Szolnok Megyei Néplap, 1956. február (8. évfolyam, 27-51. szám)
1956-02-19 / 43. szám
MŰVÉSZÉT ★ LkHtNCStR MIHLOSi V á n dór színészek PÉTERI ISTVÁN: HÁROM FELTÉTEL Csak délben találkoztak. Az aszszony az iskolából jött haza. Ezzel állított Asztalosnak. — Hanemhát, hallja-e, Asztalos, becsapták magát azok a szövetkezetiek! — Engem?! — Magát hát! — Aztán hogyan? Merthogy rettentő kíváncsi vagyok. — Becsapták, ha mondom. Hát nem kötötte-e ki, hogy a maga nevét nem hirdetik, hogy így, meg úgy. Asztalos László, satöbbi, satöbbi, belépett a Vörös Csillag Terme'őszövetkezetb?? — Kikötöttem — bólintott rá Asztalos. — Nos. tudja, mit láttam tegnap a moziban? — Mit? — Hát a maga fényképét a vásznon, a szünetben hirdették, hogy Asztalos László hétholdas. aki júliusban lépett be a Vörös Csillagba, eddig már 87 munkaegységet szerzett s erre ennyi pénzt, ennyi búzát, kukoricát, meg nem tudom én mit kap... Szóval nem tartották meg a zendült fel a sarokból Du1ó Nagv Sándornak, a rizscs brigád vezetőjének hangja. — Azám — toldotta meg Kispál — a belépési nyilatkozat. Aztán iszunk áldomást. Itt. van ni, töltsd sült. pedig valamikor tanította. Emiatt van, hogy Asztalos még ma is ,Jkezátcsókolom’‘-ot köszön néki, s úgy szólítja, hogy „tanítónéni”, pedig mér közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. A gyerekek ügye után — mint mindig — most is ezt a kérdést szögezte az asszony Asztalosnak, míg az szemmelláth atóan Jóízűen eszegette a szalonnát a cs'kos abrosszal terített asztal mellett a konyhában. — Hát aztán má újság? Asztalos erre máskor csak htimmögött. hiszen a kérdés csak azt szolgálta legtöbbször, hogy utána Egy költő és az ő ihlete Vastag, sűrű fcllegekkel terhes ősz ez, vaksötét. Mintha esteledne reggel,, s az eső apró sörét. Víz, meg víz — és a kanális biirpöl egyre, részegen. Minden ázik. a halál is esernyő alatt megyen. Es a költő a barátom, bánatosan szólt: „Nahát! írnék, ám seholse látom versem holdját, csillagát/' „Képzeld azt. hogy most az ég a Föld. akkor a villanyok megihletnek, mint a méla hold s a fényes csillagok'’ —■ igy beszéltem Ö legyintett, keserűen nézett ream: ..Hagyjuk ezt a báva viccet! Hegyre menni korcsolyán!” „Mit tudod te!’’ — mondta aztán „Szempont Ismerem nagyon. De ha versem földről írnám, fejre kéne állahoin," elután fél ölre jár az idő, mínusz húsz fok a hideg. A Szolnoki Szigligeti Színház előtt havasait, jégvirágos ablakokkal áll a modern echós-szekér: .az autóbusz. A színészek dideregnek, hiába csavarták magukat körül pokrócokkal. De hibátlan a jókedv, heccelik egymást a i'acugásért és kigúnyoljdk a hideget. A létszám teljes, irány: Jászapáti ,,. Uttalan utakon poraszkál az autóbusz, motorja bőgve viaskodik a hóakadályokkal, kívül a zord puszta, idebent a művészetről beszélgetnek. A zenészek Paganini ujjait dicsérik, és a hegedűről úgy vitatkoznak, mintha az élő amber lenne. Jánosi Kati, a Győri Kisfaludi Színház vendégművésze nem beszél, óvja a hangját. Ki gondolná, hogy ez a viharkabátba öltözött, fűzős asszony annyi frisseséget és üdeséget varázsol maga köré, ha a színpadra lép primadonnaként? Bánki Róbert bácsiról is nehéz elhinni, ki most békésen pipázgat, mint valami portás, hogy (3 lesz a Montmartrel ibolya szüntelenül kacagtató Spagettije. Az előadást a járási kultúrotthon színháztermébe hirdették meg este nyolc árára. Némi aggodalomra adott okot, hogy fél nyolcig egyetlen lélek se jelentkezett, hisz faluhelyen szokásos korán beülni az előadásra, egyrészt, mert ilyenkor este úgysincs mit tenni, másrészt az élmény előtti várakozás idehajtja az embereket. Túri János, a kultúrotthon mindenkori cukorka- és cigarettaárusa eképpen oszlatja el az aggodalmat, miközben kipakolja a portékáit: — Hajfaj, sokan lesznek itt, kérem. Még tíz perc, aztán dől a nép befele. Igaza lett. A terem tágas, sokszáz elfér benne, az ülőhely több négyszáznál. De ez is kevés. Nem bánják az emberek, ha nem ülhetnek le, csak lássanak, örömest kifizetik a belépő árát. Annyian vannak már, hogy egymáshoz lapulnak, leghátul meg a falnak vetik a hátukat. A számos ajtónyílásban is emberek szoronganak, A zenekar összefolyt a közönséggel, csak a szerszámodról, meg a kottaállványokról látszik, hogy ki a muzsikus. Rengeteg o gyerek. Fegyelmezettek, ami igen nagy szó. Mert nincs nehezebb a gyerek számára, mint kordában tartani a vásottságát. Ehhez hozzásegítik őket a szülők, meg a pedagógusok. Ezt a sok lurkót látva, akaratlanul is eszembe jut első színházi élményem. A vidéki város munkáskerületében nem volt kulturház, de még olyan kocsma se, amelyiknek színpada lett volna. A templomot nevezték úgy, hogy kulturház, sőt csak így hívták és soha nem tudták eldönteni, hogy mi is tulajdonképpen. Egyik végében volt az oltár, a másokban a színpad. A színpadon énekelt a kórus és megesett, hogy díszletek között orgonáit a kántor. Estére akkora tolóajtókkal zárták el az oltárt, mint a pajtakapu és a közönség, amelyik délelőtt imádkozott, estére liátatfordított az oltárlszentségnek és nevetett a Csókos huszárnak. Én is ezt akartam megnézni, de pénzem nem volt, mert anyámnak se volt, így hát litánia után elbújtam a színpad alá, itt lapultam estig. Akkor bújtam elő, amikor kezdődött az előadás, de a rendező azonnal nyakoncsipett és klpenderitett az utcára. Azóta se tudom, hogy milyen is a Csókos huszár. Ezek a jászapáti gyerekek meg itthon vannak a kulturotthonban, kifésülködve, tiszta ingben és komolyan viselkednek, mint a felnőttek, erre pedig jogot ad, hogy leszurkolták a hat forintot. A kisebbeket atyáskodva előbbre engedik, hadd lássanak azok is. 4 gongütés elvágja a zsinatot S* és áhítatos figyelem lesz úrrá mindenkin, amikor széthúzódik a függöny. Ni csak, a színpadon, amit olyan jól ismernek, műterem látható egy magas ház legtetején, ferde ablakán átüt a nagyváros tetőinek, kéményeinek körvonala és ezt mindenki elhiszi. Az imént még Jászapátiban voltak, most meg már valahol egy nagy városban és anélkül, hogy gondolnák, részesei a mesének. Itt van a három művészbarát, a festő, a muzsikus, az író, milyen kedves legények! Olyan szegények, mint hajdan a jászapáti harangozó, de nem lehet őket sajnálni, mert önmaguk gúnyolják ki saját nyomorúságukat. Ahány élces megjegyzás, ahány szellemes hasonlat, anynyiszor harsait fel a nevetés. De nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a falusi emberek csak a vaskos tréfákon tudnak nevetni. Ennél hálásabb, gyorsabb felfogású közönség nem kell sehol. Alig kezdődött el az előadás, máris ünnep van itt, színészek, nézők közösen válnak eggyé a színpad világával. Lám, most meg a kis Violetta hatja meg a közönséget, aki mindenáron segíteni akar a művészbarátok si ralmas helyzetén. Hát ez lenne az Jánosi Kati, aki viharkabátban didergett az autóbuszon? Neki most semmi köze a korábbi utashoz, nem is tudja, hogy utazott, teljes odaadással éli azt az életet, amit a színpad parancsol számára. Csak az kelt némi megrökönyödést, amikor Ninan szerepében Farkas Annv előbukkan újságjelmezében• Kát ilyen ruha is létezik a világon? De ehhez is hozzászoknak s tovább aggódnak a három művészért, hogy végre kivergődnek-e a nyomorúságból? Szinte rosszul esik, hogy vége a felvonásnak. Az kellene, hogy reggelig folyjon a játék egyfolytában. A függöny már lehullott, nagy némaság, csak ezután hangzik fel a taps dübörögve. Ilyen tapsot se hallani sehol. Csak azok tudják csinálni, akiknek jó erős a tenyerük. Hát itt van erős tenyér, szufléval is bírják. A színészeknek vissza kell jönni újra meg újra a függöny elé. Aztán amikor kigyullad a villany, egymáshoz fordulnak az emberek ünnepélyes, mosolytól kerek ábrázattal és ennyiben fejezik ki csodálatukat: — Ez igen! Hogy tudták így öszszehozni?.. Mire a másik szótlanul bólint rá, mert mit is tudna egyebet csinálni, ha elnémítja az élmény. Vannak itt számosán olyanok, akik az életben sohase láttak bévülról igazi színházat, hogyne lenne hát ezeknek gyönyörű ez a mai este. Itt van mindjárt egynek Balogh Pál dolgozó paraszt. A feleségével van itt. önérzetesen mondja, hogy lám, távol a város, de helyébe jön a színész, nagy tisztesség ez a parasztnak. Az előadás után nem sietnek haza az emberek, bár tizenegy óra van már. Maradnának még, olyan jól esett ez a pár óra. Lassan ballagnak kifelé, nem fáznak, valami melegíti őket belülről. Valamit kaptak, többek, mint voltak az előadás előtt. A muzsika, a dal, a megannyi tréfás mondás tovább vibrál bennük. Balogh Pál, a dolgozó paraszt, Szabó József, a tanító és dr. Lénárt Károly, az orvos viszik magukal a színpadi hősöket, megőrzik őket és évek múltán is emlegetni fogják, hogy: „Milyen helyre lány volt ez a Violetta, senkiből egyszerre primadonna lett! Meg a zubta, strucc-lábú hadügyminiszter, aki a művészlelkületű Spagettit török pasának nézteV És a színészek annak örülnek, ha ez a színpadi lényük megmarad az emberek emlékezetében. Amilyen észrevétlenül jöttek, úgy is távoznak, az autóbusz havas orra Szolmok felé mutat és amikor beszállnak, ugyanolyan emberek, mint bárki más. Fáznak, álmosak. A jelmezek a ládákban hevernek, i primadonnára visszakerült a viharkabát és az iménti hadügyminiszter, Gellei Kornél köhögve hajtja fel gallérját. Indul a busz, most a csikorgó hóban, de menni fog a tavaszi sárban is, a nyári porban is, mert tájoló gárda 160-szor indul útnak ebben az évben a megye megannyi faluja, városa felé. * jpiműlt éjfél, a jászsági tájon nincs más, csak a végtelen üresség, az országút sivár, az idő mogorva és amíg az autóbusz keresztülhalad az alvó falvakon, Be nyovszky Béla egykori élményeiről beszél. Emlékezése felidézi az időt, amikor Déryné módjára szekereztek faluról falura, megesett, hogy Debrecentől Egerig szekéren utaztak. Kegyetlenül nehéz volt, haj, a hidegről eszébe jut, hogy 1929-ben, amikor Dévaványára költözött, nem kapott lakást iélviz idején, egy kocsmában húzta meg magát feleségével, három gyermekével és a biliárdasztalon aludtak mindahányan. Eltűnt az echós-szekér, itt van ez a modem autóbusz és most mennek az otthon felé. így élnek a mai vándorszínészek, nehéz, de vidám az életük, ahova vigságot visznek, ott szeretetet kapnak és az igazi művésznek a pusztákon is megterem a dicsőség, nem kell ahhoz a cifra színházak vakító rivaldafénye. '
