Szolnok Megyei Néplap, 1954. december (6. évfolyam, 283-308. szám)
1954-12-14 / 294. szám
1954 december 14. SZOLNOKMEGYEI NÉPLAP 3 Megyeri Béla tiszaburai református lelkész: Nekünk nem a német néppel, hanem a feltámasztott fasizmussal van bajunk Etekben a télbe jutott hetekben és napokban, mikorra a falu népe hősiesen megharcolta a nagy békeharcot: kenyeret és zsírt adott az országnak, jó] vetett és mélyen szántott, ezekben a napokban jó egy kicsit megpihenni, új erőt meríteni. hasznos dolgokkal tölteni az időt, a most megnyíló gazdakörökben, a kalászos gazdatanfolya- mokon a tudást mélyíteni, hogy a tél eltakarodtával testben és lélekben frissen, tudásban gazdagabban kezdjünk ismét munkához. Ezeket a gondolatokat forgatva tejemben, járom falunk útcáját. beszélgetek az emberekkel. Az időről. i ház tájáról, a gyermekekről, a reménységről, a hitről, az emberről 6s az Istenről. Mig egyszercsak váratlanul, szinte minden összefüg- jés nélkül kibuggyan: „Hát mondja már meg, tiszteletes úr, meddig lesz még ez a német átok rajtunk?!'“ így mondta — „a német", de Érzem és tudom, hogy ezt érti rajta: „a német kérdés.’“ Sőt tovább, talán egészen Így: „a megoldatlan német kérdés’“. Nem lettem volna magyar ember, nem lettem volna lelkipásztor, aki felelősséget érez az emberekért, mindnyájunkért, ha erre »az elemi erővel kibuggyanó kérdésre nem adtam volna nyílt szívvel és becsületes lélekkel megfogalmazott választ. Ezt mondtam: „Addig, amíg magunkért, gyermekeinkért, házunkért, otthonunkért falunkért s benne iskoláinkért, templomunkért oda neon kiáltjuk az emberiség fülébe: mi megismertünk tegnap egy németéi, akit ne makarunk többé látni s ismerünk ma egy németet, akivel testsvérnek érezzük magunkat, akivel békében tudunk élni. Megismertünk tegnap egy németet, aki szétszórta családunkat, értelmetlen célért mészárszékre hurcolta gyermekeinket, kirabolta falvainkat, felperzselte iskoláinkat, rommá tette templomainkat, s nem akarjuk újra látni, még akkor sem. ha nem horogkereszttel és halálfejes jelvénnyel, hanem más uniformisban jelenik is meg a történelem színpadán. Nem akarjuk újra látni, mert ez a német egyet jelent: új vért, új gyászt, új nyomort, pusztulást. Ismerünk m»egy másik németet, aki nem harci riadót fúj, nem indulók ütemére masírozik vértengeren át, de szánt, vet, épít, bányászcsákányt forgat, ír, alkot, családot nevel, otthonokat emel s gyermekeivel együtt boldogan néz a holnap elé. Ez a német békét akar, védi azt s testvérként szereti az én életemet is. Tegnap megismertük az „Übermensch““ németet, aki annyira emberfeletti volt, hogy állattá sühyedt, ma ismerjük és egyre jobban ismerjük a „Mensch’“ németet, aki „csak'“ ember. Nincs vita és kétség, melyik némettől van bajunk és melyikkel nincsen! Igen, addig lesz átok ,a német rajtunk, amíg az a sereg, amely aggódik a nyugodt, békés életért, s ennek a seregnek a hangja, amelyikben mindannyiunké ott csendül, olyan erővel nem kiáltja, hogy az egész német nemzet meghallja: „Nekünk nem a német néppel, a becsületesen dolgozó, munkálkodó német néppel van bajunk! Ezt a népet Becsüljük, szeretjük, velük és értük is harcolunk. Nem vele van bajunk, hanem a mesterségesen feltámasztott fasizmussal, amelynek szöges csizmáit a mi életünkön akarják végigtapostatni. _Ez a fasizmus az átok, nem a német nép”. így beszéltem a kérdés feltevőjének, aki végül is csak ennyit mondott: „Köszönöm, tiszteles ur, tudom már, mi történt azon a moszkvai értekezleten, miért vettünk mi is részt rajta’“. Mit kell tennünk a tiszta Szolnokért? Ebben a kicsit szomorkás, csatakos idő- ; ben búsak a szolnoki utcák. Bármerre me- i gyünk — sajnos a főútvonalat sem kivéve — elhanyagoltság, bosszantóan sok piszkos járda, mindenfelé ottfelejtett építési hulladékok éktelenkednek. Meg kell állapítani, hogy a háború zűrzavaros napjaiban sem volt ilyen gondozatlan városunk. Mintha elfelejtettek volna törődni ezzel a kérdéssel a felelősök, vagy talán azon folyik a mindeddig el nem döntött vita, hogy ez a probléma tuljadnoképpen „kire tartozik?” Segíteni kívánunk az ügyön és megmondjuk: elsősorban városunk közösségére, mindamnyiunkra. De ott van a hiba, hogy sokan vannak, akik nem így érzik ezt. Nem tesznek semmit annak érdeben, hogy letisztítsák a lakásuk kerítésük, hivataluk, üzletrészük előtti járdarészt. Pedig ez az első lépés a tiszta város érdekében! I. Javasoljuk a közösség ügyeit intéző szerveknek és hatóságoknak: i Vonják felelősségre hala- 1 * déktalanul mindazokat, akik elhanyagolják a járdák, átjárók gondozását. Különös figyelmet igényel e téren a középítkezéseket lebonyolító vállalatok ellenőrzése, p Az ellenőrzés munkájában sokat segíthetnek, — talán döntő módon is — társadalmi szerveink: az utca-, házcsoport- és háztömbbizalmiak. o Hatóságaink kellő fellépése a mulasztókkal szemben feltétlenül biztosítja az utca- és házcsoportbizalmiak munkájának eredményességét. a Rendet kell teremteni a vá- rosban szerte folyó építkezések körül is. Egyik főforrása a sárinak, piszoknak az össze-vissza áskálás, járdafeltöltés, a szervezetien anyaglerakás, utcák elzárása, az építkezési maradványok útvonalon való felejtése. (Kulturmémökj hivatal ellenőrzése!) Csak két eset a sokszáz közül mutatóba: A Táncsics-u. 18. sz. ház előtt hetek óta heverő tégla ésmal- tertörmelók tetejére már nyugodtan 'hordják az utcabeliek a hamut, szemetet — majd elviszik — gori- dolják. — Másik: Az Állami Áruház kínosan lassan haladó építkezését végrehajtók elfelejtik lesöpörni az építőanyagok ki- és be- hordásából származó szemetet. így a járókelők viszik tovább és akaratlanul is terjesztik szerte a főútvonalon. Rengeteg panasz elhangzik azért is, mert a csatornázási munkálatok miatt hónapok óta elzárt utcákon nem közlekedhet a szemétgyűjtő kocsi, így a szemét lassan hegyekké tornyosul egyik-másik udvaron. Iskolapéldája annak, hogyan nem szabad lenni: az Ady Endre utca helyzete. Naponta sokezer ember szidja itt a forgalmi akadályok gyűjteményét, amit mesteri kezek alkották alaposan és nyugodtan. Augusztus óta feldúlt árokrendszer és iszaptenger terpeszkedik éppen a piaci főbejáratnál, idegölő problámát okozva az erre járóknak. Esős időben szinte leragadnak az emberek a szívós agyagba, közben szorgalmasan viszik- hordják messze környékre is a sarát szerte-széjjel. Ha felmérjük, hogy ezen a részen a legnagyobb forgalom bonyolódik le a városban, másrészt naponta sok vagon árut kell ideszállitani a közösségnek, csodálkoznunk kell, hogyan tűrhették el illetékes szerveink mindez- ideig ezeket az állapotokat. III. Ha megvizsgáljuk, hogy ilyen viszonyok mellett mit hordunk be lábon középületeinkbe, az iskolákba, lakásainkba, elszomorító képet kapunk. Siralmas állapotban vannak a legnagyobb tömegeket befogadó középületeink. A takarítással foglalkozó dolgozók munkája szinte óráról-órára eredménytelenné válik, a forgalom annyi piszkot szállít be az épületekbe. Reméljük, hogy a város közössége éppen úgy, mint arra illetékes hatóságaink mindent megtesznek a fentiek megszüntetése érdekében és együttes erővel megteremtjük mielőbb a tiszta Szolnokot! Végrehajtották a törákssentmiklóu gyermekgyilkoson a halálos ítéletet Jancsó Ladányi Piroska törökszentmiklósi gyermekgyilkos szemé’y« korábbi híradásunkból már ismeretes. üt leánygyermeket gyilkolt meg, a hatodikkal szemben is gyű" kosságot kisérelt meg, majd valamennyinek ruháját és pénzét elrabolta. A szolnoki megyei bíróság korábbi ítélete során kötéláltali halálra Ítélte Jancsó Ladányi Piroskát, de ez ellen fellebbezést jelentett be s így az íratok a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb bíróságához kerültek a fellebbezés folytán. A Legfelső Bíróság a halálos ítéletet a fellebbezés során is fenntartotta. Ezután Jancsó Ladányi Pirosba kegyelmet kért, s ezért bűnügye a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elé került a kegyelmi kérelem elbírálása végett. Az Elnöki Tanács a kegyelmi kérelmet elutasította és engedélyezte a halálos Ítélet végrehajtását. Az Ítéletet 1954. december 12-én, vasárnap délelőtt 10 órakor a szolnoki megyei börtön udvarán az Ítéletvégrehajtó kötéllel végrehajtatta/ Dr. GARAI GÉZA ügyész BETELJESEDETT TJidegen csikorogva nyílik az emeletes börtönépület udvarra ve- zető ajtaja. A borzadó meglepetés moraja zúg fel a megjelentek szájáról, — Nevet, most is nevet ez a szörnyeteg! Igen. Megmondta a halálos Ítéletét kimondó tárgyalás után is: —' „Nevetek én még az akasztófa álól is a világra”. De hiába adja minden önuralmát ebbe az utolsó mosolyba, hogy sikerüljön, hogy megmutassa, milyen rettenhetetlen, nem szed rá senkit. Ez már a percekre szűkített élet védekezés« egy emberforrnájából kivetkőzött rongy lénynek. Szorosan fogja két karját a két fegyőr s bár egyenes testtartással, fejét szinte feszesen hátravetve lépdel közöttük a halálraítélt gyilkos, — megbillen, amikor megáll a Társadalom ítéletét kimondó bírák előtt. Aztán visszanyeri konokságból táplálkozó erejét. A szó szoros értelmében szemrebbenés nélkül hallgatja a bíró monotonnak ható szavait, arról, hogy kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította, tehát végre kell hajtani rajta a halálos ítéletetet. A körülállók nem lélegeztek olyan egyenletesen, mint ő. Való- ^ ban „halálos" csendben figyelték, mit válaszol az utolsó emberi szóra, az utolsó kérdésre, amit a becsületes társadalom nevében a bíró feltett neki. — Megértette?! Jancsó Ladá/nyi Piroska? — Meg! — adott nyomatékot feje biccentésével most már sutto- góvá gyengült hangjának, Szája mozgása a fuldokló, a végleg sarcfcba- szorított duvad gyors vonaglása. Előtte még mérhetetlen közönnyel szegezte sötét szeme pillantását az ítélőbírákra. Majd mintha unná, végigsepert tekintetével a karhatalmi négyszög egyik oldalán, utána a meghívottak felé fordította fejét. Végigmérte a döbbenten álló csoportot. A másodperc egy- egy ezredrészére megpihent a városbeli meghívottakon; a hozzátartozókon, akiknek drága szemefényét, virágfakadásban lévő kislányait gyilkolta meg. Olyan hideg számítással, hogy tett© még a legmélyebb lelki elferdülések titkát is ismerő orvosszakértőket is hatalmasan meglepte, D e mintha megégetett volna élnek lelkében valamit a kíméletet nem ismerő, vádló szempárok sokasága, hirtelen visszafordította arcát a bírák felé. Aztán elhangzott a Társadalom parancsa: — ítéletvégrehajtó, teljesítse kötelességét! Még mintha szabadkozott volna, amikor közrefogták, hogy még az emberi fenevad számára is kíméletesein minél rövidebbé tegyék az utolsó aktust. „Hagyjatok! Majd én magam’“ — ezt jelentette volna, ha szavakra fordítja szépen fésült feje mozdulatát. Hidegvérrel nézte *"vább is, mit tesznek vele. j£s beteljesedett az ítélet. Elpusztult a földről, a dolgozó, szerető, törekvő emberek társadalméból az emberi duvad. Megkapta méltó büntetését a fiatal életek kioltásáért, a sok-sok nyugtalanságért, rémhírért, amit gonosztettével megyeszerte előidézett. Felakasztották. XT A RENDES észjárású ember volnék, úgy kezdeném a történelmet, hogy a birodalmi kancellár fényes bútorzatú teremben ült és finom cigaretlit szítt. Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a kancellárral, nem is voltam soha palotájában, nem Is tudom, hogy mit csinált, mit szítt, hanem hogy Lup- csek János, aki nékem pertu pajtásom, nem ült fényes bútorzatú teremben, hanem valami komisz mellékszofoában körmöigetett, arra le merném tenni a hitet. Nem is született ő arra különben. Egy szűrszabó mesternek volt a fia és magának is a szűrszabóság volt az ambíciója (mert szép mesterség az annak, aki tudja), midőn beütött neki a szerencse: megtették intelligens embernek. Mert nagy protekciója volt: a kulcsámé a faiunkban, akinek az urasága testvéröccse a birodalmi kancellárnak, s aki „két testvér- gyerek Lupcsek Janihoz“, ahogy ő szokta mondani. S rr.ivel Lupcsek Janinak nagyon szép, cikörnyás írása van, a hatalmas bécsi úrhoz, mikor egyikben öccsénél volt, beajánlotta írnoknak a szekretárius mellé. Ebből aztán nagy öröme lett a 'szűrszabó családnak, nagy renoméja a kulcsúménak, aki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek vezetőjére, s kiváltképpen sok becsület háramlóit az egészből Cza- pik András kántor uramra, mert ő tanította írni Lupcsek Janit, s úgy megtaníts«»* hogy most már Becsbe vitték emiatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik! A LUPCSEK JANI HÁZ ÁSOD ÁS A Részlet Mikszáth Kálmán: A néhai bárány című könyvéből T EPCSEK JANIT senki sem sajnálta, hogy elment, csak éppen a kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek som ígérte meg, hogy visszajön érte, csak éppen az Eszternek. Visszajön, hogyne jönne, csak éppen négyszáz forintot akar ott gyűjteni, amennyi elég egy de- rekas műhelynek a megnyitására. Mert szebb dolog a betűvetésnél, színes selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködrr.önökre és a szűrökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép lányok szemei nézegetik ezt. Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmöigetett az egyik irodában, midőn a belső termekből éles csengettyűhang jelentette, hogy ő ex- cellemeiája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk nyüzsgölődés volt észrevehető: a palotában ajtók nyíltak, siető léptek hallatszottak. Lupcsek Jani valami csiklando- zást érzett a tagjaiban, megsúgta az előérzete, hogy ez a csengettyűszó összefüggésben áll valahogy vele. Talán a fizetését emeli fel havonként öt forinttal a kegyelmes úr, s ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig összegyűjtött száz forintot, ha így halad, két-három esztendő múlva együtt lesz az egész összeg. Amint így ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a kegyelmes űr hívatja. Lupcsek annyira megörült ennek. hogy a viszakosvászonujjat sem húzta le a fekete gérokkjáról, hanem: azzal nyitott be ő excellen- ciáiához. I IOLY HÍVJÁK ÖNT? — kérdé a kandellár ridegen. — Lupcsek János — mendá Lupcsek János. A kancellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben, aztán még egyszer végignézte Lupcseket. — Nős ön? — Nem — felelte Jani halkan. Erre a szóra egyszerre kigömbölyödött a kegyelmes úr ábrázata s maga taszított egy karikán járó szélret Jani felé. — Üljön le, kedves barátom! Jani leült, de csak az egyik csücskére mert leülni az aranyozott széknek. — Akar-e ön nagy úr lenni? — kérdé a kancellár hirtelen. — Hogyne akarnék — mondá az én pertu pajtásom1. — Akkor ön nagy úr leáz. Jani lecsukta a szemét s úgy hallgatta azt a tündérálmot. Tán bizony nótáriussá tesz a kegyelmes úr otthon a falujában. Az volna még csak a nagy boldogság. — önnek százezrei lesznek... — Olyan gazdag ember lesz, mint én, selymes szobái, palotái, lovai, hin- tói lesznek s még azon felül valami szép fiatal felesége. — S mikor lesz ez? — kérdé savanyúra válva Lupcsek, azon hitben, hogy csak bolondítja az excel- lencíás úr. — Holnap reggel. — Holnap reggel? — kiáltá él- hülve Lupcsek. — Lehetetlen az! —sMár miért volna lehetetlen? — vágott közbe a nagy úr zordo- nan. — Hát csak úgy gondoltam — hebegé Lupcsek zavartan, — hogy Eszter nem jöhetne ide akkoráig. — Micsoda Eszter? — Hát az Eszter, a kovácsunk leánya, akit el akarok venni. — Úgy tetszik nekem, ön egy kissé... bocsánat, ha kimondom, hogy ön egy kissé ostoba. Lupcsek egy szót se mert szólni többé. — Játszunk nyílt kártyákkal, fiatal barátom. A dolog nem az ön szép szemléire megy, elhiheti. Az egész igen egyszerű. Egy angol bankár egy jövedelmező vállalkozást óhajt elnyerni Magyarországon, amelyhez azonban szükséges dolog a magyar állampolgárság. A pályázati ajánlatot már holnap délben kell benyújtani, de ő nem nyújthatja be, mert nem magyar állampolgár. Benyújtja tehát a leánya, annak a neve alatt fog menni, de még ez se magyar állampolgár. Azonban még délelőtt azzá kell lennie. S lesz, mihelyt összeesküsznek. Lupcsek úgy állt ott mereven és szótlanul, mint egy sóbálvány. Egy igét sem birt volna kiejteni a világért. A nagy úr még egyszer ránézett, s így szólt; — Szerencsés csillagzat alatt született. Majd hozzálépett s megveregette a vállát. — Legyen ön itt reggel kilenc órakor, a szabóm már korábban oda fog menni önhöz s felöltözteti illendően. Ezzel intett neki, hogy távozhat. Lupcsek hát távozott, de a feje tele volt ezzel a fényes mesével, amit hallott. Valami vaskéz a szívére nehezedett és úgy nyomta, de úgy nyomta, hogy az majd megrepedt attól. gGÉSZ ÉJJEL nem tudta behúnyni szemeit, eléje jött Eszter szomorú ábrázattal, kisírt szemekkel s a vízió szemrehányólag nézett rá s hívogatta haza... haza... Lupcsek felugrott, felöltözött a viseltes hétköznapi ruháiba és megindult az álomkép után s ment, míg egyszer egy szép napon kopottan, rongyosan otthon termett. A faluban azt rebesgették, hogy a nagy úr elcsapta a szolgálatból, valami rossz fát tehetett a tűzre, ki tudja, hogy volt, mint volt. Hanem iszen elmondta aztán Járni úgy, ahogy én elmondtam'; miért kellett neki szökni, otthagyni mindenét, ruháit, pénzecskéjét, mely éppen kölcsön volt egy barátjánál. A derék kulcsámé nem hitte él a történetet — hanem a kis Eszter elhitte az utolsó szóig. S már ezért is megérdemelte — hogy igaz legyen a Jani dolga s az abból kivilágló nagy hűsége. Aminthogy én nem is látok benne valami különös lehetetlenséget i
