben Csak ennyit tudtam róla .:: Tavaly, december első napjaiban egy értekezleten, amelyet a járási pártbizottság rendezett Szolnokon, felállt egy szandaszöllősi tanítónő és szót kért. Arról beszélt, hogyan méri le mindennapi életünk egy kis területén — az iskolában — azt a változást, amit a szabad élet jelent számunkra. Első pillanatban sem­mitmondónak látszó példát mon­dott el: a falusi iskola tantermei­nek ruhafogasairól beszélt. Az esetet mástól hallottam, ügyet sem vetettem rá, később azonban egyre inkább megragadott a példa szépsége, egyszerűsége. Igen-igen érdekelt, ugyan milyen ember lehet ez a tanítónő,' aki ruhafogassal példázza a történél-, met? S most itt ülök vele szemben a szandaszöllősi iskola konyhából alakított igazgatói irodájában. Kusnyár Jancsi nyolcadikos út­törő szaladt el érte a szünetben. Győri' Sándornénak hívják. 53 éves és már harminc esztendeje tanít ebben az iskolában. Nem is hinném, hogy ennyi idős, ha nem tévedne a hajára a tekin­tetem. Szinte teljesen ősz már. Az arca azonban fiatalabbnak mondja: üde és hamvas ez az arc, enyhe pír futja be s csak itt-ott bújik meg egy-egy ránc a száj és a szem szög­letében, a homlokon. Nincs rajta semmi különös, csak a szeme, amely dióbama és mély­tüzű s még fiatalabbnak mutatja, meg a hangja, amely tiszta zengé­sű, gyengéd és simogató. Arra kérem, beszéljen magáról, az életéről. Édesapja Bereg megyében rutén parasztok gyermekeit tanította. Hét gyermeke közül a hat leány mind tanítónő lett. öccse és az egyik leány meghalt, ketten közü­lük Kárpát-TJkrajnában tanítanak, egy másik testvére Sülysápon, ő pedig nővérével együtt itt, Szanda- szöllősön. — Azt a két diófát — mutat az udvarra — a nővérem férjé, Orosz György ültette még 1924-ben. ö maga 1926-ban került Szanda- szöllősre. S azóta? Azóta itt élt, tanított, azzal a szívvel, szeretettel a nép iránt, amit apjától tanult; — Ha jól meggondolom — mond­ja — az egész falut tanítottam. Mindenkit ismerek és mindenki is­mer. S beszél volt tanítványairól, akik ma már embemyi emberek. Rus- kó Ferenc, most a Vörös Mező Ter­melőszövetkezet elnöke, napszámos mezítlábas gyerekeként él emléke­zetében. — Nagyon jó tanuló volt — mondja róla. S Kardos Sándor, Rocsa Sándor, meg Nagy Ilona is, aki most Mező­túron gimnáziumi tanárnő és Le- ningrádban végezte az egyetemet, Molnár Ferenc rendőrőrnagy lett, Miskolcon él, Tóth István pedig, akinek az édesapja a Vörös Mező Tsz-ben brigádvezető, most a MÁV vezérigazgatóságán dolgozik. Számontartja minden tanítvá­nyát. — Éppen tegnap beszélgettünk a nővéremmel, meg a férjével róluk. Ök a mi büszkeségeink, a mun­kánk jutalma. Ha volt tanítvá­nyaink életét nézem, akkor tudom csak igazán, nem dolgozom hiába. A szolnoki értekezletre emlékez­tetem. Előbb csodálkozik, honnan tudok róla? — Igen — mondja aztán később — a ruhafogas. Mi mindent tud mondani a tanítónak! S szavai nyomán kibontakozik a múlt rendszer iskolájának élete. Tél van, a falut — akkor még csak települést — fojtogatón körül­ölelő Geiger-uradalom cselédeinek, napszámosainak, munkanélkülijei nek gyermekei érkeznek az iskolá ba. Vékonyka, ócskapiacon vett ruhában, rossz cipőben, csizmában olyiknak a lába csak bebugyolálva rongyba, ez közelről szaladt. S nap­ról napra — ahogy a hideg na­gyobb lesz — növekszik a hiányzók száma. S a fogas — A fogason akkor alig lógott egy-két rongyos, kopott kabát — emlékszik tűnődve. S most? — Most? — felel kérdéssel a kér désre, s felderül a tekintete. — Most érdemes megnézni a fogast. Telisded-teli van télen kabáttal s nem akármilyenekkel. Itt egy zöld lódén, amott egy bundabéléses. A gyerekek tiszta, rendes, foltnélküli ruhában ülnek a padokban. Ó, nem olyanok, mint az apjuk, any­juk volt iskolás korában! Nem véznák, sápadtak, rosszul tápláltak. De egészségesek, vidámak, öröm nézni őket. Különösen a szövetke­zeti tagok gyermekeit, hiszen a tsz-tagjainak legnagyobb része cse­léd volt. Akkor is eljártam minden családhoz, ma is eljárok. Akkor szűk, egészségtelen, egykonyhás cselédlakások. Most, nézze meg a tanácsháza körül az új házakat, mind világos, egészséges, nagyab- lakú. Nem is hittem volna 1945 előtt, hogy valaha is így lesz; így beszél, s hangját átforró- sítja a szeretet az emberek iránt, akiket nevelt, a gyerekek iránt, akiket most tanít A II, vegyes osztálynak a fő­nöke. — Hét-nyolc évesek. A felszaba­dulás után születtek. A régi vilá­got nem ismerik, de hallottak róla, szüleiktől is, tőlem is. A minap egyik olvasmányban ezzel a szóval találkoztunk: fasiszta. Kérdem, tudják-e mit jelent. Egyszerre öten is jelentkeztek: „Elnyomás”. Hát a népi demokrácia? „Szabadság — kiáltották egyszerre —, a szabadsá­got jelenti!” Szabadság, drága szabadság, ti­zenegy éve őrzünk, vigyázunk, Győri Sándornéval együtt egy egész ország! — Hát ime, látja, ezt mondja nékem a ruhafogos a tanteremben. Mindent elmond: múltat, jelent jövőt. Ezzel búcsúzom és magammal viszem diószemének melegségét. Csák mikor már az új betonjár­dán ballagok, döbbenek rá, ilyen meleg, barna pillantása van édes­anyámnak is. Péteri István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents