Szolnok Megyei Néplap, 1955. december (7. évfolyam, 282-307. szám)

1955-12-01 / 282. szám

HARAGOSOK I ■*= z elnök a darálónál találko­zott Sós Péterrel. — De régen láttalak, cimbora — rázta meg barátságos szeretettel a kezét. — Hogy vagy mindig? — Megvolnék valahogy. Sok a dolog. Alig győzi az ember — tij- rölgette a homlokát az elgondol­kozva és elmesélte sorra a bajait. Az elnök bólogatva hallgatta. Mi­kor aztán indulni készültek mind a ketten, csendesen azt kérdezte. — Hát közénk mikor számítasz már beállni, Péter? — Az még tovább lesz — morog­ta Sós elkomorodva. — Miért? Mit kifogásolsz a mun­kánkban? — Semmit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tagok nem ké­résnek mindenből tisztességesen. El mind takarosán, hiba, nélkül, gondtalanul. — Mégis húzódozol tőlünk. — Húzódozolc, — Miért? — Hát, most négyszemközt va­gyunk, kimondom — igazgatta a kalapját Sós. — Ott van a szövet­kezetben a brigádvezető. Az régi haragosom. Nem akarok vele egy tálból cseresznyézni. — Értem — nyújtotta a kezét az elnök. — De azért vasárnap dél­utánra elvárlak. Szeretném, ha megnéznéd a jószágokat. Tudom, te nagyon értesz hozzájuk. Szeretném hallani, mit szólsz az állományhoz. — Ott leszek — szívta tele a mel­lét megelégedve Sós Péter és meg­rázta keményen az elnök kezét. Ü asámap délután, úgy három óra tájban be is kopogott Sós Péter a szövetkezet irodájába. Ün­neplőbe volt öltözve. A csizmája ragyogott.-Arca sima volt, mint az üveg. Szeméből megelégedés cslllo- gott. Hogyisne. A falu legelső és legnagyobb szövetkezetének elnöke hívta meg, hogy mondjon véle­ményt a jószágokról. Ilyen tisztes­ség nem minden embert ér. Mert szakértője kerül a szövetkezetnek száz is. De azok mind kitanult ide­genek. Helybeli szakértőt nem hí­vott még az elnök az istállókba soha. Amikor az irodába lépett, egy­szerre megállt. Még az ajtót is el­felejtette a megátulkodotíságtól be. csukni. Mert az egyik asztal mel­lett a régi haragosa, a brigádvezető ült és egy kis könyvbe irkáit vala­mit. — Jónapot, kedves cimbora. Hát csakugyan eljöttél? — ment elébe kedves mosolygással az elnök. — Nagyon örülök, hogy végre, egy­szer már itt láthatlak. — Eljöttem — motyogta kedvet­lenül a vendég és csendesen be­csukta az ajtót. — Gyere beljebb. Ülj le! — húzta beljebb vendégét az elnök s amikor kényelmesen elhelyezkedett, a bri­gádvezetőre mutatott. — Mi az. nem ismeritek még egymást? — Ismerni éppen ismerjük, csak nem nagyon — morogta Sós Péter kedvetlenül és elfordította a fejét. — Persze. Elfelejtettem, hogy a múltkor említetted: haragosok vagytok! — nevetett jóízűen az el­nök és most a brigádvezetőt ku­tatta a pillantása, aki a kiskönyv fölé hajolva rettenetes szorgalom­mal írt. — Te mondd már el paj­tás, min vesztetek össze? A brigádvezető mormogott vala­mit, Valami érthetetlent és tovább írt. — No, jól van, hát akkor el­mondom én — fordította komolyra a sort a elnök. — összvesztetek ez­előtt vagy húsz esztendővel egy bál­ban valami lányon. Azóta úgy néz­tek egymásra, mint a döglött ku­tyára. Szeretnétek egymást agyon­verni. Hát most itt a jó alkalom. Nesztek — dobott ki az iroda sar­kából két /cápát az elnök a szoba közepére. — Menjetek egymásnakl — Dehogy megyek. Nem akarok én senkivel veszekedni — morogta Sós. — Nekem sincs bajom senkivel suttogta hátrafordulva a brigád­vezető, — Hát ha nem akartok vesze­kedni, akkor gyertek, igyatok — vett elő az elnök három értelmes poharat, meg egy üveg bort és oda­tette az asztalra. — Ha nem vagy­tok haragosok, akkor ne forgassá­tok el egymástól a fejeteket. Az elnök teleöntötte a pohara­kat. Felemelte a poharát. Odakoc­cintotta a Sós Péteréhez. — Igyunk, cimbora! brigádvezető közelebb lépett. Atmarkolta a poharát. Aztán ránézett Sós Péterre, mintha kér­dezne a szemével vaUimit. Sós Pé­ter is belevágta pillantását régi ha­ragosa szemébe. Aztán a két arcon a vonások lassan mosolyra húzód­tak. A két pohár csendesen Össze­koccant. Az elnök újra töltött. Újabb koc­cintás következett. A harmadik po­hárnál már kezet szorítottak az el­lenfelek. — Hát most már akár meg Is nézhetnénk az istállókat — gyúj­tott rá az elnök. — Az még ráér. Előbb adjál egy belépési papírt, hagy írjam alá — nyúlt a tintatartó felé Sós Péter és boldog megelégedéssel irta a fehér papírra a nevét. Minden héten csütörtökön irodalmi melléklet Olvasóink régi kívánsága, hogy több irodalmi igényű írás, írói al­kotás, költemény, színvonalas kri­tika jelenjen meg a Szolnokmegyei Néplapban, mint eddig. Ez az óhaj tdjcsül abban is, hogy ezentúl min­den héten, csütörtökön irodaimi melléklet lesz a lapban. A melléklet a Szolnok megyei irócsoport közreműködésével ké­szül. A megyében élő írók, költők, kritikusok, képzőművészek alkotá­saival ismerteti meg a dolgozókat. Kérjük leedves Olvasóinkat, kö­zöljék minél többször véleményü- Icet, igényüket az irodalmi mellék­lettel kapcsolatban. EGRI LAJOS. leüél Illés Béláboz Kedves Illés Béla! kiolvastam az Irodalmi Újság november 26. számában írott óitokét. S mert a cikk alapos volt,' a kérdést gyökerénél ragadta meg, szinte kedvem lett volna megtapsolni, ha a végén nem keser­nyés hiányérzettel tettem volna re a lapot mégis. De így volt bizony, s ezért írok most. A cikk végén ezt írta ugyanis: „Azokat az írókat, akik hosszabb vagy rövidebb időre, kisebb vagy nagyobb mértékben idegen ideológia befolyása alá kerültek, nem legyőzni kell, hanem meggyőzni, meg kell menteni őket az ide­gen ideológia befolyásától.” Nem, nem azért támadt persze hiányérzetem, mintha ezzel nem értenék egyet. Sőt! éppen azért, mert igen. De hiányoltam, és hiá­nyolom. hogy nem írt ön arról: hogyan képzeli ezt elérhetni. Talán egyetért velem, ha kimondom: Akár eszközeiben hibás, akár nézeteiibfm téves (s ezért káros) írásokkal szemben a nyílt, szó­kimondó kritika az orvosság. S itt van néhány megjegyzésem. 4 kritika sok vonatkozásban alulmarad annak, ami kívána­tos. Hogy csak néhány esetet soroljak fed: Joggal tette szóvá Szabó Pál Sásdi Sándor vagy Lányi Sarolta, Somlyó György mellőzését, s az Irodalma Újság épp e számában ugyanezt Hegedűs Géza Szántó György esetében, da tanúi vagyunk annak a szinte önmarcangoló melletveivsnek is, amellyel a kritika most kívánja jóvátenni azt, hogy némaságával Barta Lajost az irodalom perifériájára szorította. Jeles íróink mellőzését napirenden láthatjuk, sokak esetében pedig az elejtett szó szűkös, pársoros recenzió, nem több, egy hajszálnyi különbség csak a teljes hallgatástól. Vannak, akik azt mondják: Kevés a hely. Lehet. De csodálatos módba sokszor jelentéktelen vitákra heteken át oldalak jutnak — itt eszembe jut Jankovich barátunk esete, akinek a verskötete re­cenziót kapott csak, ám, hogy miért jrsak recenziót, s miért nem kri­tikát, annak a kimagyarázására teljes oldal jutott. De ha így is van, hogy kevés a hely, akkor segíteni kell ezen: csak így válhat az ígért árfoánumlból egészséges hatású orvosság. .4 nyílt, szókimondó kritika az orvosság. A mi kritikánk azon­ban sokszor bujkál, általánosít és névtelen. Hogy csak egy példát hozzak: Éppen az Irodalmi Újságban, éppen azon az oldalon, ahol az ön cikke megjelent, S. Berek Ilona is írt egy rövid megjegyzést Ovecskin beszámolója ügyében. Többek között leírta ezt is: Olvasván folyóiratainkat, hetilapjainkat, jó cgypárszor volt olyan érzésem, hogy a hibák tendenciózus gyűjtögetésének ilyesfajta példáival mi, magyar olvasók is nem egyszer találkoztunk; Ez így nem egészséges. Miért nem írja meg. hol, mikor? Miért nem írt S .Berek Ilona azon forrón, amikor említett érzése támadt? Miért nem írja meg, melyik írónál,költőnél, szerkesztőnél észlelte ezt? Ebből sem az nem tanul, akire céloz, sem más, aki ebbe a hibába beleeshet a jövőben. 5 a Irtf fontosabb i ön, ked vés Illés Béla, főszerkesztője az Irodalmi Újságnak, az ön lapjában miikor volt érdemleges bírálat azokról, akik hosszabb vagy rövidebb időre, kisebb vagy nagyobb mértékben idegen ideológia 'befolyása alá kerültök? Én, az olvasó, nem emlékszem, hogy lett volna. Ennyit pedig az olvasó joggal el­várt volna a múltban. Ennyit el kellett mondanom s remélem, a jövőben sűrűin talál­kozunk majd olyan elvi bírálatokkal, amelvek segítenek azokon, akik ezt maguk is akarják. És — ha jól gondo’om — elkezdhetik a kritikusok azzal, hogy segítenek Kónya Lajos Kossuth-díjas költőnk­nek, hogy ne legyen az ő világa csupa kusza ág (Kónya Lajosi ősz a kertben, Irodalmi Újság. 1935 november 26.) Szeretettel üdvözlöm! VAKOK Lejátszásra semmi cselre sem alkal­mas színmű — az ifjúság mai életéből merítve — egy felvonásban, de az is mindössze egy jelenetből áll, de ha akarnám, állhatna többől is. írta: VAJAY JÓZSEF Szereplők: PISTA, 21 éves, katona, szabad­ságra jött haza, csinos, de teljesen vak. BÉLA, 20 éves, már majdnem sztahanovista, de az utóbbi időben feltűnően visszaesett munkatelje­sítménye, pedig valójában most kellene a legnagyobb eredményt felmutatnia, — szintén teljesen vak. IRÉNKE, túl van a 16-on, de a 17-et még nem érte el. Nem vak, de nem is lát. Tanuló lenne a köz­gazdaságiban, de mostanában nem tanul. Haja inkább szőtte, mint barna. Külseje formás, sőt feltű­nően formás. Bőre hamvas, szeme zöldesbarna, nagy, kerek, csodál­kozó. Járása, ha megfelejtkezik inagáról: andalgó. Beszéd közben hártyát húz a hangja. Aki nem is­meri, úgy érzi, mintha valami sí­rásfélét fojtogatna vissza, amit gyakran kacarászás mögé bujtat, hogy senki ne láthasson belső tit­kaiba, A fentebb említett két vak ezeket az apróságokat nagy hord­erejű tulajdonságnak Ítéli és jo­gosan, hiszen teljes vakságukat épp ezeknek a külső megnyilvánulá­soknak köszönhetik. ANYU, 35 éves. U. n. szépasz- szony, Rajongásig szereti a lányát, Irenkát, (T. i. Béla teljes vakságá­nak kezdőién, de már akkor, mikor ködösen kezdett látni, — a köd alatt rózsaszín ködöt értek —, ak­kor találta ki, hogy 6 írónkét nem Irénkének fogja szólítani, mint bármely földi halandó, minden áhítat nélkül, csak úgy egyszerűen kimondva: Irénke, hanem minden- iától eltérően, ahogy csak ö fogja hívni, tisztán, idegen ajkaktól, fo­gaktól, szájnedvektől, recsegő és sipitQzá hangoktól nem beszennye- zetten, így: Irenka. Csák ő egyedül így, és valóban méltóan ehhez a földre szállt égi tüneményhez.-,, így lett írónkéból Irenka.) Szóval, anyu nagyon szereti Irenkát., de sa­ját magának sem ellensége, mert mint mondottam, szép asszony és 35 éves. Szereti Bélát is, Pistát is, de egy kis szomorúsággal tölti el, hogy egek tényleg vakok. Hiszen Bugacinét senki sem mondhatja jó­akarójának, és Bugaciné mondta még akkor, mikor beszédes vi­szonyban voltak, hogy: Margitkám, te nem nézel ki még 25-nek sem. Igaz, hogy akkor a taft pongyolája volt rajta, ami a legelőnyösebben.,-. De ne keverjük ide Bugacinét, nem érdemli meg a nagy nyilvá­nosságot, a Anyu azért tudja, hogy mi az anyuk kötelessége — mármint a lemondás frontján — s isten ments, hogy valaki is arra gondoljon, hogy éppen ma délelőtt azért tépte meg Irénke, vagy akár Irenka szőkés-bama haját, mert irigykedik a kislány sikereire, ha­nem egész egyszerűen azért, mert csak ma vallotta be, hogy ő volt az, aki az éjjeliszekrényből anyu jegygyűrűjét kivette, csak éppen fel akarta próbálni, és aztán már nem emlékszik a többire. Ott ta­lálták meg Irenka tanulóhelye, a ringlófa alatt lévő kis pad előtt, a sárgarépa ágyasban. — Hát itt cmk te jártál! — kiáltotta ekkor anyu s mielőtt meggondolta volna, hogy mit is tesz, Irenka már meg is volt tépázva. Később anyu már bánta, hogy megtépte a leánykát, elvégre udvarlói vannak, de meg­történt, nem lehetett rajta változ­tatni. Most viszont már szent a béke, együtt sétálnak négyesben a ház előtt húzódó országút közepén. Elől Irenka Bélával, mögöttük kis­sé hátramarodzva Pista anyuval, de ezt majd a „szín" leírásában részletezem, SZÍN: Bájos kis dombvidéki fa­lucska lustálkodik szeptember ll- én d. u. fél 5 tájban a langyosan tűző napfényben. A szín domináló képe; a távolból felénk nyúló or­szágút kiszélesedő képe, ami domb­ról ereszkedik alá. Balra az út ár­ka, össze-vissza növényekkel be­nőve, ahogy az már lenni szokott, de a mindenféle zöld közül ki- hangsúlyozódík egy bodzabokor, már eléggé terebélyes, szélső ágai ráhajolnak a kilométerkőre. A bo­gyóé érettek, felceték — de ha a rendező úgy gondolja, hogy a bod­zabokrot a fekete bogyóival nehe­zen tudja előállítani, akkor hagyja el. így viszont a kilométerkő tel­jes egészében látható, nagy fehér­ségével nehogy a szint egyhangúvá tegye, festessen a kőre mondjuk HH-at, vagy csak 18-at, mert alap­jában véve teljesen lényegtelen, hogy egy kis ismeretlen falucska valamitől hány kilométernyire van. De a baloldali ároktól még balra feltétlenül erdő húzódjon, ha lehet tölgyes, tökéletes erdei hangulatot árasztva, de ne túlozzuk el az erdei zajt, madárcsicsergést, mert akik a darab lényegi részéért váltották meg a jegyüket, esetleg méltatlan­kodnak — és tegyük hozzá, jogo­san, mert a nagy erdei zenebonától nem hallják magát a darabot. — Az úttól jobbra szintén árok, de ez már rendezettebb. Kis pallós hi­dak nyúlnak át rajta, amik a há­zak kerítésének kapuihoz vezetnek. Az erdők lombja balra szirtes, mert ez már szeptember 17-én elkezdő­dik — de még nagyobb a szin- pompa a házsor oldalon. Kerítések, házak fala, ablakszegély, háztető, a kerti fák, bokrok különböző szí­nei és a mindent összecsókoló nap­fény ,; i Az úton, amely enyhén lejt az előtér felé cs kissé jobbra fordul, andalogva közeledik Irenka Bélával. Úgy tűnik, hogy nem egy­szerre lépnek s ezért a váitluk olykor-olykor összeér. De ezt csak Pista látja így, aki hátrébb anyu mellett haladva andalog, de ez egé­szen más andalgás, mert Pista lcözben, a dühtől majd szétrobban. Szóval benne a mama mellett ret­tenetes érzések dúlnak, de türtőz­teti magát. — Nem mintha Bélá­ban nem dúlnának rettenetes érzé­sek, de az egészen más... De nem akarok előre mindent kifecsegni, azt majd magában a színműben, az első felvonásban, ami mindössze egy jelenetből áll — ott mondom el. G o n g­ütésre felmegy a függöny. Ha nincs függöny, akikor a függöny feliiienetcle elmarad. Ha gong sincs a gongütés is elmaradhat, mert, a nézőtéren csak az olvasó van s neki talán még elő­nyösebb, ha gongütéssel és fiiggöny- húzgálással nem késlelteti* az elő­adást. I. felvonás. 1. jelenet, s egyben az utolsó is. BÉLA (lihegő áhítattal): Irenka, higyje el nekem becsület sza­vamra, hogy a maga közelsége engem teljesen új emberré for­mál. Ilyenkor úgy érzem, szerel­ném az egész világot magamhoz ölelni és... éa IRÉNKE (fátyolos hangos, de kis ravasz kacarászásokkal fűszerez­ve): Én is, Béla, az egész vilá­got ; s s Mindenkit.. BÉLA (megtorpanva): Irenka! Mindenkit? Ez túlzás ... Nép- hadseregünk egy tagját hagyja ki. Én nem akarok senkire se cé­lozni, de gyilkos se akarok len­ni. Ért engem, Irenka.;, Nem a pillanatnyi fellobbanés űzi aj­kaimra ezeket a mélytartalmú szavakat, hanem az álmatlan éj­szakák kínzó gyötrelme;;; IRÉNKE (kacag, nedves nyelve he­gyével végigsimít az ajkán, fe­jén rándít, vállára omló haja el­bűvölően meglebeg): És ha jövő­re maga is katona lesz? ... (Hun­cut kacagása felerősödik.) BÉLA: Az más. Egészen más eset lesz, Irenka.;: De tudja, Iren­ka, mit hoztam magának? (Belső zsebébe nyűt s egy szál rózsát húz elő, Irénke felé nyújtja) — Ezt ni! IRÉNKE (előbb nem nyúl a rózsá­ért, toppal hátrafelé pislog, hogy ugyan Pista figyeli-e most őket s majd mikor észreveszi, hogy a katona tüzes szeme rajtuk ég, mentő ötlete támad. Előző kis ijedtsége elhamvad, helyette kuncogó kacagással veszi át a kissé megkúszálódott rózsát, nyomban az ajkához szorítja, de közben egy szirom a földre hull, aztán mégegy ,., Kacag rajta s úgy mondja Bélának): Köszönöm, Béla.;. Igazán nagyon kedves magától;.; Ezerszer is köszö­nöm ; s ; BÉLA (Boldog, nagyon boldog, Ez­zel az egy szál rózsával legyőzte az egész néphadsereget. Irenka a szirmokra csókokat lehel. Bele kell zavarodni. Ennél nagyobb győzelmet még Napoleon sem aratott egy napon s ilyen egy­szerű hadieszközzel. Egy nagy, boldog mosoly rezgi át az egész fiatalembert.) PISTA (aki anyu mellett lépeget s aki a katonai tudományokból alaposan megtanulta, hogy az el­lenséget gyűlölni kell, hirtelen anyuhoz fordul): Engedje meg asszonyom, hogy most azonnal elbúcsúzzam. Nekem mennem kell! ANYU (felhúzott szemöldökkel, mert hiszen az egész rózsaesóhos jelenetet ugyancsak végigszem­lélte, Kis zavar tsággal): Csak nem hagy itt magamra. Pista? Talán van még annyi ideje, hogy a kapunkig kísérjen? PISTA (gyilkos egyszerűséggel): Jó. De legfeljebb csak a kapuig. Sőt. legalább három lépéssel előtte nekem már mennem kell. IRÉNKE (kacagás, csók a rózsára, fejrándítás, hajlibegtetés, enni­való kis ujjacskálval babrál a szirmokon s uram fia! — megint agy szirom a földre hull! Aztán megint egy, de minden szirom előbb csókot leap. Közben az an­dalgás folyamatosan tart.) BÉLA (ha lehet, vaksága még fo­kozódik. Leírhatatlanul boldog. A rózsa kapja a csókokat s ő pusztul bele ebbe a forróságba. Valósággal eltiklMd... — Csú­nyául lemaradtál, Napoleon! — viháncal benne a gondolat. Ez már a teljes győzelem!) PISTA (elérve az első földre hullt rózsaszirmot — rálapos s úgy mázolja szét az országút recsegő kövéhez, hogy a foga is belecsi- Icordul. Aztán a másikat,a harmadikat. Kecsegtet, csikorgat. Majd szétrobban hangtalan dü­hében.) ANYU (nagy me gb&ntot tsággal): Tényleg jobb lesz, Pista, ha már most elbúcsúzik; Mélyen sértő rámnézve, amit maga itt mivel. PISTA (ingerülten): De asszonyom! Megbocsásson, lehet ezt ép el­mével elviselni? Ha alaposabban ismerné a férfi nemet, a katona jellemet..; ANYU (kissé gúnyosan közbevág): A férfinemet nem ismerem, de ez érthető, mert nő vagyok. Mi több, a lányom is uz... Ö is nő, méghozzá az ón vérem. A csacsi csókokat küldöz ide hátra magá­nak a rózsaszirmokon, mert más­képp nem áll módjában értésére adni, hogy.;; izé..; el is felej­tettem, mit is akartam monda­ni..; S maga ezeket a csókokat az út porába tiporja?! Na, isten vele! (és a kezét nyújtja.) PISTA (mintha villámcsapás érte volna, az egész lénye megválto­zik. A kő leszakadt a szívéről, a melle fél méterre kidagad. Ördö­gi ravasz asszony s ő erre nem tudott magától rájönni. Az ön­feledt ember boldogságával ra­gadja meg a búcsúra nyújtott ke­zet s majd hálája nagyságához mérten a kézcsókot kevésnek íté­li. hirtelen magához öleli az asz- szonykát s akkora katonás csó­kot cuppant az arcára, hogy...) IRÉNKE (aki a sors szeszélye foly­tán épp ebben a pillanatban te­kintett hátra, velőtrázón felsikolt s fuldokló görcsös sírással elro­han, be jobbra az egyik kiska­pun, amit tárva-nyitva hagy, be a lakásba ji innen kezdve a né­zők nem látják, hogy mit csinál, csak gondoljak.) BÉLA (ugyanakkor tekintett hátra, mint Irénke, s megérti Irenka magatartását, ö nem sikolt fel, nem rohan sehova, csak áll és kajánul mosolyog Pistára. Kihup­pantál, öcsém, a nyeregből — lát­szik a Jcajánságán —, mint Na­poleon Watterloonál. Kaján mo­solya pillanatról pillanatra föl­erősödik.) PISTA (áll és mit is lehet ilyenkor tenni? — zavartan mosolyog. De ahogy Bélára tekint, ez a zavart mosoly ugyancsak átalakul kaján mosollyá. Egyszóval: ők kajánul mosolyognak egymásra.) ANYU (d is mosolyog, de ez a mo­soly egyáltalán nem kaján. In­kább fanyar. Lassan megindul be, Irénke után.) IRÉNKE (bár nem látjuk, de hatá­rozottan állítjuk, hogy 0 nem mo­solyog, sem kajánul, sem fanya­rul. Ezt viszont érthetőnek tart­juk, ha figyelembe vesszük az előzményeket.) Ha volt függöny kérőm az ügyele­test gyoffcan engedje le. Ha nem volt. nem tesz semmit, az előadásnak így is úgy is: vég e.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents