Szolnok Megyei Néplap, 1954. november (6. évfolyam, 259-282. szám)

1954-11-07 / 264. szám

ÉLJEN A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 37. ÉVFORDULÓJA! _______________ÉLJEN A NÉPEK KÖZÖTTI TARTÓS BÉKE!______________ II MGY OKTÓBERI SZOCIflLISTfl FORMSILM 37. ÉYFÖRDULÓlfiBK Pihen® a táborban Részletek az író ,,Sztyeppe! szél" c. müvéből, amelyben Bugyonnij dicsőséges lovashadosztályának a polgárháború Idején a fehér kozá­kok felett aratott győzelmei^ örö­kíti meg. — Az elbeszélés főhőse Szkiba kozák. Az itt közölt első részben még az ellenséges kozák­csapathoz tartozik. — A második részben már Bugyonnij lovashad­osztályában harcol a fehérek ellen. Ma lagasan a sztyeppe felett felhők suhantak tova, az ég áttet­szőén kék volt és a szikrázó nap­fény örömmel töltötte el Mi'kola lelkét... „Istenem ... miért is van az, hogy az emberek csak harcol­nak, harcolnak, de nem tudják, miért? Micsoda élet ez?!“ — Nahát Szkiba, mesélj valamit, — törte meg a csendet az egyik kozák. — Ugyan mit meséljek? .., Már valamennyit hallottátok, •— szólt tettetett közönnyel Szkiba, akinek jólesett, hogy unszolják. Mikola megérezte azt, hogy Szki- bának beszélhetnékje van, kérlelni kezdte: — Az imént Leninről meséltél, de nem fejezted be .. , — Ogy van, úgy van, meséld el végig azt a dolgot Leninről — za- jongtak a katonák. — Hát, ha egyszer mindenki akarja,' folytathatom — mondta Szkiba és sebesen rákezdte: — Hát, szóval azok a kozákok is ugyancsak beleuntak a harcba. Harcoltak, harcoltak, de hogy miért verekednek, — nemigen ér­tették. Kiválasztottak hát egy kozá­kot, s elküldték Moszkvába. Tag­baszakadt ember volt, amolyan ko­zákmódra lecsüngő nagy bajusszal és Gavríücsnek hívták. Amikor megérkezett Moszkvába, elmegy a főkom iszárhoz és azt mondja neki: Irta i Hadxsi-Murat Mugujer „No hát, tekintetes uram, kedves elvtárs, vezess engem a ti fő-fő em­beretekhez. magához Leninhez. — Beszédem van vele.“ „Tudni óhajt­juk, — aszongya, — miféle be­széd?“ — „Nem mondhatom meg, elvtárs úr, — feleli, — csak magá­nak Leninnek.“ Odavezettek hát Leninihez, a főhadiszállásra, körü­lötte az összes komisszárok. Gav- rilics meghajtotta magát Lenin előtt és így szól: „Mondd meg ne­kem, fő-fő elvtárs, — azért küld­tek engem hozzád a kozákok — igaz-e, vagy sem, hogy ti meg akarjátok semmisíteni a kozáksá- got?“ Elmosolyodott erre Lenin, a komisszár elvtársak pedig olyan nevetésbe törtek ki, mintha ágyút sütögettek volna. „Nem, — feleli Lenin, — nem, Gavrilovics. Nem akarjuk mi elvenni a kozákok sza­badságát, — mondja, — hanem az egész nép igazságát akarjuk Orosz­országban megszilárdítani és segí­teni akarunk azokon, akik kezük munkájával keresik kenyerüket.“ — „No, rendjén van. Ez igaz ügy. De milyen segítséget ígértek a mu­zsikoknak?“ — „Földet — feleli, — a földanyácskát, hogy dolgozzék rajta mindenki, aki termővé tudja tenni. „Igen ám, de vájjon nem­csak a mi kozák földecskéinket akarjátok megkurtítani a muzsi­kok javára? Mert ha így van, ak­kor mi ebbe sohase megyünk bele. És már megbocsáss nekem, Lenin főkomisszár elvtárs, nemcsak hogy nem egyezünk ebbe bele, hanem csapatunkkal harcolni fogunk el­lenetek.“ Újból akkora nevetésbe törtek ki mindannyian, mintha a cserkasszi ágyúk szóltak volna a parádén. Még maga Lenin is mo­solygott: — „Ej, vén ordas vagy te, Gavrilovics! Egész ezredre való eszed van, de ezt az egyet nem tu­dod felfogni. Nézd meg — mondja — Oroszország-anyánkat, utazd be keresztül-kasul, ha agyonhajszolod a lovadat, ha halálra fáradsz ma­gad is, nem leled a végét. Hát váj­jon ti vagytok minden erő, a ko- zákság? Marofcnyian vagytok, a muzsik meg töméntelen. Ti százan vagytok, a muzsikok meg mil­lióan. Vájjon a ti földjeitekkel tart­suk jól az éhes muzsikokat? Nem, testvérek, nincs értelme, hogy sé­relmet okozzunk nektek, mi, meg ti egy test vagyunk, egyszerű, dol­gos emberek. Magunkat károsíta­nánk meg, ha elvennénk a ti föl- decskéiteket. Elég nagy Orosz­ország, találunk rajta tápláló föl­det magunknak...“ Cukiba hirtelen elhallgatott ^ és körültekint getett. A töb­biek is riadtan néztek fel. Dugyko őrmester lépett hozzájuk. — No, Szkiba, megint szaporí­tod a szót? — Egyáltalán nem, Vaszil Tyi- mofejics, a török háborúról mesé­lek, ahogy Erzerum alatt mentünk 16-ban,, Dugyke a szeme sarkából sandí­tott a legényre. Cigarettát sodort lassan, kényelmesen, s aztán ott­hagyta az embereket. Elmenőben sokatmondóan megjegyezte: — Ajánlom, hogy hagyj fel a ha- zudozással, tökfilkó. Nehogy aztán a fecsegésed miatt özvegyen ma­radjon a feleséged! _ Némán tekintettek az emberek az őrmester után. Lehet, hogy mind egyre gondoltak, de egyikük sem szólott,,i Karpovka elfoglalása flugyonnij lovashadosztálya, amelynek egyik ezredéhez került Szkiba, Karpovka falutól északnyugatra rábukkant Pokrov. szkij tábornok lovashadtestének két hadosztályára, s anélkül, hogy el­tért volna a kitűzött iránytól, fer­geteges támadásban felmorzsolta a fehérgárdista lovasságot. Az ellen­séges hadoszlop élén haladó tyereki hadosztály elsőnek fogta fel a tá­madást. A tyerekiek, vágtatás köz­ben manőverezve felfejlődtek a tá­madás elhárítására, de a bugyon- nijisták nekilendülő áradata vissza­vetette őket és a nedves, zöld ré­ten megkezdődött a tusakodás.., — Kardot ránts! Rohamra, előre, előre! Tompán dobogtak a lovak patái, nyomukban göröngyök repültek az emberek szeme közé. A sebesen vágtató szállító szekerekről ropog­tak a gépfegyverek. Elől pedig megcsillantak a napfényben a ro­hamozó bugyonnijisták szuronyai és kardjai. A tyerekiek balszámyát már szétverték s az gyorsan vissza­vonult a falu felé, ahonnan csa­patba verődve rohantak elő a segít­ségül jövő tartalékok. A füvön és az út mentén összetiport, lekasza­bolt emberek hevertek. Több ]ó lovasa nélkül száguldott a mezőn, megzavarva a küzdőket és növelve az általános zűrzavart. A Karpov- kába vezető úton gyalogosok futot­tak keresztül, s közben visszalö­völdöztek a dühösen támadó bu- gyonnijistákra. §*hiba a nyeregkápára dobta a kantárt és kirántva súlyos kardját, megforgatta a feje fölött. A kard fütyülve hasította a leve­gőt és fényes kört írt le. Hátulról a vágtató század lovainak dobogása és fujtatása hallatszott. Szkiba, kissé fölemelkedve a nye­regben körültekintett. Mögötte egyenletesen kígyózó szalagként lo­vasok vágtattak, a szárny felől pe­dig, egészen közel Szkibához egy gépfegyverszállító szekér robogott elő. Az irányzó mellett Maruszja ült. — Hurrá!.,, Üsd a fehéreket!, -.. A lovasszázad széles vonalba fel­fejlődve vágtatott az ellenség sűrű tömege közé. Az összecsapás mindössze néhány percig tartott; a szétvert tyerekiek visszafordultak a falu felé. A fehé­rek tartalékai, anélkül, hogy fel­fogták volna a csapást, szintén há­ta tfordítottak. Szkiba az első összecsapás után a géppüskásokra vetette magát, akik a rohamozó vörösök egyik szárnyát vették tűz alá. Egy gép­puskás ekkor felugrott a fegyver mellől, s szuronnyal támadt a le­gényre, Szkiba a rohanó ember felé súj­tott. A csapás oly erőteljes volt, hogy Szkiba csaknem kiejtette ke­zéből a kardot. Az ember pedig megingott és hirtelen arccal előre- vágódot a fűben... A másik kettő, otthagyva a gépfegyvert, leugrott az árokba s a falu felé menekült. A súlyos ütéstől olyan nehéz lett Szkiba karja, mint az ólom. Nagynehezen meglelte a kan­tárt és már-már visszafordította lo­vát százada felé — amikor hirtelen ismerős alakot pillantott meg az ellenség lovasai között. A mene­külő fehérek zilált csoportjából ki­vált egy szürkekucsmás kozák. Kissé felemelkedve a nyeregben, korbácsával odacserdített a hatal­mas csődömek, előrerugfatdtt és észrevehetően eltávolodott az őt üldöző vörösöktől. Szkibát elfogta a düh. Megfeled­kezett a fájdalomról, a füle mellett elzúgó ellenséges golyókról, őrült vágtatássaj nyomába szegődött a menekülő kucsmás kozáknak, messze megelőzve az övéit. — „Dugyko!.,, Dugyko!.,, Utá­na, ne hagyjuk szökni!“ A szíve elszorult, amikor vissza­gondolt a komisszárok kivégzésé­nek borzalmas jelenetére és erre az őrmesterre, aki aljas módon őt magát is összeverette. És Mikola halála? Szkiba mind türelmetle­nebbül hajszolta izzadó lovát. A távolság rohamosan csökkent. A lovak már csaknem egyvonalba kerültek. Szkiba hallotta, milyen nehezen fújtat az őrmester meg­hajszolt lova, s tisztán látta az em­ber széles vállát és szürke kauká­zusi kucsmáját. Le nem véve te­kintetét gyűlöletes alakjáról, majd­nem teljesen felemelkedett a ken­gyelben és igyekezett balról elébe vágni. Ebben a pillanatban az őr­mester hirtelen körülnézett és lát­va, hogy nincs kiút, a vállán ke­resztül hátrafelé lőtt pisztolyával. Szkiba felkapta fejét, fájdalmat nem érzett, de észrevette, hogy zubbonyát egy pillanat alatt vér öntötte el. Félig hátrahajolva, erő­teljesen meglendítette kardiát és minden erejéből jobbfelé sújtott. A kaukázusi szürke kucsma ketté­hasadt. Dugykó nehézkesen ol- dalra dőlt és tompa puffanással ki­zuhant a nyeregből. Elcsigázott, riadt lova elvágtatott még néhány ölnyira és letérve az útról, lihegve megállt. Ha nem lett volna Szkiba esze­veszett, dühös kitörése, a vörösök első dandárja megelégedett volna azzal, hogy szétverte a tyerekie- ket, s csak a falu felé vezető úton vetette volna meg a lábát. A ko­zák példája azonban magával ra­gadta a győzelemtől megittasulf harcosokat. Vezényszó és parancs nélkül dühödten vetették magukat az ellenség után és az egész dan­dár sefoesvágtában behatolt a fa­luba, nyomon követve a menekülő kubániakat, A fehérek teljes vereséget szen­vedtek, fogságba estek az ezred­törzsek is. A falu közepén, a téren ott feküdt tehetelenül egy repülő­gép, amelynek már nem volt ideje felszállni. A vörösök mintegy 300 foglyot, egy páncélautót, hét há- rorr.'hüvelyes löveget és 25 géppus­kát zsákmányoltak ebben a falu­ban, amelynek elfoglalását tulaj­donképpen csak másnapra tervez­ték, • ... ; A képen: „Roham a Téli-palota ellen.“ (Szokolov—Szkalja festménye.) Leningrádban, a Szmolnijban 1917 október 35-én (november 7-én) este 10 óra 45 perckor megnyílt a Szovjetek II. összoroszországi Kon­gresszusa, amelynek nevében kihirdették, hogy az államhatalom a szovjetek kezébe ment át. A Szovjetek II. összoroszországi Kongresz- szusa 1917 október 26-án (november 8-án) éjjel elfogadta a szovjet ha­talomnak Lenin által javasolt első dekrétumát —a békéről és a föld­ről szóló dekrétumot. Ugyancsak ezen a kongresszuson először az em­beriség történetében megalakították a munkásokból és parasztokból álló szovjet kormányt — a Népbiztosok Tanácsát. Az első Népbizto­sok Tanácsának elnökévé Lenint választották. „Hatalmat a szovjeteknek — békét a népeknek.“ (D. Nalbagyan, V. Bászov, N, Mescsanyinov, V. Pribilovszkij, M, Szuzdalcev festőművé­szek alkotása.) DAL A FORRADALOMRÓL Irta: Mihail Pirkadatkor, hogy még ködlepetten várt a zord és fukar mező, búzámat és búmat ott vetettem én — a névtelen szántóvető. Én, ki nyomdokod keresve jártam tántorogva városon s falun; én. ki jöttöd énekelve vártam, ezredévig dalba öntve búm. Én, kit rólad szállt meg éber álom s töprengtem sok fegyvert éjen át, én vagyok, ki puskával a vállon érted keltem vívni száz csatát. Sürö vad bozóton áthatoltál s bánatom füledbe érkezett; Iszakovszkij ezredéve először te voltál, ki a parasztnak nyújtott kezet. Boglyas kunyhó mélyéről előtör a boldogság — te hoztad nekem. Mert én tőled hallottam először, oly sokára, igazi nevem. S most melengető leheMetedben Szovjethonban úgy járok-kelek, gazdájuknak vallanak már engem tág mezők és messzi tengerek. Nem tudom, még merre vágok át éti, mily folyón, hány völgyön és hegyen, azt tudom csak, bárki törne rád, én nem hagyom, hogy benned kárt tegyen. Fordította: Devecserl Gábor. „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga66 A hideg, havas eső könyör­telen közömbösséggel verte az em­berek hátát, arcát, lapátot tartó kezüket. Orozva befolyt nyakukba, a lassan amúgy is átnedvesedő ka­bátok aiá. A kabát alatt összekeve­redett az emberi test drága ned­vével, az erőt kihúzó, meleg verí­tékkel. A fagyott göröngyök mintha csúfondárosan az emberek szemébe nevettek volna. Újból és újból ellenálltak, a rosszul táplált, de szívós keménységgel minél több munkát elvégezni akaró dolgozók­nak. S az emberek ástak, ástak, ás­tak. A homlokukról lecsöppenő sós nedv, időnként egy-egy fájón ke­serű, nehéz férfi könnycseppel együtt esett a földre. Termékenyí­tette , •, A naptár síma, fehér lapjain 1935-öt írtak. Az ásókat forgató emberek között ott gürcölt Nagy József lakatos. Otthon három gyer­mek. három kis örökké éhes száj várta az apától a falatot. Nagy József ásott. Lába cuppogott a ven­dégmarasztaló, sáros talajon. Gon­dolatai, szíve az otthonnál időzött, a szépségét a nyomorban is őrző drága asszonynál, aki horgolt, kö­tött, hímzett, görbülő háttal, hogy pótolni tudja az ember szűkös ke­resetét. Scheftsik földbirtokos föld­jén dolgoztak — árkot ástak. Nagy József már ismert szak­munkás volt akkor. Nem kell fél­reérteni, nem országosan, újság nem közölte nevét, hogy is közölte volna — munkás volt. De dolgozó­társai nagy becsülettel emlegették szorgalmát, minden munkát meg­fogó, ügyes, gyors kezeit. Jól lát­ták képességeit a MÁVAG akkori urai is, ahol dolgozott. De nem annyira, hogy állandó munkát ad­tak volna neki. Télre kizavarták, nyáron küldték a sürgönyt, hívták a hídépítőt. S Nagy József mit te­hetett, télen hol etthon ült, hol ásott, hol malmot bontott — amit már senki nem vállalt, mert veszé­lyes volt, — s ha hívták, ment, örült, hogy legalább nyárára elhe­lyezkedhet. A naptár lapjait gyorsan tépdes- ték, peregtek az évek. A gyerme­kek száma szaporodott. Már hatan voltak, hetediknek mellettük ne­velkedett az asszony árva öccse, Gyurka. De csak gyermekekkel gazdagodtak. A lakásban petróleum lámpa füstölt, a kis nadrágok, szok- nyácskák alig-alig újultak. Az em­ber hajába korai ősz szálak keve­redtek, az asszony szép arcára ko­rai ráncok ültek. % A fénye s teremben ezernyi villany szórta sugarát. A süppedő szőnyeg nesztelenné tette a lépte­ket. A kormány vezetői meleg sze­retettel üdvözölték a vendégeket. Erős, izmos kezek kapcsolódtak egymásba. S a vendégek kabátján, a szívük fölött egymásután jelent meg egy büszke, nagyszerű érem.'... 1948. Az első Kossuth-díjat oszt­ják. S az újságok megírják a ki­tüntetettek neveit,- amit szárnyára vesz a hímév. S minden név olva­sásánál az jut az emberek eszébe: „A munka nálunk becsület és di­csőség dolgává lett.“ S Szolnokon egy kis, szűkös lakásban — már nyolc gyermekkel megáldva — könnyes szemmel tette a szek­rénybe egy asszony a meghívókat, az oklevelet, a kitüntetést, az új­ságcikket. Az asszony, az anya, aki még soha ilyen boldog nem volt, s akinek — bár az évek, az élet törvényeit betartva, továbbra is peregtek —> mind simábbá vált az arca. Nincs szentebb öröm, mint az anyáé, aki megérhette az időt, ami-i kor nem kell gyermekei jövőjéért aggódnia. —■ „Gondoljátok meg proletárok.“ % A sséles utca csendjét kocsi-» zörgés zavarta. A pár lakó kidugta a fejét, ki csak a függöny mögül, ki meg ki is lépett. Új lakó érke­zett a régi Scheftsik-telep helyén felépült Dolgozók Otthonába. Szép bútort láttak a kíváncsiskodók, ágyneműt, rádiót. S a hír gyorsan terjedt. Az új lakó Kossuth-díjas lakatos. Nyolc gyermeke van. Legtöbbje nagy már. S még alig ocsúdtak, még alig ismerték meg a keskenyarcú, vékony embert, az örökké kedves, mosolygós asszonyt, a huncutszemű gyermekeket, már újabb „beszédtémát“ adott a szom­széd. Ismét kitüntették, Népköz- társasági Érdemérmet kapott. Az­tán még egyet. Gyermekei közül volt. aki megnősült, volt, aki férj­hez ment. Négy közülük szétszóró­dott a szélrózsa minden irányában, Az egyik Budapesten tanul, a töb­biek vidéken laknak. A rég árokásó otthona a veríté­kével termékenyített föld helyén van. Szívet derítő, megváltozott élete nem valami csoda, de csodá­latos, — nem egyedülálló, de nem is feledhető, Szabad, forrón szere­tett hazánkban, a lelkesen dolgozó munkás élete .,, Becsüljétek meg ezt az életet* emberek! Remete Ibolya,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents