Szolnok Megyei Néplap, 1956. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-22 / 19. szám

Kö LT Ő- AVATÁS

Emlékezetem paripái a múltba repülnek vissza. Közel 30 éves események emlékei újulnak fel.

1920-as évek vége felé tartott a súlyos gazdasági helyzetben levő emberiség. A kapitalizmus világválsága gyötörte a föld népét, benne nemzetünket s benne a jövő miatt reménytelen magyar ifjúságot.

* E türtánémi és gazdasági krízisben éltük diák-napjainkat és ez időben költőt avattunk a kisújszállási gimnáziumiban.

Az ősi Alma Mater a régi deákos, klasszikus műveltség otthona, tanároknak, literátorcknak, ügyvédeknek, orvosoknak és lelkészeknek az előkópző-műhelye volt. Ezt a célt szolgálták az ifjúság öntevékeny, örműve.ődését hivatott ifjúsági egyesületek is.

A termé zettudományok intenzívebb művelése, sőt még oktatása is messze állott tőlünk. A hunban, a klasszikus műveltség vert az egyedüli elérendő vágy.

A kisújszállási gimnázium önképzőkörét, mely — hálából, mert a város falai között egy évig ott tanított — Arany János nevét kapta, nagy lelkesedéssel látogattuk. Ez önképzőkör módot adott arra, hogy az ifjúság önállóságát fejleszthesse, hogy a nyilvánosság előtti szereplésével önbizalmát erősítse. Szavalatok, szabad előadások tartásával legyőzték az izgalmakat, megszokták, hogy a közönséget a lámpalázas diáiknak , káposztafejeknek’1 kell tekinteni. Fejlesztették a vitakészséget a bírálat-tartásával. Megbíráltuk az elhangzott szavalatokat, előadásokat, felolvasásokat, olykor zeneszámat, — véleményt mondtunk egymás szárnypróbálgatásairól. sikeresebb szereplését megdicsértük, biztatást adtunk.

De az önképzőkör műsorának volt még más érdekes szenzációja, ez pedig az önálló költői kísérletezések bemutatása. Részint a Szerzők szerénysége, nem kevésbé izgalma miatt (különösen, amikor már leányok is jártak a gimnáziumunkba), részint a bírálat szabad folyása és tárgyilagosabbá tétele végett nem önmaguk adták elő költeményeiket, vagy novelláikat, hanem jeligés borítékkal ellátva nyújtották be s azokat az önképző- köri tagok megbírálták. Ilyenkor a bírálók az ismeretlenség homályában lévő szerzők alkotásait bonc- kés alá vették és részletesen megbírálták, tárgyat, tartalmat (elekor még nem ismertük ezt a kifejezést,

hogy: mi az eszmei mondanivalója?), verselését, technikáját, stílusát stb., s a tagság vagy ©.fogadta s működési pontnak számított (min den tag köteles volt, aki belépett az „önkínzóba1’ évente 3—3 pontot szerezni szavalat, előadás, felolvasás, költemény, vagy novella, e.et- le.g zenemű írás, vagy előadás, ill. bírálat vagy hozzászólás stb. által) s dicséretes, jeles, jó vagy gyengébb fokozatra minősítettük, aszerint, hogy tetszett, vagy ha nem tartottuk a verset vagy novellát stb. elfogadásra méltónak, ekkor elvetettük s ilyen esetben a szerző nevét nem hoztuk nyilvánosságra, hanem a szerző nevét tártál mozó jeligés borítékot elégettük. E körülmények sokszor azt eredményezték, hogy soha nem tudtuk meg az elvetett alkotás szerzőjének nevét.

Önkópzőkön titkár voltam nyolcadikos koromban, mikor egy kézzel írt jeligés költeményt nyújtott át egy „közvetítő" azzal a kéréssel, hogy én bíráljam. Hogy ez a szerző határozott kívánsága volt, vagy a tolmácsé, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy megtisztelő feladatot vállaltam.

Vállaltam örömmel, de nemsokára elmúlt örömöm, mert komoly problémát támasztott a költemény. Már nem emlékszem a költeményre. csak arra, hogy valami „szabad vers" volt, va'ami újszerűség jellemezte. Mi pedig, az Arany János- féle művészi forma imádói, nem ismertük, vagy nem szerettük még az újdonságot, őszintén szólva nekünk is Arany Jánosnál fejeződött be a magyar irodalom, mint a debreceni egyetem megboldogult öreg professzorának, s az utámajovőiket vagy még nem ismertük, vagy nem értettük, vagy nem tekintettük semminek. Ady, az új idők új embere tanáraink előtt sem volt „grata persona”, amit bizonyít az a körülmény, hogy 1929. januárjában, amikor halálának 10 éves évfordulójáról emlékeztek meg tisztelői, a Bethlen Gábor körben, mint elnök megemlékeztem róla, s bár csak „az istenes" énekeit mutattam be, a vallásos költészetéből idéztem néhányat, csemegeként diáktársaimnak, mégis több tanárom nem helyeselte, még a szakosok sem, hogy erről a „dekadens" költőről szóltam az ifjúságnak.

Hát így állottunk mi az irodalommal s így nem lehetett csodálni, hegy nem tetszett a beadott költemény s az önképzőkörben bírálatomnak semmiféle jóoldalát nem tudtam vagy nem akartam felmutatni, elvetésre javasoltam. A tagságnak általában tetszett az égetés. A titokban dohányzók ilyenkor készséggel vették elő zsebükből a gyufát és szolgáltatták a máglyatü- zet. így lobbant el egy ismeretlen szerző neve, miután költeményét nem fogadtuk el. Hogy ki volt az új hang tolmácsolója sem én nem tudtam meg, sem a tagság nagy része, legfeljebb a másoló, a szerző bizalmasabb köre, szóval, akik előtt fe'tártá a nagy titkot.

Így örök homály borította volna a szerző kilétét. De a szerzőnek ez az égetés fájt. s nem tudta eltitkolni, és egyszer egy önfeledt pillanatban — talán évek után — K. T. barátom, ki két osztállyal járt alattam, így szólott hozzám: „Sohasem felejtem el, hogy első költeményemet elégetted az önképzőkörben". Ekkor döbbentem rá, hegy kié is volt ez a vers. De a megtörténtet megváltoztatni nem lehet. Elégettük első versét. Nem „mea cúlpázcm’’, mert ez nemcsak az én hibám, hanem a korszellemé, az irodalmi berkeké, a kultúrpolitikánké, mi messze elszakadtunk és elmaradtunk az iroda’mi élettől. Nem az én bűnöm, hogy költőt égett ünk.

Költő-égetés volt? Akkor azt hittem, hogy az. Most 30 év után má-ként látom. Költő-avatás volt. Az igaz, hogy elégettük az első költeményét, elégettük azt, ami benne gyarló, gyenge volt, de megmaradt az érték, a kincs, a mondanivaló gazdagsága, az eszme.

Költőt avattunk, mert K. T. barátom és tanártársam azóta valóban költő lett, több verskötete, essay—, tanulmánykötete, értekezése, bírálata jelent meg, legutóbb pedig a debreceni tragikus sorsú poétáról írt pompás regényt s az írószövetség egyik vidéki csoportjának vezető funkcionáriusa;

így a közel hárem évtizedes visz- szaemlékezéskor nem mea-culpázom a „költő-égetés" miatt, mert nem az vett. hanem „költő-avatás ’ s boldog büszkeség tölt el, hogy én is hozzásegítettem eszmei mondanivalójának kikristályosodásához, verstech- nifcájának töké’etesedéséhez, a lehet igazságos, lehet igazságtalan kritikámmal, hogy befusson az irigyelt költői klasszisba!

így avattunk az 1920-as évek vége felé költőt a kisújszállási gimnázium önképzőkörében, anélkül hogy tudtunk vo'.na róla. Cs. S.

HORTOBÁGYI LÁ«í7lór

HAZAI SZEMMEL

A frissen foltozott cseréptetők Alól itt-ott ma is kilóg a tégla.

Lelsz még foghíjas agg ablakredőt,

Csak látva nézz a sok apró hajlékra.

Ha látva nézel — reng az agyvelőd, Felrázza szíved az eletven példa.

Hiszen itt dűlöng a szemed előtt Sok mábanyúlt alkalmi kapufélfa.

De ha először jársz e környezetben,

Akkor semmit sem mond a néma múlt; A moszatlepte vasbeton fakult

Intelmeire szemed meg sem rebben — Honnan tudnád, hogy itt a megvadult Vegyszer tombolt s a részeg füst lapult.

(Szolnok, 1935.)

SÁRY ISTVÁN:

VETESNÉZÉS

Ködmezőkön sétál a Nap, Lassan lépked, gyér a fénye, Fején széles felhőkalap, Rá-ráhúzza a szemére.

Kopasz fákon verébsereg. Színes levél alápereg, Játékosan, billegösen,

Így szövődik minden ősszel Erdők alján puha szőnyeg, Tarkább, mint a törökkendő.

Őszi búza, őszi árpa Rögök között hegyesedik, Mint megannyi apró dárda S rajtuk harmat begyesedik. Üresen áll a csősz háza,

Csípős szellő meg-megrázza.

Nem rak senki már a tűzre, •.; Hártyásodik füzek tükre . -.,

S mire befagy, — a határnak Hó-durma a takarója.

Őszönként, ha tüzel vágyam Görbe gondjaim átlépni,

Mint hajdan Édesapámmal Kiballagok vetést nézni:

Őszi búza, őszi árpa Őrséget áll a határba,

Mint millió ifjú bajnok, Mellükön gyöngyharmat ragyog, Kemény csaták büszke éke, Konok zsellér-őseimnek Ittfelejtett verejtéke.;

OPAUSZKY LÁSZLÓ;

JEGYZETEK

V áltó őr

Kis ház előtt a balkezében Piros zászlóval... ismered? Némán nézi a száguldásunk S minden vonatnak tiszteleg

Asztal

Elnézem én a kis szobánknak Egyetlen csöppnyi asztalát.

S érzem rajta a messze erdők Gyantás fenyőfa illatát;

Az 1849. január 22.-i szolnoki csata

Szolnok, ez a népek és hadak útján fekvő város, az 1848—49. évi polgári forradalom és nemzeti szabadságharc idején jelentékeny szerepet játszott. 1848 dicsőséges m:r- Ciusát a szolnokiak ezrei üdvözölték; pár hónap múlva pedig Kossuth felhívására fegyvert ragadtak ,.a hon megtartására s a szabadság biztosítására.’1 Jellasics rabiósere- gének őszi veresége azonban a császáriak újabb támadását vonta maga után. s a magyar fősereg hibás és a kormánynak nem engedelmeskedő vezetése 1849 január elején az cr.-zág fővárosát harc nélkül juttatta Wihdischgrütz kezébe.

Az új esztendő Szolnokra rendkívül mozgalmasan köszöntött be. Pestről eljött az Országos Honvédelmi Bizottmány, az országgyűlés, mentették a fegyvsrgyár és bankjegynyomda gépeit, a fegyvereket, a hadianyagot, az élelmiszert. Szolnokig vasúton folyt a szállítás, innen azután naponta szekerek százai és ezrei indultak Debrecen és Nagyvárad felé. A' nagy menetet hátulról Perczel kis serege biztosította. Perczel Mór. ez a radikális politikusiból lett forradalmár tábornok a móri vereség után seregét a visszavon ülés közben gyors ütemben újjászervezte és kiegészítette. Mivel a harc felvételére még nem látta elérkezettnek az időt, január 12-én kivonult Szolnokról, át a Tiszántúlra. A város a délutáni órákban egy neihézlovas dandár élén bevonuló Ottinger császári vezérőrnagy zsákmánya lett, a szállítási kormánybiztos hanyagságából visszamaradt jelentős élelmiszerkészletekkel egyetemben.

Kossuth a szabadságharc vezetőivel együtt Debrecenben haladéktalanul' megkezdte a tavaszra tér- vezett nagy ellentámadás megszervezését. Közvetlen feladatként, a Tiszántúlt és az új fővárost kellett biztosítani, mely feladat nyugatról

Ferczel seregére várt. E „középponti mozgó hadsereg" naprói- napra krpta az erősítést emberien és fegyverzetben egyaránt, minek következtében létszáma január 19-én már 15 ezer fölé emelkedett. A Kossuthtól érkezett támadási parancsra a sereg e napon Karcagról megindulva — egykorú leírás szerint — „fergetsgkónt“ nyomult előre, hogy rajtaütésszerű támadást intézzen a Szolnokon tanyázó császáriak ehen, s felszabadítsa e fontos várost.

A haditerv szerint Kazinczy Bajos alezredes Tiszaibő felől megkerülte az ellenséget, hogy hátulról támadja meg. Hertetandy Miklós alezredes hadosztálya pedig a szandni töltcsen szemközt előrenyomulva lekötötte az ellenséget. A harc január 22-én délután 1 órakor a szandai csárdánál tört ki, innen az ellenség előőrseinek elűzése után a huszárrk a Tisza hiújáig vágtattak, mögöttük a sűrű köd leple alatt haladt a hadosztály. Kazinczy megkerülő csapata azonban késett, s így Hertelendy hadosztálya egyedül támadta meg az eilnséget. A heves ágyútűz, majd a huszárok rohama beszorította a császáriakat a városba.

Január 13-án a szolnoki katolikus lelkész Ottinger utasítására hosszabb szentbeszédben intette híveit, hogy „ne az amitek, hanem földi legjobb atyátok, uratok, királyotok szavát higgyétek1’, s cs. kir. Felségének városunkban tartózkodó vitézeit, mint a megzavart jó rend, s csendesség helyreállítani akaró őrangyalait minden kitelhető szívességgel lássátok és illendőképp megbecsüljétek. Ez intésben foglaltak megvalósítására a szolnoki nép a császárt lovasok visszavonulásakor elérkezettnek látta az időt. Rögvest előkerültek a fejszék és a vasvillák, de az eldugott puskák is, s a hazaszerető szolnokiak seregünket a rabló, harácsoló és erőszakoskodó „őrangyalok11 kiverésében „felfegyverkezve gyámolította, sőt az ablakokból is lövöldözte’1 — mondja a Közlöny tudósítása. E hősi, a szabad utódok örök emlékezetére méltó partizánok a lakosság legszegényebb rétegeiből kerültek ki. A ferences rendfőnek: utólag úgy nyilatkozott, hogy a császáriakat megtámadó nép „nem is lehetett más, hanem valami olly tékozló és korhely, egy olly semmivel biró, kire ráillik ez a magyar közpélda szó: kebelében a kenyere, és hátán a háza."

A partizánok váratlan és vakmerő támadása lehetetlenné tett« a császáriaknak Szolnok megtartását. Kivonultak a városból, s jelentékeny veszteség hátrahagyásával vágtatva meneküllek Abony felé, nyomukban az üldöző Herte- iendy hadosztály, jobb oldalukban pedig az időköziben beérkezett Kazinczy dandár. A huszárok majdnem Abcnyig üldözték Ottinger vasasait, kik még aznap éjjel Ceglédig hátráltak.

A győztes, s a szolnoki nép által’lelkesen fogadott magyar sereg megpihent a városban, majd a körvetkező napion tovább indult, hogy »folytassa győzelmes ellentámadását a főváros felé. A Közlöny, a kormány hivatalos lapja kiemeltein közölte Perczel jelentését a győzelemről. A jelentést külön is kinyomatták, és Kossuth örömmel tudatta a többi hadvezérrel, hogy „Szolnok, a tiszai vidék egyik kulcsa ismét birtokunkban van.11

Szolnok felszabadítása a nagyjelentőségű januári ellentámadás első láncszeme volt csupán. Ez ellentámadás komoly katenai sikereket ért el, de igazi jelentőségét politikai következményei világítják meg. Windischgrfitz tábornagy,, a császár teljhatalmú alteregoja a főváros megszállásával befejezettnek hitte a magyar forradalom elleni hadjáratát. Abban a tévhitben rintgatta magát, hogy a Tisza mögé vonult „lázadó csordák" utolsó maradványai napokon belül szét fogarak szóródni. A hercegnek ez optimista reményeit Perczel váratlan ellentámadása hamarosan meglepődéssé és lázas kapkodássá vátloztatta át. A császári főparancsnokság semmiféle tartalékkal nem rendelkezett, ezért kénytelen volt a Görgey hadtestét üldöző három dandárból kettőt sürgősen visszarendelni, s Pestre irányították a dunántúli partizánok ellen harcoló zászlóaljakat is. Ottinger- nek megerősítésül három zászlóaljat és hárem üteget küldtek, de ezek elindulása után hamarosan jelentés érkezett, hogy Perczel Ceglédnél újabb győzelmet aratott, s ennek következtében Ottinger már Albertire szorult vissza. E jelentés teljessé tette a császári főhadiszálláson kialakult zűrzavart. Két zászlóalj kivételével minden erőt Ferczel ellen küldtek a fővárosból, s Windischgrütz már előkészületeket tett a további visz- szavonulásra. Ezért parancsot adott, hogy a Dunán Pestnél és Esztergámnál verjenek hidat, maga pe- dig sietve Üllőre utazott, hogy személyesen irányítsa a támadó magyar sereg elleni hadműveleteket.

Az ellenséges megszállás szörnyűségeitől meggyötört főváros la- kossáiga szívrepesve várta a felszabadító hadsereget A győzelmek

hírére és Perczel titokban terjeszd tett nyomtatott felhívásainak hatására a január 25-e utáni napok-s ban forradalmi hangulat és harci szeltem uralkodott a lakosság körében. Nagyon sokan vörös toliakkal és vörös szalaggal díszített nemzetőri ruhában járkáltak az utcákon, ezzel is kifejezve: meny* nyíre várják Perczel katonáit.

Vatóban, ottinger seregének szolnoki és ceglédi veresége, a császári hadvezetés kapkodása, a tar-* talt—dk teljes hiánya a császáriaknál és nem utolsó sorban a pesti nép lelkes, forradalmi hangulata, honvéd-várása, — mindez 1849 január utolsó napjaiban reális lehetőséget nyújtott a főváros felszabadítására. A felszabadítás azonban ekkor még nem következhetett be, két okból. Egyrészt Görgeynek csze-ágában sem volt visszafordulni jelentékenyen megfogyatkozott üldözőire, másrészt Perczel se. rege időközben a Fárizjbót nemrég érkezett s fővezérré kinevezett Demíbinski altábornagy parancsnoksága alá került, aki a hadjárat folytatásánál nem vette figyelembe Perczel előző terveit, hanem seregeit ismét visszavetette a Tisza mögé.

Szolnok 1849 január 22—i felszabadítása így nem válhatott egy nagy, országos méretű ellentámadás kiinduló pontjává, de mint a 48-as honvédsereg forradalmi merészségének, a néppel való egybe- forrottságának és a szolnoki szegények hősi par tizánharcánaik

dicső emléke szerves része nemcsak e város, hanem az egész magyar nép hősi, a szabad utódok által mindjobban megismert és megbecsült múltjának.

______ Borús József.

* A szerző január 23-án este féj S árakor a TTIT klubjában előadást tart erről a Itt máról,

,Ö