Szolnok Megyei Néplap, 1956. március (8. évfolyam, 52-78. szám)

1956-03-04 / 55. szám

4

SZOLNOK MBGTB HtFUF

Cí árom nap múlva már kilenc tiszt vett részt azon az éjszakai értekezleten, amelynek vezetője (anélkül, hogy ő ezt így akarta volna) Guszev százados volt. Egy hét múlva már tizenegy tiszt töltötte együtt az éjszakát egy bjelo- rusz paraszt szűk viskójában. Órákon át tárgyaltak, tanácsikoztak a tisztek — a sötétben ülve. Mécsest Sem gyújtottak*

•— Szabadság! — Ezzel a szóval köszöntötték egymást Guszev tisztjei.

Miikor már messze maguk mögött hagyták a lovasok Mimszik városát, és a volgamemti lovak valahol Lemberg táján taposták a sarait, Guszev századost Beszkin ezredes rendelte magához. Beszkin ezredes Lemberg közelében egy ösá Pomya- tovsziki kastélyban állomásozott. Azt parancsolta, hogy Guszev egyedül jöjjön. A kapitány azonnal engedelmeskedett, és a parancsnokságot Kondratov hadnagyra bízva, a Ponyaitovszká kastélyhoz lovagolt. De Beszkin ezredeshez nem jutott be. Az előszobában letartóztatták. Azonnal vasravertéfe*

Minszkbe szállították, és Ott a kormányzóság pincéjében tartották láncraverve, kenyéren és vízen, bosszú-hosszú időn át. Egyetlenegyszer sem hallgatták ki. Fogalma sem volt arról, hány hónapja, vagy hány év óta fogoly. De nem is ez izgatta. Társai sorsáról szeretett yolna hírt hallani,

Egyszer azután, amikor már régen lemondott a reményről, hogy valaha is meg fogja tudni, hol és hogyan pusztultak el azok, akikkel néhány éjszakán hányták-vetették a világ sorsát és elhatározták volt, hogy a szabadságért fognak harcolni, mikor Guszev már mindenről letett — levelet kapott. A mogorva Őr, aki reggelenként egy kétfontos kenyeret és egy cserépkorsó vizet hozott a sötét cellába, (a cellában sötét volt, Guszev csak arról tudta a reggelt, hogy kenyeret kapott) — az őr egy reggel nem volt mogorva. Először történt meg, hogy köszönt. Guszev azt hitte hallucinál. Az őr így köszöntötte: Szabadság! -A korsót és a kenyeret letette, aztán egy cédulát adott át a szalmazsákon heverő Guszevnek. A fogoly nem értette a dolgot. Az őr semmit sem mondott és ő semmit sem kérdezett. De (ez is először történt Guszev fogsága alatt) az őr — őszes szakálú, zömök, bicegő, kiszolgált katona — meggyújtott egy kis olaj mécsest és letette a földre a szalmazsák mellé. Aztán szó nélkül kiment. Az olajmécses sápadt fényénél Guszev elolvasta a levelet, amit Tihomirov hadnagytól kapott;

.Az a magyar gróf, akit Minszkben úgy megutáltunk, kíséretétől elszakadva lovagolt Lemberg felé. Embereink osztráknak nézték (nem tudták, hogy még az osztráknál is kutyább), lekapták a lóról és csúnyán megverték. A hét legény közül, aki véresre verte a hazaárulót, kettőt sikerült a kiséretnek elfognia. Az egyiket, akit Nagybendőjűnek hívtak, hiába kínozlak, a száját sem nyitotta ki. Agyonverték. A másik elfogott legény (a nevét nem tudom), vallott. Hogy mit, azt nem sikerült megtudnom, de bizonyos, hogy azt vallotta, amire az ügyészségnek szüksége volt. Veled együtt tizenhat tisztet fogtak el és a te őrmesteredet, Ványka bácsit. Mi tizenöten megtagadtunk minden vallomást, de Ványka bácsi tagadás helyett meg akarta győzni a bírákat arról, hogy nekünk van igazunk, mi vagyunk az igazi oroszok, akik nem a szabadságharcosok ellen, hanem azok mellett akarunk harcolni. Úgy tudom, rövidesen bíróság elé állunk. Vádiratot még nem kaptunk, de azt már tudjuk, hogy a vádirat szerint te vagy az ,,összeesküvés” kezdeményezője és vezére. Kétségen kívül áll: valamennyiünket felakasztanak. De egyfelől megnyugtathatlak: valamennyien bátran fogunk viselkedni, úgy, ahogy orosz katonához illik. ■. .”

Gu-zev egész nap. és még hosszú napokon át fel és alá járkált az öt lépés hosszú, három lépés széles, sötét cellában. Hangosan beszélt. A védőbeszédét mondotta. A védőbeszédét, amely sokkal inkább hasonlított egy vádirathoz. Kemény, súlyos szavakkal bélyegezte meg a zsarnokságot, színes, forró szavakkal üdvözölte a szabadságot, és annak harcosait. Szavait széles kézmozdulatokkal kísérte,

*

uszev csak a tárgyalási teremben tudta meg hogy mindösz- 6ze három és fói hónapot töltött a pincebörtönben.

Első Miklósnak, minden oroszok teljhatalmú önkényuralkodójának legkegyesebb parancsa értelmében a „hűtlenséggel, felségsértéssel, haG U S Z E y- ü

(RÉSZLET)

zaárulással. lázadással és az ellenséggel vailó egyetértéssel vádolt Alexej Guszev és társai ügyében" a legfelsőbb katonai törvényszék szolgáltatott igazságot,

A tárgyalást a cár megbízottja, Juszupov herceg készítette elő. — Ugyanaz a Juszupov herceg, aki Moszkva alatt, saját használatára színházat építtetett, ahol az általa rendezett színdarabokat neki egymagának mutatták be. A tárgyalást is úgy rendezte, mint egy látványos színdarabot. Parancsára a kormányzóság épülete nagytermének falait fekete posztóval vonták be. A bíróság számár* magas emelvényt ácsoltak. Az emelvényt is, az asztalt is, — amely mögött a bíróság helyet foglalt — vérvörös posztó takarta. A vádlottak alacsony, háromlábú széken ültek — egy vádlott, egy szuronyos őr *. * Az őrök egyenestámlájú, magas székeken foglaltak helyet. A bíróság asztalán, elefántcsont talpazaton hatalmas, ezüst feszület állott.

Bevezették a tizenhét vádlottat; A tisztek ruhájáról a tárgyalás megnyitása előtt levágták a vállszalagot Ezt Juszupov herceg parancsolta így. A parancsot teljesítették, bár tudták, hogy az törvény- ellenes. A cár megbízottjának parancsszava fölötte ál' a törvénynek.

A tárgyalást 1849. július 29-én, délelőtt 10 órakor nyitották meg. A bíróság három tagjával (egy tábornokkal és két ezredessel) együtt egy magasrangú tábori pap is helyet foglalt az emelvényen. A tárgyalás megkezdése ellőtt a tábori pap arra kérte a Seregek Urát, hogy világíts« meg a bírák agyát, és öntsön erőt szívükbe.

A beszéd alatt a tárgyalás közönsége (tisztek és állami hivatalnokok, kincstári asszonyok és félvilági hölgyek) sűrűn vetettek magukra keresztet.

Guszev csak tizenegy vádlott-társát ismerte és Vinogradov őrmestert. aki a vádlott tisztektől elkülönítve ült — a padlón, öt vádlotttársát (öt fiatal tisztet) most látta először Guszev százados.

Tizenöt tiszt (személyi adatai felvétele után) kijelentette, hogy semmiféle vallomást nem hajlandó tenni. Mintha összebeszéltek volna, mindegyik így végezte kijelentését:

—• Az önök számára nincs mondanivalónk! Az orosz nép pedig akkor is megért minket, ha hallgatunk*

A tizenöt tiszt után az elnöklő tábornok Vinogradov őrmestert szólította. Vinogradov bejelentette, hogy vallani akar.

— Üljön le! Szólítani fogjuk;

Csak most került sor Alexej Guszev századosra. Személyi adatainak jegyzőkönyvbe vétele után, a kérdést be sem várva, kijelentette, hogy beszélni akar;

— Nem vallani, hanem beszélni — mondotta tiszta, messzecsengő, nyugodt hangon. — Különben jelentenem kell, hogy azt sem tudom, mivel idolnak. Mióta letartóztattak, senki sem hallgatott ki, és a vádiratot sem láttam*

Most szólalt meg először az ügyész, aki szintén tábornok volt.

— A vádat, ismertetni fogom. A védő urak megkapták a vádiratot.

A védő urak — tizenhét fiatal tiszt — mikor az ügyész feléjük mutatott, sarkantyúik összecsapásával válaszolták.

Vinogradov őrmester hosszan beszélt. Lelkűkre akart beszélni a cári tiszteknek.

■— A gazdag embert segíteni ostobaság — mondotta. — Segít az magán. Jobban, mint kellene. A szegény embert elnyomni bűn. Minden pimasz úgyis a szegényt nyúzza. A német császárt segíteni gonoszság. A német császárt verni. Istennek tetsző dolog. Ha szegény német állana szemben szegény magyarral — Isten látja lelkem —nem tudom, ki mellé állanék. De mikor úgy tudjuk — és ez az igazság — hogy gazdag német — a császár — harcol szegény magyarok ellen, nem is lennék igazhitű orosz, ha nem a szegény magyarral éreznék.

Hosszan beszélt Ványka apó, ki nyugodtan, magabiztosan állott bírái előtt. Szálas alakja, mint az öreg tölgy törzse. Szakálla szén és ezüst. Messzifekvő diőbama szeme égett a mély szemgödörben. Ványka apó hangja hol pattogó — mint mikor parancsolt a katonáknak — hol lágy, mint mikor oktatja a fiúkat.

Ványka apó szavait a népi életből és a katonai életből vett példákkal cifrázta, de úgy látszik, a tiszt urak szivét ezzel sem sikerült meglágyítania, sem az agyukat megvilágösí- tanL

— Tudják a tiszt urak, mennyit dolgozik és mennyit nyomorog az orosz muzsik? — kérdezte. —- Tudják a tiszt urak,- hogy a katonák is szegéoypaxasztok, akiket kötéllel

GY

vittek a cárt szolgálni, tizenhat esztendőre, koldus zsoldért, festetten íakeresztért. Hát csak nem várják az urak, hogy olyan hitvány ember lesz a katonaruhába öltöztetett orosz muzsik, hogy a német urakat segíti a szegény paraszt ellen.

Az ügyész indítványára ennél a pontnál az elnök véget vetett Vinogradov őrmester kihallgatásának.

Most került a sor Guszev századosra.

Guszev arca beesett, szürkészöld. Szája szögletében kimélyültek a ráncok. Szeme égett, szinte világított. Mikor beszélni kezdett, meg- görnyedten állott bírái előtt, de fokról fokra, szóról szóra mind egyenesebb lett és végül már olyan volt, mint egy volgaparti jegenye, vagy, mint egy felkiáltójel.

— Amint már mondottam, beszélni fogok, de nem védekezni. Vád van ellenem — ha nem is ismerem. De bűnöm nincsen. Ezt hitemre vallom. Nem önök előtt, de népem előtt és népem istene előtt.

Az ügyész kívánságára az elnök többször félbeszakította Guszev előadását, de a vádlott egyes érvei annyira megtetszettek az ügyésznek, hogy később már nem zavarta, sőt ő maga biztatta Guszevet, hogy csak beszéljen, fejtse ki minél részletesebben a mondanivalóját. Hisz Guszev minden szava azt bizonyította, hogy valóban ellensége a cárnak.

És Guszev beszélt;

— Azért harcoljunk a magyarok ellen, mert ők ellenségei a Habsburg császárnak? Ez igazán nem ok arra, hogy orosz vért ontsunk. Hisz az orosz népnek semmi oka barátsággal gondolni a Habsburg császárra, és minden oka megvan arra, hogy ellenségnek tekintse a kis szláv népeket elnyomó Habsburgokat. Vagy azért harcolunk a magyarok ellen (mint egyre halljuk), mert a magyarok elnyomják a Magyarországon élő szlávokat? Ha a magyarokat legyőzzük, ezzel nem szabadítjuk fel a Habsburg birodalomban élő szlávokat, hanem csak azt érjük el, hogy a szlávokon kívül a magyarok is a Habsburgok szolgái lesznek. Nekünk nem ezért, hanem ez ellen kell harcolnunk. Ha a magyar szabadságmozgalom győz, a magyaroknak véres áldozatokkal kivívott szabadságuk védelmére szükségük lesz szláv szomszédaik barátságára. És ilyenképp a magyarok győzelme hozná meg azt az eredményt (a Habsburg birodalomban élő szláv népek szabadságát), amit nekünk — így halljuk — a magyar mozgalom vérbefojtásával kell elérnünk*

— Érdekes! — mondotta az ügyész, és sürgette Guszevet, ki rövid szünetet tartott:

— Tovább? — kérdezte Guszev.

— Ha a tábornok úr látta volna azt a magyar grófot, akit mi Minszkben láttunk és hallottunk, akkor megértené, hogy nemcsak a magyarok és németek között folyik a háború Magyarországon, hanem a szegények és az urak között is. Zichy gróf magyar és a mi segítségünket kéri a magyar nép ellen. Ezt csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a magyar urak segítséget kémek tőlünk ahhoz, hogy továbbra is szolgaságban tarthassák a magyar népet. Az osztrák segíti a magyar urakat, ahogy a magyar urak segítik az osztrák császárt. De mert, úgy látszik, együttvéve is kevesek egy szabadságszerető, vitéz nép akaratával szemben, azt akarják, hogy mi játsszuk a hóhér szerepét. Ez a szerep nem méltó hozzánk. Azt kell a bíróság elé állítani, aki ilyen gyalázatos szerepet szán annak az orosz népnek, amelyek megvédte a szabadságát a tatár ellen, a török ellen, a svédek ellen és megvédte saját és Európa népeinek szabadságát a franciák világhódító császára ellen. Nem! Az orosz nép nem akar hóhér lenni és nem lesz hóhér.

— ön nagyon sokat dobálózik, vádlott, a hóhér szóval — szakította meg Guszevet a tárgyalást vezető tábornok. — Vigyázzon, nehogy saját sorsát jövendölje meg.

— Én nem a magam sorsáért aggódok — felelte Guszev*- — Egy bizonyos — így az ügyész —, Guszev vádlott szavai bebizonyították mindazt, amit a vádirat állít. Sőt még többet is. Guszev és társai eladták magukat Kossuthnak.

Az ítéletet 1849 július 30-án délután három órakor hirdették ki.

A tizenhat tiszt közül hetet lefokozásra, a hadseregből való kiírásra és kötéláltali halálra Ítéltek. Kilencet, lefokozásra, a hadseregből vgjó kizárásra és szibériai száműzetésre. Halálra ítélték Vinogradov őrmestert is.

Guszev Alexej százados halálos ítéletét azzal súlyosbították, hogy végig kell néznie hét társa kivégzését;

★ IRODALOM

EGRI LAJOS:

QÁzenel eqij iz&ojet kat&nának

Ott vagyok újra az éjben, az ácsorgó hegyek alján,

S látom: a fürge patak habjain olvad a hold.

Érzem: Máricus énekel és rügyeit uyitog»tja;

Burgenlandi tavasz — burgenlandi halál.

langyos az erdő, roppan a száraz galy, s tavasz-éjben rongy menet imbolyog a csillagok arca alatt.

Szürke halál ólmozta pecsétjét mindre, s az ösvény táncol a lábuk alatt. Ösztöne húzza tovább és a rikoltó korda-vezényszó hajtja az éjben sírja felé a rabok csontrafogyott seregét, lenn a paták muzsikái, némán könyökölnek a bércek.

suttog a fenyves — a szél csókja a harmaton ál hozza a rét hócseppjelből nyűt kék ibolyáknak tapsikoló örömét — s billeg a falka tovább,

Esti neszek pendülnek a fűszálon s vele halkan dobban a föld. Szuronyok vad kerítése mögött hallgat a tábor; a lágy szántson az állj -lekaszálta* elhullott csapatát nézi közönnyel áz ég.

„Most!’’ — és már rohanunk ketten felfelé s a sötétség jó takaró. Selyem ágy vár odalenn, hol a föld a erdő ád menedéket az őz, meg a nyúl puha fészkén.

Már közelit a patak, hallom a halk csobogást —- a dörren a fegyver, reszket a lomb, feketédnek az árnyak —

„Jaj.. .!’* — g elesett, zuhan és loccsan a víz vörösen, lángol a hab, s egy hal veti fel testét a magasba..*

Üszőm az árba >— falánk sodra magához öleL

Hány üde hab porlott el a zord szíriekbe botolva, hány rflgye nyílt a tavasz lágy fuvolája nyomán parton a fűznek, s hány hazatért perc hagyta a porban nesztelenül a nyomát? Nem tudom: Ott a parázs lázban, a hűs kavicson betakart a varázskezű álom.;,

... kergül a Göncöl, a hold döngve legördül a nagy égkupoláról, és a Fiastyúkból pihe szállong —* és valahol zivatart kerget az ércakarat.

Vitt s nevetett: két karja anyámé volt, s dala bölcső.

Vitt s pirosán lobogott lenn a falu, — s korom ült szerte a tájra. Az ágyúk győzelem ünnepe dörgött, s jöttek a győztesek; a csillagosok, katonák.

Nem tudom a nevedet, s nincs semmi egyéb, csak az emlék: Látom a szürke szemed, lebben a barna hajad.

Nincs postás, aki meg'élné a lakásodat és én így üzenek: Szabadult életemet köszönöm.

Besenyszög kulturális életéből

Levelemben szeretnék néhány szót szólni Besenyszög kulturális életéről.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezen a téren jelentős lépést tettünk előre az elmúlt évben. A községben ezalatt 16 politikai, 15 gazdasági, 4 történelmi, 2 egészségügyi, 4 pedagógiai, 3 irodalmi tárgyú ismeretterjesztő előadás zajlott le. Ezenkívül 8 bábszínház előadást rendeztek s 11 esetben színdarabot mutattak be. Az év folyamán lezajlott kulturális rendezvényeken mintegy 19 ezren vettek részt.

Az élénkebb kulturális munkát akadályozza, hogy a községnek nincs kulturotthona, sem megfelelő helyisége, ahol az előadásokra a szereplők nyugodtan felkészülhetnének. Néhány évvel ezelőtt még a mozi is igen elhanyagolt volt, kevesen is látogatták. Az elmúlt évben azonban rendbehozták s azóta örvendetesen megnövekedett a mozilátogatók száma.

Igen komoly a fejlődés a könyvtár látogatottsága terén. Három évvel ezelőtt a népkönyvtár havi forgalma alig érte el az 50 könyvet, ma pedig már megtörténik, hogy havonta 400 könyvet cserélnek az olvasók, s nemcsak a fiatalok járnak el a könyvtárba, hanem vasárnaponként, ünnepnapokon a felnőtt dolgozók közül is igen sokan s nem restellik öreg, volt tanítójukat megkérdezni, milyen könyvet ajánl olvasásra. Több könyv- ismertetést tartottam már s azóta nemcsak a történelmi tárgyú regényeket, hanem Puskin és Gorkij műveit is rendszeresen olvassák;

Még örvendetesebb a szolnoki színházi előadások látogatása. Mikor 1954-ben a Szolnok megyei Néplap levelezői ankétot rendezett, a levelezőket, magamat is, meghívta a Szigligeti Színház egyik előadására. Ekkor elhatároztam, nem nyugszom addig, míg az általam tanított beseny* szögi fiatalokat el nem

viszem színházba, Ja állami gazdaság segítségével sikerült. A fia* talok annyira fellelte»- sitették szüleiket, hogy 35 felnőtt dolgozó iseU ment megnézni az elő* adást. Ezt követően Bálint Béla iskolaiga»* gatóval együtt még sok ilyen közös színházlátogatást szerveztünk s az szolgál leginkább örömünkre, hogy ma már igen sok felnőtt bo* senyszögi dolgozó ke* rékpár on, kocsin, alkalmi fuvarral, vagy más közlekedési eszközzel elutazik Szolnokra s csak azért/ hogy színházt előadási nézzen meg. Legutóbb a Kőszívű ember fiai előadásán láttam igen sok beseny8zögit. Azóta, a hasonló című Jókai regént/t is sokkal-sok* kai többen olvassák, Ezen az egyszerű példán is könnyen le lehet mérni, hogy falun is egyre fejlődik a kulturális élet iránti igény. Ezt az igényt kielégíteni fontos kötelességünk.

WESNICZKY ANTAL tanító Besenyszög

A halálos ítéleteket 1849. augusz" tus 16-án, napfelkelte előtt hajtották végre, a minszki Preobra- zsenszkij-kaszámya udvarán. Szorosan egymás mellett állott a hét akasztófa, amelyeket a Preobra- zoenszktj ezred három százada fogott körül.

A kivégzésen megjelent Minszk katonai kormányzója, Galicin herceg is.

Az ügyész, miután a hátrakötött- kezü elítélteket eléje vezették, mégegyszer felolvasta előttük az ítélet rendelkező részét.

— ítéletvégrehajtó, teljesítse kötelességét!

Elsőnek Tihomirov hadnagyot vezették a bitófa alá.

— Éljen Oroszország! — kiáltotta Tihomirov, mikor a hóhér nyakába dobta a kötelet.

— Éljen a szabad Oroszország! —- kiáltotta a második halálraítélt.

— Vesszen a zsarnokság! — így a harmadik.

Vinogradov őrmester volt a hatodik, kit a bitófa alá vezettek;

—• Pokolra minden cárral, minden úrral! — kiáltotta Ványka apó.

Utolsónak lépett az akasztófa alá — szilárd léptekkel — Alexej Guszev*

üío&t aa» volt fiteteaíaű

volt, az arca, és mintha a ráncok is eltűnte volna szája szögletéből.

— Éljen a szabad népek testvéri szövetsége! — kiáltotta az élettől búcsúzva;

Augusztus tizenhatodika volt, nyár dereka, de hűvös, őszies idő. Mialatt az ügyész az ítéletet olvasta, megeredt az «aő, aiőbb csendesen, majd mind erősebben:

Mikor a hóhér az «bő elítéltre tette a kezét, a izéké» egy házban félreverték a harangot*

— Tűz van! Tűz van! Tűz van! — kongta messzehalló hangon az ősi, legendásmulfú minszki harang, amely valamikor török veszélyről szólott volt.

A vértanúk sohasem tudták meg, hogy mialatt életüket áldozták a szabadságért, ismeretlen tettesek, talán testvéri kévék, éa talán azért, hogy érettük bosszút álljanak, felgyújtották a kormányzóság épületét.

Egész nap ömlött az eső- 5e egek csatornái sem tudták eloltani a tüzet. Késő éjszakáig égett a kormányzósági épület, amelynek dombon álló romjai évtizedeken át figyelmeztették a népet: Van olyan tűz, amit nem tud eloltani semmi» nemű erő, semminemű hatalom;