Szolnok Megyei Néplap, 1955. április (7. évfolyam, 77-7101. szám)

1955-04-03 / 79. szám

★

ABAD

#

Cheren ez Jldfői két on se

Ez a két vers a magyar nép életének legsötétebb korszakában születeti. Annak idején egyik sem jelenhetett meg nyomtatásban.

BIZTATÓ

Sir a pusztán, sír a szél, hallgat a nép, nem beszél. Bús szivében a népnek lefojtott vágyak égnek.

Ha a vágy felszabadul, a sok szív lángbaborul.

Tüzet lehel majd a szél, nyelv helyett a láng beszél.

Lángnyelvek kiáltoznak, minden gazt elátkoznak.

S ha majd égig csap a láng: Megtisztulsz te, szép Hazánk,

(1944)

ÚJ ÓPERENCIÁS

Meggyalázott Hazám búsongó hegyein a felhőkkel sírnak az én bús szemeim.

Addig-addig hullnak keserű könnyeim, amíg egyszer Hazám bánatos völgyein

tenger gyűl, mélyvizü, könnyből nőtt, szebb, mint más s új mese indul el:

új Óperenciás.

(1914)

Aszódi Imrei

GARAS PETER

(Részlet)

Eaerküencszáznegyvenöt márciusban felkelt a rög, áttörte a regi mesgyét, új gazdától vár szerencsét.

Öreg dúcban, Tisza partján, vígan beszél a galambpár, tavaszi szél ajtót csapdos, nagy kurjantás száll, parasztos.

Falu végén nép seregük, a földosztást máma kezdik, megreszket sok tízezer hold, ilyen napja még sohse volt.

Dózsa György fergeteg bárdja, megölt paraszt ármádiája haló porában is remeg: földet osztani emberek!

Jön a földosztó bizottság, osztja a zsellérek jussát, feketéből, zsírosából, a leikéből, a javából.

Az elnöke Garas Péter, ő la választ, oszt, igényel, asszonyával öllel méri, három gyermeke kiséri.

Baltival az öreg kukás, nagyothalló csikós, gulyás lyukas szűrben, rossz kalapban jönnek övigérö gazban.

Nyolcgyerekes öreg Cupák leteszi fürgén a subát,

a szomszédja egy lovával összefog, úgy jön igával.

A Tóköze, Büki, Vadas nem kapái, vagy meszel, tapaszt, három major ezer holdját méregetik, lépik, osztják.

Cselédszoba benne ketrec, szolgaélet, csúf, keserves, ellebben, mint nyúl a tájon, hogy még az emlék se fájjon.

Nyárfa ég az alkonyaiban, de nincs föld már foglalatlan, kanálistól kanálisig mind szétmérik, mind elviszik.

Tavaszi csend ül a fára, este lesz már nemsokára, s alighogy a vén nap elmegy, gazda gazdákat keres meg.

Az alvégen, a felvégen, egymásután, észrevétlen, mikor este nyolcat húzzák összejönnek az új gazdák.

Parasztölő vad világról mind kevesebb nóta gyászol, szabad ember kedve szállong s átmelegít közeit — távolt.

Éjjel a felleg-hegyekben

Dózsa száguld nagy seregben zászlaja feketeholló, suhog a felhő-gomolybóly

Chiovlni Ferenc festőművész rajza

ilflIIMHHtSHWHHMtlIKHIHIIIIIIIIIimillllllllllllllllimitlIIIIIIIIIMHIIIIIIIim llllllllllllll IMI Mill tt llllltll lit i I ii >i t: i 11. II111 in ii !i: 1111II: li HII111 111 IIII ti 11 ti It it III lilllltll Ilii Mill il III t It Ili IIII illlilllll I iHi|illlllinilimil'lllimilllllllllllll|||llll||||l||||||l||l||IIIIIIIIIIHIMIHItlllllllllHimillllllllllim

Az élet sokszor teremt csodálatos helyzéteketj

— Mihály vagyok:

— Ivén vagyok:

így mutatkoztak be egymásnak, mikor a kis dunántúli hegyi faluban összehozta őket a sors. 1944 novembere járta. A tiszántúli zászlóalj hátországi állománya jópár hete töltötte az időt az egy hosszúhosszú utcából álló falucskában;

A honvédek, tisztesek másod- harmadmagukkal egy-egy kis parasztházba voltak beszállásolva: Mihály másodmagával lakott a vaksiszemű házikó füstös, katla- nos nyitott konyhájában: Hívta ugyan őket a belső szobába a háziasszony, de nem fért volna a képükre a két rozoga ágy közül az egyiket elfoglalni. Az asszonyt négy apró gyermekével embertelenség lett volna egy ágyba szorítani; Volt annak úgy is elég baja. Férjét behívták, isten tudja, él-e, hal-e, levelet régen kapott tőle;

Egy szomorú havasesős napon estefelé nagy lárma verte fel a falut. Irgalmatlan hosszú szekérsor zötyögött fel a völgyből. Nagy- kerekű, alacsonyoldalas német kocsik voltak; Valamennyin sötétzöld katonakabátos, fülessapkás katona ült; Mind hasonlított abban, hogy fásultan gubbasztott a bakon s egykedvűen lógatta ostorát a lovak hátára.

— Itt vannak az oroszok! — rohant ki a konyhában matató magyar katonákhoz Vágóné. Jaj, a gyerekek! — lihegett szinte zavarodottan és futott vissza a szobába;

Miska tizedes utána; Dobogó szívvel lesett ki a piciny ablakon. Még arra is vigyázott, hogy ha belőnének, védie a fal. Szorongása inkább meglepetésből, nem félelemből adódott. Hiszen régen várták már, hogy odaérjenek az oroszok. Az azt jelentené, hogy vége a háborúnak, mehetnek haza.

TÓTH ISTVÁN:

KÉT KENYER

Jő, de most mit csinálnák velük? Nem is olyan egyszerű az a találkozás;

Egyszercsak a szekerek malomkő morajához hasonló lármájába éles, jólismert hangok vegyültek;

— Snalle, snalle! Krucifiksz halleluja!

És már látszott is a hang tulajdonosa, a szürkészöld egyenruhás német lovaskatona, aki az emelkedőnél álló krisztus-szobor mellől nógatta a hajtókát;

Az oroszok — hadifoglyok voltak. Ez a következő órahossza alatt kitudódott; Megállt a kocsisor és nemsokára hetyke német Fritz rúgta be az ajtót abban a házban is, ahol MMcáék laktak. A két magyar katonára rá sem hederített, kopogás nélkül benyitott a lakószobába; Ott sem köszönt. Körülnézett, fin- torgatta az orrát a szegényes ételszagtól, meg a sok kisgyerek látványától;

— Das ist mein — ez az enyém — mutatott a jobbik ágyra. — Kinder heraus! —• a gyerekek kifelé! — intett lovaglóostorával az asszonynak. Aztán elment. Csak késő este jött vissza. Két orosz foglyot hozott magával.

— Hier — itt! — vakkantott kurtán a foglyokra és intett nekik, hogy telepedjenek meg a két magyar fiú mellett;

Miska és Ferenc kicsit zavarba jött. Bántotta őket a német katona kekksége, ahogy velük, a háziakkal s az oroszokkal viselkedett,

— Hozzunk be szalmát! — magyarázott Miska kézzel-lábbal a két orosznak, akik közül az egyik vöröshajú. dörmögőhangú, élete delén túllévő tagbr szakadt ember volt, a másik pedig sovány, sápadt, szenvedőarcú.

Együtt csinálták meg a zizegő vackot, olyat, amilyenen a magyarok aludtak. Aztán üldögéltek szótlanul és a sötétben cigarettáztak. Iván — így hívták az öreg oroszt

— törte meg a csendet. Odahajolt a két magyarhoz, úgy súgta a szoba felé mutogatva,

— Spion!

Ezt a gőgös németre értette,

alki, mintha mások a világon se lennének, a lámpát maga mellé húzva egyedül eltehénkedett az asztalnál s olvasott. Az asszony négy kis családjával a sarokba húzódva hallgatott s várta, mi lesz. Féltek. A spionrói magyar, német, orosz szavak keverékével elmondták az oroszok, hogy egy gazdag ukrán fia. Úgy jelentkezett a németeknél, hogy osszák be a foglyok mellé, majd ő egzecirozza őket. Attól kezdve üti, hajtja honfitársait. — Pfuj! — köptek mind a ketten s fenyegetve rázták öklüket az ajtó felé.

Iván vojit a beszédesebb. Élvezettel eregette a füstöt a vaderős Honvéd cigarettából s végtelen nyugalommal emlékezett. Kolhozára, ahol kovácsmester, lányára, fiára, akik tanítók, Hol lehetnek azóta?

Aztán, ha a spion nem volt a házban, Iván félszegen benyitott a szobába, zavart mosollyal megkérdezte: — Szobod?

— Gyere, gyere — tett neki széket az asszony. A kicsik pedig bá- mész bizalommal köréje rajzottak, a legkisebbek felkapaszkodtak az öreg orosz térdére, félve, huncut- kodva belekaparásztak nagy vörös szakállába s mondták: — Iván, Iván, adjál mézet!

Iván akkor mesélő hanglejtéssel beszélni kezdett a maga nyelvén, amiből csak azt lehetett érteni, hogy a szívéből jön. Csak úgy, mint ahogy a németektől kapott szűk kosztból a mézet mindig félretette a gyerekeknek. Azok pedig tátott szájjal hallgatták a furcsa szót, majszolták a mézet.

És megsiratták, mikor öt nap múlva az egész kocsioszlop újból felkerekedett s az öreg Iván velük együtt útnak eredt. Még messzebb

a hazájától. Mikor könnyezve búcsúzott a háztól, a magyar kamerá- doktól, az asszony szép pirosra sült cipót nyomott Iván hóna alá, ugyanúgy adott a másiknak is. — Egyetek egyszer jót is — töröl- gette kötője sarkával a kezét;

Miskát, a magyar katonát egy erdős, dombos osztrák faluban érte a felszabadulás negyvenöt május elején. Akkor már ők is ugyanolyan foglyai voltak a németeknek, mint Ivánék annakidején. Fegyverüket elszedték, mikor a határon áthurcolták őket s attól kezdve géppisztolyom őr felügyelete alatt tankcsapdákat ástak.

Egy reggelre aztán irtózatos tüzérségi párbaj után elcsendesedett minden. Hajnalban rövid bőnadrá- gos osztrák paraszt szaladt fel a magyar munkaszolgálatosok szállására s csak úgy ömlött belőle a szó, míg megérttette, hogy már oroszok vannak a faluban. Vége a harcnak.

A magyar parancsnokok összeállították a mintegy százfőnyi gárdát s fehér zászlóval levonultak a dombtetőről. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát mindenki, mikor egy zömök szovjet tiszt az egyik angolul tudó magyar tiszttel közölte, hogy írást ad, menjen mindenki haza Magyarországra. Tizenöt-húsz kilométer csak a határ. Reggelig még maradjon ott mindenki a faluban.

Miska és Ferenc a szabadság érzésétől kábultan ödongött a csinos, pedáns, kertes házak között. A boldogságukat csak az zavarta, hogy már egy hete nem látták színét sem a kenyérnek. Éhségtől kopogó szemmel andalogtak egyik utcáról a másikra. Hátha főznek valahol s lehet pokrócért vagy alsóneműért kunyerálni valamit. De bizony üresek voltak a házak. Késő este lett, mikor az egyik villaszerű épület tornácáról edénycsörömpölés ütötte

meg a fülüket.

Megállt a két katona és sóvárogva lesett be a rácsos kapun. A nap már lanyugodott s a lugas borította folyosón éppenosak kivehető volt két mozgolódó emberalak. A régen várt főtt étel kilátására összefutott a nyál a két magyar szájában. Benyitottak. Sikcmgva nyikorgóit a vaskapu. Ettől is, meg a hirtelen eléjük táruló látványtól is földbegy ckerezett a lábuk.

Belül egészen jól látszott, hogy két szovjet katona tesz-vesz a folyósón. Az egyiknek a nyakába akasztva a géppisztoly, közben nagy nyugalommal mossa a látót egy lavórban. A kapunyitásra s ahogy a bátortalanul lopakodó két magyart meglátta, rögtön tűzkész helyzetbe kapta fegyverét.

Miska előtt elsötétült a világ. Most kell meghalni, mikor vége a háborúnak. Nem látja meg többé a hozzátartozóit, a Tiszát, a hazát. Nézett dermedten a géppisztoly csövén látszó fekete nyílásra, amiből egy villanással lobban elő a halál.

Ebben a pillanatban a beljebb mozgolódó, guggoló szovjet katona felugrott, valósággal törve-zúzva berontott a házba. Biztosan az is a fegyveréért! —• nyilait a lassan érzéketlenné váló magyar katonába.

Várta Miska a halált, lassan ki- száLlt belőle minden erő, úgy érezte, már be is következett.

Akkor ocsúdott fel, mikor lába elhagyta a földet és két hatalmas kar ölelte magához. Ismerős hangot, furcsa kiejtést hallott: — Misko, Misko!

Mikor földire került, két hatalmas vekni domborodott a hóna alatt és barátságosan dörmögve tuszkolta beljebb bajtárcával együtt a gép- pisztclyos, mosolygó katona felé — Iván. Iván, aki nemrégen a németek foglya volt. Soha még olyan jól semmi nem esett Miskának, mint az Iván kenyere.

\

>