Szolnok Megyei Néplap, 1956. január (8. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-08 / 7. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I95tí. január áj GERENCSÉR MIKLÓS: JANUÁRI CSILLAGOK 1/ int állt az egész cselédség. ^ Néztek a lsét ökrösszekeret, amelyre fölraíkatta az intéző Jobbágy Albertét, meg a családját. Szomorúan ácsorogtak a barnára taposott havon, az asszonyok zavarták befelé a gyerekeiket. Az egyik laposmellű asszony így pirított rá a csoportosulásból ködmönös kisfiára: — Mars be! Te is olyan beteg lész, mint a Jobbágy Veronka! A kis Veronka dunnák közt feküdt a második szekéren. Tüdőgyulladása volt. Tüzelő arccal, merev szemeikkel nézett az égre. Az ember, Jobbágy Albert tegnap este még a püspök cselédje volt. Most ott ül az első szekéren, a béres mellett, áld majd elhajtja az ökröket a még ismeretlen tanyára. ahol a család új otthonra talál. Az anya beteg kislánya mellett gubbasztott s körötte kuporgott másik három gyerek, a liszteshom- bár oldalának dőlve. — Mér kergette el őket! —• kiabáltak az ácsorgók közül a vastag intézőre, aki egymagában állt túloldalt a bikaistálló sarkánál — rendes ember pedig! — Ne hőböröigjstek, mert mentek utána! — kiáltott az intéző — szocialistára nincs szüksége a püspök úrnak. Mindenkit elkergetünk a birtokról, aiki háborgatni meri az isteni szent békességet! Jobbágy Albert fáradt takintetó- vel belenézett a pusztába, amelyen a nyárfákkal szegélyezett dűlőutat vastagon takarta a hó. Valahogy úgy érezte, mintha nem is létezne, annyira elzsibbasztotta testét-telkét a tótszeres csapás. Ezen a január elsején csak őt menesztik egyedül Halálán van a kislánya. De a tudat józan volt és megszigorította banne a méltóságot a megalázotl- ság. — Induljunk, Mihály — mondta anélkül az ökrösbéresnek, hogy akár rebbenésnyi időre is odahagyta volna tekintete a pusztai dűlő- utat r.raladt a két szekér, a szűzá ra- gyogásban hallgató puszta olyan mesés volt, hogy ahhoz sehol sincs fogható. Lent végtelen fehérség, odafent végtelen kékség, a világ csengő tisztasága és hatalmas nyugalma elnémította az embereket. Kora délelőtt volt. Aztán délután lett, majd alkonyodéit. A szekerek még mindig vánszorogtak. A fehér magyaröklök fekete orrából szabályosan, bőven omlott a pára. Jobbágy Albert megkínzott, fö'.d- színű arca egyre jobban elkomorult. Szemöldöke aláereszkedett, bajuszán szomorúan sorakoztak az apró jégcsapok. Már a harmadik uradalmat hagyták magúk mögött Sehol se fogadták be, pedig kellet* az ember. Kézbe se vették a menlevelet, máris elküldték: meg’átták a 1 akasztást a felső jobbsarokiban, amit az intéző ejtett a ceruzával, így adnak egymásnak jelet az urak mindazokról, akik a szemükben feketék .; -. A hátsó szekérről idehaliatszott az asszony sírása. Minek van ilyen csend? Minek hallja a sírást... amikor hévül neki is folynak a könnyei... — Meddig megyünk, Albert — kérdezte a hallgatag béres, aki úgy érezte magát, mint a bakó, amiért a saját komáját kell lefejeznie. — Kerek a világ — nem ballagunk le róla — sóhajtotta Jobbágy Albert és továbbra is a messzeségbe nézett. TVIég tanya sem volt a közel~'S' ben. Már besötétedett. A dűlő menti nyárfák koronái fent elvesztek a sötétben, mint gyökerük a földben. — Fordulj vissza, Mihály — szólt halkan a hazátlan cseléd — az intéző úgy parancsolta, hogy éjfélre visszaérj. A béres majdnem elsírta magát,— Nem megyek — kiáltott föl elszántan. — De visszamégy. Neked nyolc gyereked van, nekem csak négy. Kell azoknak a kenyér;.. Hosszan viaskodott a két ember, •össze is vesztek, de Jobbágy Albert hajthatatlan maradt. Ha megdöglik hatodmagával, akkor se ránt mást bajba. Lerakták a bútorokat, zsákokat ólakat, malacokat, gyerekeket a hóra, az egyik nyárfa alá. Az asz- szony, meg a gyerekek sivalkodtak, csak a kis Veronika hallgatott. Az ember kegyetlenül szenvedett a sírástól, szívesen világgá szaladt volna. Háttal állt, amikor a szekerek visszafordultak. Fontosán úgy érezte magát, mint az erősszívű hajótörött. aki alól még a gerendát is kihúzták, pedig az sem mentette volna meg a haléitól a partok nélküli óceánban;, -. A hold előjött s egyszerre hideg világosság gyúrt a hómezőre. Az ágak szövevényei nalványan az égre rajzolódtak. A csillagok úgy szikráztak parányi-fehérein, mint a pusztában a hócsülámok. Az ember ugyanolyan hideig volt a szomorúságtól, mint körülötte a világ. Nem mert a családjához lépni, nem akarta, hogy sírni lássák. Az asszony gyenge, elcsigázott hangja a zokogá-tól szaggatottan taposott meggyötört szívére: — Vége ... már nem forró :.. kihűlt az arca..: Hallotta, hogy iszonyú robajjal összierogynak az egek, jajgatva, recsegve dőlnek össze a nyárfák és talpa alatt dübörögve nyílik meg a föld. Pedig nem történt semmi más, minthogy rövid munkája után megállt egy pici szív. A természetnek annyi ez, mint amikor íeperdül egy nyárfalevél. Az ég továbbra is ott feszült felettük és a halott kislány arcába ragyogtak a halhatatlan csillagok, « Az asztal ragyásig tele a disznótor jeleivel: párolgó toros- kápo?ztávai, barna tepertővel, fekete hurkával, nevető kolbásszal, kc,mlósk!snyérrel, hájastésztával — és boroskancsókkal, pálinkás-butykosokKa l Az asztalt tizennégyen ülik körbe. Újesztendőt ünnepelnek Jobbágy Albertéknál. Itt van az egész család. A két lány, a fiú, a meny, a két vő, meg az unokák. Az egyik unoka újszülött, mint ez az esztendő, ugyan tavaly született, de az idén keresztelik meg. Nem hiányoznak a zenészek se. A szövetkezetbe 1 eljött a dudás, a citerás, a furulyáé. Ősi dalok pattognak versenyt a kályha tüzével az ősi hangszereken. A vén igricek csontos ujjai olyan szilaj ul ugrálnak a zeneszerszámokon, hogy az emberek nem tudnak nyugton ülni az asztalnál. Kilódulnak a szoba közepére és úgy döngetik a csárdást, hogy még a villanylámpa is megmozdul tán a mennyezeten. — Ne sergess olyan vadul, Albert, öreg vagyok én mán ehhez... — könyörög az asszony nevetve, de nem hagyná abba, inkább magáihoz szorítja az urát szerelmesen, mint harminc évvel ezelőtt a második bálon. (Mivel az elsőn még illetlenség lett volna). — Any jutóm, soha ilyen nagy mellyű legény nem voltam — nevet az öreg hófehér bajusza alól és halántékához töröl, ahol az erek mentén előcsorcg ugyancsak fehér hajából a verejték. Azon kapták magukat rajta, hogy egyedül táncolnak. Amikor ezt észrevették, gyorsan elfutottak a szoba közepéről, mire a népes család nagyot derült kedves szégyenkezésükön. Közre fogták s össze-vissza csókolták őket. Megint asztalhoz ültek. Jobbágy Albert fölállt az asztalion, kigombolta fekete ünnsplőkaibátját s arcát komolyan körbefordította a népes csalódon. A tartásán, az arcán, az egész emberen látszott, hogy öreg, de a hangja megmaradt frissen zengónek, abból nem lehetett kiérezni a megtörtséget. így szólt a csalódhoz: — Az új esztendőt ünnepeljük ugyan, amit egészséggel megértünk, de hát van egy nagy nevezetessége is ennek a napnak. Sokat hányatott-vetett, aztán magára talált családunk új emberrel szaporodott, .ma adunk nevet a kis lánykának. Engedd meg, fiacskám, hogy én adjak neki nevet, aztán nem bánom, ha többet soha mást nem engedsz meig nekem. Nevezzük a kis virágot Veronikának ..: Az öreg megérezte, hogy mel*■ iette ülő hitvese magábaros- kad. Az asszonyon végigviharzott az a rettenetes januári éjszaka, amelyet huszenegynehány évvel ezelőtt éltek át a puszta mélyén egy óriási nyárfa alatt. Hiába, az az éjszaka súlyos emléknek is... — Csoda hát, ha nem tudja sírás nélkül megállni?.:, Embere lehajol*hozzá, nehéz tenyerével fölemeli hervadó állát. összenéznek, mint annyiszor nehéz életükben s az ember az elérzéke- myüléstől dallamosan mondja: — Ne pityeregj, nagyobbik Veronka ... Van már nekünk kis Ve- ronkámk ... meglásd, nagyra nő és örülni fog a csillagoknak.., Kunráth Sándor: AZ AJÁNDÉK Z/arácsony előtt már majdnem *'• minden ház udvarán reggelenként disznósivalkodás hangzik, majd sárga lángok csapnak a finom hópalyhekkei terhelt felső ég felé, A gyerekek boldogan ugrálják körül a tüzet és vdsongatnak nagyokat. A disznóölés házi ünnep és a gyermekek nem jönnek az iskolába. hanem otthon maradnak, mert nem mulaszthatják el a jó meleg disznókörmöt, amit apjuk a perzselés után leránt, a disznó lábáról, fel ne húzzák kicsiny ujjaikra, hogy azután pajkos kedvvel végig- kopogtassk vele egymás fejslbúbjót. elég kemény-e? ... Azután ott kell '.enni akkor is, mikor a disznó megpirult farkának, fülének szétosztására kerül sor. Van látnivaló éppen elég. Meg szaladj ide, szaladj oda gyerekre mindig szükség van ilyenkor a háznál. Másnap aztán, ha belépünk az osztályba, az ember orrát azonnal megcsapja a finom fokhagymás- kolbász és májas hurkák, no meg a disznósajtok nyálcsurgató illata. Szinte harapni lehet a levegőbe. Pedig rendelet tiltja, hogy olyan ennivalót ne hozzon senki az iskolába, aminek a „szaga’1 az egész osztály levegőjét „megrontja1’. De vajon ki tudná megállni, hogy disznóölés után csupasz kenyérrel jöjjön az iskoláiba és fájó szívvel otthon hagyni a finom disznóságo- kat. Milyen jóleső érzés fízpereek- bsn belekósolni a friss pirosra sült, ropogós, jószagú tepsrtőbe, meg az omlós, disznótorról maradt hájas- tésztába. A gyerekek, különösen a kiseb- ** bek, kiknek még tanítójuk hatalmasság, kire jobban hallgatnak, mint saját édesapjukra olykor ' meglepnek egy kis disznótoros maradékkal, kóstolóval. A fehér kendőbe bújtatott hurkáit, kolbászt, néhány tepertős pogácsát, reggelenként boldogan teszik az asztalomra. — Édesanyám küldi — mondják - és arcuk belepirul. Vétek volna visszautasítani, el nem fogadni a jószíwéi küldött kevés kóstolót. Mert nemcsak az ajándékozás megtiszteltetés, hanem annak elfogadása is. Nem azért hozzák ezek az apró emberkék, hogy ennek fejében majd jobb jegyet adjak az értsítőbe. Nincs még elromolva a szívük. A szeretet, a megbecsülés jele ez csupán, amit tanítójuk iránt éreznek. Némelyek, akik nem hoznak kü- !ön kóstolót, saját uzsonnájukkal kínálnak meg. Két pici ujjúkkal óvatosan megfognak egy falat kenyeret és ugyanannyi kolbászt- vagy hurkát és az asztalomra hozzák. A lányok karácsony félé, mikor a boltiban sza’oncukrot lehet kapni, egy-tót szemet mindig tesznek az asztalra. Sokszor azt s.~im tudom, hogy kicsoda- De ez nem is fontos A szeretet a fontos, amely ezekből a kicsi emberpalántákból felém- árad. És ez mindennél többet ér! J ár az osztályomba egy kis sápadt, vézna fiúcska, Sike Béla. Ö érkezik mindig elsőnek az iskolába, majd beül a padba a helyére és fel nem áll, amíg be nem megyek. Télen bizony sokára világosodik ki, de ő még talán sötétben indul el otthonról, mert alig gyújt be a kályhába a takarító, Bé'a azonnal megérkezik. Beül a sötét osztályba és vár. Csak nagy fekete szemei világítanak, mint két izzó parázs. Csendes gyerek, nincs vele semmi baj. Ha felelnie kell, szépen, szabatosan, kerek mondatokban mondja el a leckét. Sok testvére van, nagyobbak is, kisebbek is. Nem csoda hát, ha elég vékonyan öltözködik; még télidében is. Ráadásul apja többet van a kocsmáiban, mint otthon. Szünetben, mikor a többiek előveszik tízóraijukat, ő mindig egy darabka csupasz kenyere* rak maga elé a pádra és azt csipegeti, mint egy madárka. Lassan eszik, de miié a többiek megeszik az almát, kalácsot, hurkát, kolbászt, ő is végez a kenyérkéjével. Papírját szépen ösz- szehajtogatja, hogy másnap is le-= gyen mibe csomagolni, és beteszi a kabátja zsebébe. Már csaknem minden gyerek disznótori maradékot hozott uzsonnára és jóízűen eszegették tízpercekben. Nem egy tanulóm kóstolóval lepett meg reggelenként, mikor az osztályba léptem. Sike Béla azonban továbbra is csak az üres kenyeret morzsolgatta a pádon. ZT gy karácsony előtti fényes ■Lj reggelen aztán a kis Sike Béla is megmozdult a helyén. Én éppen a naplóbeirással bíbelődtem. meg a hiányzókat vettem számba, mikor feltűnt nekem nyugtalansága. Nagy, fekete szemei szokatlan fényben ragyogtak, akárcsak a téli nap. s egyre csak engem nézett. Nyugtalanul izgett-mozgott padjában és észrevettem, hogy val.unit szorongat a kezében; Egyszer aztán felállt. Eleinte tétován. mintha gondolkodnék, hogy induljon-e vagy maradjon. majd bátran, áttüzesedett arccal asztalom elé állt. s a kezében szorongatott csomagocskát az asztalra tette. — Édesanyám küldte, — mondta ő is, mint a többiek annyiszor, mikor valamit hoztak és megajándékoztak. Kíváncsian nyúltam a kis papírzsákba csomagolt ajándék után és felbontottam. Gyönyörű aranysárgán ömlött a markomba az illatosra megpirított tökmag. Héjából kipattanva kacagott rám és egyszerű sárga ruháján táncot járt az ablakon beragyogó téli napsugár. Illata szétáradt az osztályban, és a padok mélyén szégyenkezve húzták meg magukat a bőrükből dölyfösen kipattanó hurkák és kolbászkák. Béla sápadt arcán pix-os rózsa nyílt ki és nagy kerek szemében ott ragyogott a szeretet és a hála. ÖREG HERCZEGH LÁSZLÓ; AZ K4SZ4 IGNÁC kopott ünnep- Uxruhájúban, lcalappal a fején ült a konyhában, s nagy veres zsebkendőjével törölgette kifőtt tarkóját. Fáradt, szürke szeme párás volt a boldogságtól. — A délivel jön? — kérdezte talán huszadszor. Ar öregasszony rábólintott, s harsányan kifújta orrát szakadozott szoknyája aljába. — Mi lel? — reccservtett rá az ember, amitől az teljesen megsze- lesedett, s az edények között kezdett kapkodni. Hátát égette az ura kutató tekintete. Most meglebbent az ajtóra szegeit lenvászon-lepedő, vakító napfény tört be, s egy koromfekete- hajú, nagyszemű eladólány jelent meg a küszöbön, kezében papír- szalvétával letakart mázastányér. Az asszony ijedtében félmarék sót ejtett a levesbe. A lány észrevette, hozzá futott. De ő elhessegette. — Eredj már. majd kapsz apádtól. hogy mindig ell oncsorcgsz! — Már elvégeztem, — mondta, s huncutul széttárta rózsaszín tényé, rét. — Segíteni jöttem, meg hoztam egy kis kalácsot. Lekapta a szalvétát a iáiról, de már perdült is kacagja a tűzhely elé, lássák a Jani szülei, milyen dolgos lány ő. Combja, közé kap'a sokrárlcú szoknyáját, leguggolt, serény mozdvJMokkal pár kukoricacsutlcát lökött a tűzre. Akkor egy pillanatra lehunyta szemét. Janira gondolt. A tűz beleégetett félig nyitott ajkai közé. Testén jóleső forróság futott végig. Az öreg megelégedetten nézte asszonyoson érett hajlékony alakját, erős Icezét, serény mozdulatait. Mindig ilyen lányt szeretett volna menyének. Egy ideig elmorfmdí- rozgatott ezen, meg hogy a földjük a kenderáztat&nál éppen határos, s ha csak azt az öt holdat kapja is a lány móringnak egyelőre, akkor is boldogan élhetnek a fiatalok, s ő is megmenekül a romlástól, attól, hogy egész élete fáradságé váljon semmivé. Eszébe jutott Dánfi, Molnár Balázs, meg a többi csoportbeliek. Mosolygott magában. Máskor ha erre gondolt, mindig ingerült lelt, most csak mosolygott a sok „élhetetlenen", semmi se ron’halta el hangulatát ma. Minden rendbe jön. Itthon lesz a Jani, megnősül. jó élete lesz. — Te Fáni, előkerült-e már a gyerek levele? Amikor a levél megérkezett, nem találta a sz°müvsg't. rr>dig határozottan tudfa hogy előző este a hegyére tette. Amikor mer előkerült a szemüveg, a levél nem vo't sehol. — Nem, nincsen, hová is tehettem, ládd-e, milyen vagyok, tisztára megzavart az öröm... istenem, hogy nem jut eszembe.:. Hadarva beszélt, idegesen, kapkodva. Az embernek az az érzése támadt, hogy hazudik. A gyanakvás a hosszú, küzdelmes esztendők alatt a vérébe ivódott. Az asszony nem bírta a gyanakvó tekintetet, kisictelt a kamrába. VÉLI ELÉ járt az idő. A nap majd szétégette a falut. Kasza Ignác kiballagott az utcára. Fekete ráncos kezéből ellenzőt formált, s az utat kémlelte. Csak Kucora lépkedett nagy cipőivel huppogtatva az út kövér porát, örömében elébefutott. —■ Agyomisten. Kucora megbiccentette a fejét, s kezét nyújtotta, de a nagy csontos kéz megálltát a levegőben. A lány lépett ki a konyhaajtón, vödörrel a kezében. A kút felé szaladt. Kucora fogai me gcsikordúltak. — Jolán. A lány megtorpant, s ijedten nézett az apjára. — Mit keresel te itt?! — Segítek Fáni nőneműek, meg... — Na, egy-kettő hazafelé! — M irigy á. csak... — Nem mingyá, hanem máris! A lány szemében dac, s félelem vibrált. Kucora eny káromkodást ropoghatott szét f-'gai között, s megindult Kasza Ignác udvarába. — Balá~s! — szélt rá az öreg ijedten, de az nem hallotta. Sűrű vére mind a fejében volt már. Az öreg mosf úgy érezte, tizenöt hold úszik ki a fia alól: Jolán Kucora Balázs egyetlen örököse. Jolán, elszűkült szemekkel várt, de amint az apja megállt előtte, leszegte a fejét. — Megvárom Janit, — mondta elszántan. — Meg?! — hördült fel Kucora. Belemarkolt a 'ány hajába, s a kapu felé lódította. — Pusztulj, míg szépen beszélek! A lány kettőt-hármat bukdácsolt, aztán visszafordult. Arca fakó volt, szeplői látszottak, megcsunyutt. — Nem megyek! — kiáltotta. — Abba maga nem parancsol, hallja! Az apa meglepetten nézett rá. — Szeretem Janit, az is szeret engem! Mit akar?! — Honnan tudod, hisz öt éve egy sort se írt, kellesz is te annak, — Kellek! Az ember hü'edezett. A lány lehajtotta a fejét, pirulva rebegte: — Megérzem én aztat... Kucora vére újra az agyára futott. — Te... te ... az anyád keserves oltári szentségit... Felemelte öklét, hogy a lány arcába csap, de az hirtelen sarkon- fordult s zokogva kiszaladt az utcára — Széjjelcsapom azt a szerelmes fejedet! — kiáltott utána Kucora, s hatalmas öklével megfenyegette. I / ORfrG Összeszedje minden bá'ors '-gáf, s megfogta a kariá’, — Ejnye, ejnye. Balázs, hát mire- való így cselekedni, hiszen szeretik egymást.. ■. — Tülem szerethetik, de ha szégyenben marad, akkor én széjjel- tiprom, mert én tudom, hogy nem kell a Janinak. Csak ficánliottalta, mert odáig volt érte az a bolond lány... — Hogy mondhatsz ilyent, Balázs. Tudom, amit tudok, én vagyok az apja ... — Tülem lehet, de annyit mondok . -.: — Nem jól cselekszel, le Balázs. hiszen épp azt akarom mondani, hogy egyszóval, ha adod azt a lányi, hát én megkérem a fiamnak, no... Beleizzadt, de kimondta. Utána nagyot lélekzett, várta, mit szól rá amaz. Kucora megenyhült, de nem mutatta se azt, hogy tetszik neki a dolog, se azt, hogy nem. — Látod, látod, az a szegény lány is ... Hát volna szived, Balazs? Kucora hallgatott, az öreg kezdte elveszteni a reményt, de azért újra próbálkozott u legnagyobb érvvel. — Mind az 5 holdat a gyerekre iratom, ha megnősül. Kucora vállatvont. — Ha kell neki a Jolán, hat majd megtalálja az utat a házunkhoz! Röviden kezelt, mogorván indult, De az öreg tudta, hogy ez annyi, mintha máris megegyeztek volna. Sietett a konyhába, hogy elújságolja az asszonynak: — Megegyeztem Kucorávál! Az asszonyból sírás robbant elő. — Már megint mi lelt? — hökkent meg az ember. — Hátha nem kell neki a Jolán? Hátha talált már magának valakit ottan Pesten, — legényimber... Ignác, te nem tudhatod, hadéi el
