Szolnok Megyei Néplap, 1953. január (5. évfolyam, 1-27. szám)
1953-01-22 / 19. szám
SZOLJNOKftiliCiVEi NÉFLAP 1953 iannír 22. A járásbírósággal szemben egy piU ■‘1 tanaira megállt is a feleségére nézett. — Hit itt vagyunk — mondotta, j s mórit elkapta a tekintetét Erzsiről, aztán elindult a kocsiúton, miközben tessékelve fogta tenyerébe az asszony könyökét. Amikor beléptek a kapun, a langy tavaszi szél, mint könnyű illatos lomb Lőrincz után hajolt az utcáit}!, aztán visszalendült a kapu elé, a házaspárt pedig elnyelte a hivatalos ház hűvös csarnoka. Csakhogy itt tartanak mór. A férfi elégedetten pillantott a feleségére. Erzsi igazán derék asszony, mit derék, nagyszerű asszony: beleegyezett a válásba! Most aztán itt vannak a zsebében a pompás kis akták, az ügyvéd többezer forintos cakkumpakkja, kérvény, okmány, ilyenvény, olyanvány, minden, amit csak megkövetel a népköztársaság a váláshoz. Amikor a lépcsőhöz értek, gyöngéden bele is karolt a feleségébe, mintha ezzel lelkiismerete mondott volna köszönetét Erzsinek, aki igent mondott életük ketté szakit ás ár a. A járás bíró, Takács Géza hellyel kínálta őket, aztán belekezdett a sereg okmány vizsgálatába. Bírónak fiatal ember volt ez a Takács, olyan negyvenalatti, aki tíz év múlva se lesz több, szikár, szárazfajta, rokonszenvesforma. Takács a kialakuló 'szocialista jog embere volt. Szenvedélyesen érdekelte az ember. Minden ítéletében az a legfontosabb — ez már-már szavajárása volt — hogy a múltra minél nagyobb ökölcsapást mérjünk. Lőrincz Imre, a Nagyipari Építkezések minisztériumának tervosztHyvezetője erről mitse tudott, előtte az a fogalom, hogy az igazságszolgáltatás egyet jelentett az átkos hivatal-szellemmel. Különben is szerinte, akik nem termelnek közvetlenül, mind bürokraták. E szabály alól csak egy kivételt ismert: önmagát. A járásbirót vérszomjas keselyűnek látta, aki most ráveti magát az ő magán, ügyükre. Ahá, már bele is vágja a karmait s míg ráhajol az aktákra, a bürokráciának ez a ragadozója, lassan ízekre szaggatja a házasságukat. Úgy érezte, öt is tépi az aktában, férfikora türelmetlen érzéseit, tizenöt esztendő életet, szerelmet és veszkedést habzsol fel és emészt adattá az állam nevében. Oh, az állam! Mit tud ez a lelketlen alak azokról, hogy az állam a dolgozó emberek érdekeit védi! Takács Géza mit sem sejtett ragadozó voltáról, odaad óan és lelkiismeretesen tanulmányozta a válóperhez szükséges anyagot. — Köszönöm — emelte fel fejét a zsákmányról és szépen összeigazgatta az iratokat — most aztán legyen szives, mondja el Lőrincz elvtárs, hogy miért akar elválni a feleségétől? Miért? Mi közöd hozzá, te tolakodó állami semmittevő? Csináld a dolgod és hallgass. Miért válók? Azért, mert a fejlődést nem lehet megállítani! De te ezt nem érted. Azért akarok elválni, mert a feleségm kicsinyes, szűklátókörű, beletemetkezik a maga érdektelen, szürke munkájába. Minek mondjam ezt neked, te államilag engedélyezett kispolgár, kukkod sincs a szocialista fejlődésről! Elválok, vedd tudomásul, mert én a szocializmus friss pezsgésében élek, a feleségem pedig a kis kukacvállalat normcr számításai között, Elválok, mert nem ért meg engem és nem emelkedik fel hoz. zám. Nem nekem virágzik, hanem a rákoscsabai normáknak. Nem tölti be az otthont, nem én vagyok neki a legfontosabb . . . Eh, de minek folytassam, úgyis az üres jalaknak beszélek! — ezt akarta mondani, végig is háborogtak benne ezek a szavak, de fennhangon csak ennyit nyilatkoztatott ki a nagyvonalú osztályvezető: ■ __ Azért akarok válni, mert már nem ■ szeretem a feleségemet. << Takács bólintott. r~ y— Értem __ most Erzsihez fordult — és maga miért akar elválni elvtársnő? Lőr'tnczné elpanaszolhatta volna, bogy azért, mert a férje olyan nagy ember lett, hogy ő már nem illik hozzá. Imre városokban gondolkozik, ezer tonnákban számol, külföldre utazik, világot lát, fogadásokra megy, néha még miniszterekkel is értekezik. Csakugyan hiba benne, hogy nem tud Imrének élni, pedig a ,férje nagy ember lett, égig emelkedett. Hiába, neki nincsenek szárnyai,.. • Sok mindent elmondhatott volna LS- rinczné, de formás száját keskenyre zárva hallgatott. Majd szabályosan, indulat nélkül lemásolta férje szavait. __ Azért akarok elválni, mert már ftem szeretem a férjemet. Takács újra bólintott. Összekötözte az aktacsomót, aztán felemelkedett a székből. — Köszönöm, elvtársak. A tárgyalás napjáról értesítés megy. Viszontlátásra. Lőrincz jónak látta, hogy mielőtt elmennek, odaszúrjon a bürokratának. — Rentélem nem sokáig húzzák-halasztják az ilyen napnál világosabb ügyeket! Újra karon fogta a feleségét. Gyors léptekkel sietett le az emeletről, nehogy a ragadozó még visszahúzza őket. Kint az utcán megérintette a lombos szél. Az egyetértés új érzéseket fakasztott benne. Ebben a friss, alakuló jókedvében magához szorította a feleségét, s azokkal az utcafaló léptekkel indult neki, amelyekkel régen Óbudától a Kőbányai-álig 45 perc alatt tette meg az utat. % VÁLÓPER A nap nem jutott beljebb az irodája ablakpárkányánál, onnan verődött be a tágas helyiségbe. Lőrincz hatalmas színes térkép fölé bajolt. Tenyere végigszántotta az országot, az Inotai Erőmű öt épülethajójától Sztálinváros nagyolvasztóján át a Tiszalöki Duzzasztógátig. Szenvedélyesen szerette a munkát s akkor volt legboldogabb, amikor tervezett. De Lőrincz osztályvezető érzései ilyenkor nem ismertek határt, valósággal istennek képzelve magát tornyosult a haza kicsinyített mása fölé. Az a két lelkiismeretesen megalkotott lány, aki várakozásteljesen bámult Lőrinczre, tömjénezö pillantásával ugyancsak azt a benyomást tette, hogy itt nem közönséges emberi lény bámulatának vagyunk tanúi. Ekkor egy harmadik, nagyjából rózsaszín lány, lépett be a nagy szobába és kecses tisztelettudással jelentette. — Takács Géza járásbíró keresi osztályvezető elvtársat. Fogadni tetszik? Lőrincz meglepődött, kiengedte kezéből a Tiszalöki Duzzasztógátat, majd két öklével elgondolkozva támaszkodott az országra. Márts történt volna valami a dologban? — kérdezte magában s zseniálisan tömör mozdulattal egyszerre kétfelé sikerült intenie: a lányoknak kifelé, a járásbirónak befelé. Takács lassan leült a kis tárgyaló ke. rekasztal mellé. — Bocsásson meg, hogy zavarom, — szólt az „állami keselyű" -+ de hiányzik még egy adat a válóperhez. Ezt szeretném most pótolni. — Tehát újabb adatok! __ morgott magában Lőrincz. — Ha ezt az igazságügyminiszter elvtárs tudná, röpülne ez a tollrágó, aki a lelkén is könyökvédőt visel! __ Majd továbbfűzte a felháborodott gondolatait __ persze, ezek zsíros falatot akarnak, földuzzasztani ezt a világos válóperi ügyet és közben a perhalasztással két emberen át akadályozzák a termelést. — Egy kérdésem lenne az elvtárshoz __így a járásbíri — aztán nem zavarom tovább. Lőrincz némileg megenyhült. — Tessék csak nyugodtan. Nem zavar. Takács Géza kis jegyzőfüzetet vett elő, aztán kérdezett. — Mondja el nekem Lőrincz elvtárs, hogy imerkedett meg a feleségével? A kérdés váratlan volt. Erre igazán nem számított. Óh, hivatali akarnakság! Meg akarják kaparintani az ügy részleteit. Éhesek a keselyűk. A barna, csontos férfiarc megkeményedett, Lőrincz nem tudta tovább leplezni ellenszenvét. A bifó türelmesen várt, mint egy kérdőív, amely nem mozdul, amíg ki nem töltik. A harc hamarosan eldőlt, Lőrincz belátta, hogy ha nem felel a kérdésre, akkor nem tudja soha lerázni magáról s a válópert is csak húzza ezzel. Hát megadta magát. — A feleségemmel tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg — diktálta a rövid mondatokat — én huszonöt esztendős voltam, ő tizenhat. Az Óbudai Hajógyár mellett laktunk egy hosszú, földszintes házban. Az udvaron ócskavastelep volt. Akkor költöztek oda a ház felső sarkába Makádiék, a feleségem szülei. Ok még nedűnk is szegényebbek voltak. Egy kis kézikocsin elfért minden holmijuk. De ezt ön úgysem érti! Elég az hozzá, hogy akkor ismertem meg öt, a költözésnél. — Hirtelen elhallgatott. Az emlékezés, mintha rosszul nyelt volna, egy pillanatra megállította a lélekzését. Olyan hirtelen mondta ki életének ezt az óráját, hogy maga is megbánta. Mintha elárulta volna ezzel a bürokrata előtt Erzsit, kezdődő szerelmüket. Gyorsan be is fejezte — más mondanivalóm nincs! — Köszönöm, • ez nekem elég — mondta az aktatologató élősdi. A bíró elment s az osztályevzető a maga természetes csalhatatlans ágával megállapította a bíróról: a perfelvételnél elfelejtette a formai kérdéseket feltenni, most aztán lohol a hibát helyrehozni. Félti a karrierjét. De 5 nem lesz áldozat, az biztos. Ezzel visszament a hatalmas íróasztalhoz és elégedetten nézett végig az országon. Lőrincz-isten mégis valami kis zavarral folytatta a teremtést . % TRrre Rákoscsaba felé is egészen La megváltozott a vidék, minden száz lépésre építkeznek. Lőrincznével kint az építkezésen találkozott a bíró. Az aszszony éppen hazakészült. Leültek a vöröslő téglafalak alatt egy nagy terméskőre, amelyet átmelegített a nap. A kis notesz odakerült a bíró térdére. Lőrinczné egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen. A bíró az állam embere s neki még jól is esett, hogy az’állam, amely el fogja választani a férjétől, ilyen körültekintő. Erzsi ott a kövön nemcsak a kiváncsi népköztársaságnak mondotta el szerelmük kezdetét, hanem önmagának is, — Az úgy volt __ kezdte, __ hogy a Duna partján sétálgattunk Imrével. En egészen kislány voltam, akkortájt költöztünk új lakásba. Nagyon örültem, hogy ilyen szép, egészséges helyre kerültünk, a Duna mellé. Egyik délután aztán, amikor a hatórás szentendrei vonat -továbbkattogott előttünk, s Imre hazajött a MÁVAG-ból, kimentünk a partra, néztiik-néztük a holt ágban a hajókat. Kis propellerek vesztegellek otl,_ meg egy-iét nagyobb baji. Egyszerre csak megfogta Imre a kezemet s azt mondtat Nézd csak Böske (mert akkor Bőikének szólisott!) ott azt a legkisebb hajit. Tudod mit gondoltam? Azt, hogy egyik este eloldjuk a stégről, s aztán kikormányozom a hajót az öbölből s elmegyünk innen. Csak ketten leszünk a hajón, ketten, s odahajózunk, ahol nincs nyomorúság, szép nagy kőházban lakunk majd, üvegfalú gyárban dolgozunk, ott aztán örökké szerethetjük egymást. Erzsi úgy elevenítette fel a múltat, mint aki vallomást tesz, szépen, egyenletesen beszélt, csak az olyan szavak kimondásával iüziödötl, mint „örökké", meg, ilyesmi. —• Akkor szerettem meg Imrét __ folytatta Erzsi — amikor egészen elhitette velem, hogy ott vagyunk a hajón, én lehunytam a szemem és éreztem mar gam alatt mozdulni a parti földet. Akkor aztán mentünk, mentünk a part mentén be a városnak, mintha csakugyan lefelé utaztunk volna a Dunán. Az igazságszolgáltatás embere beírta Lőrincz Imréné adatait, s elkísérte egészen hazáig. Másnap pedig így jelentkezett a Megyei Bíróság elnökénél, foó Tamásnál. — Elnök elvtárs, tudom tűzzel-vassal írtja a hivatalnokszellemet az igazságszolgáltatás bői ... Most mégis arra kérném, engedélyezzen egy kis aktatologatást. — Miért? •— Azért, mert szerintem a peres felek egymás hibáitól akarnak elválni és én szeretném ezeket a hibákat... — Értem, értem — vágott szavába az elnök az a bizonyos ökőlcsapás!... Hát jó, ha azt akarja, hogy azért legyek bürokrata, hogy ne legyek az, akkor beszélhetünk a dologról... % Lőrinc Imréné összecsomagolta a holmiját — mindent talán nem, csak a legfontosabb dolgokat — és elköltözött otthonról. Maga a csomagolás és a költözés csendesen, a kölcsönös hallgatás zavarában bonyolódott le. A csomagolás alatt Erzsi a járásbirő látogatására gondolt. Lőrincz is. A járásbíró látogatásáról egyikük sem ejtett szót. Kellemetlen lett volna szerelemről beszélni. Nekik erre már nem voltak szavaik. Az utolsó esztendő alaposan megcsonkította házastársi szótárukat. A szavak jelentése is megváltozott ebben a viszonyban. „Ma későn jövök haza”, annyit jelentett Lőrincz szótárában, hogy nem találom a helyemet, minden nyugtalanít itthon, a feleségem már ~nem érti meg a gondolataimat. „Ma későn jövök haza", Erzsi nyelvén egész mást jelentett: jó lenne itthon lenni veled, de te észre sem veszel engem. Semminek sem tartasz, inkább vállalok valami különmunkát, csakhogy ne kínozzalak a jelenlétemmel. „Olyan csendes ez a lakás” lőrinczimréül: mi lett a mi szép, boldog életünkből? Ugyanez er. zsiül: ha gyerekünk lenne, ragyogna az otthonunk.' így fordult visszájára közöttük sző, érzés, gondolat. Lőrincz örült is, nem is, hogy felesége elköltözik. E pillanatban szinte szerette. Szívesen mondott volna neki gyöngéd szavakat is. Becézte volna, mert ilyen erős! Erzsi új jellemvonásai bontakoztak ki előtte, méghozzá nem is mindennapi sajátosságok: kemény elhatározás, következetesség. Ugyanakkor meg is hökkentette, hogy itthagyja s méltatlankodott is magában, hogy a felesége csak úgy egyszerűen kiábrándult belőle. % A jírásblrő legközelebb véletlenül találkozott Lörinczczel. Az operában, a Háry János szünetében tévedt egymásra a tekintetük. Lőrincz nem volt egyedül, egyik női bámulója ült mellette. Lőrincz boldog volt, igazán nagy szerencse, hogy rajtakapták. Fend csak a csőrödet __ csikrogta magában és rámosolygott a járásbíróra. Ez csak egyszerűbbé teszi és meggyorsítja a válásidőt, Kukac úr, a hűtlenséget is csatolhatta az aktához! Igazán pompás. Végtelen nagy szerencse, hogy leleplezte. Kihívóan köszönt a járásbirónak és mint valami fényes kardot, villogtatta oldalán a fiatal lány csinosságát. % A öllő verse fölé hajolva keresi az embert, jár ás bíró aktáira görnyedve. Takács Géza szőtte és bogozta Lőrincz Imre és felesége válásának történetét. Eddigi munkája során sok mindent felderített. Kezdett megvilágosodni a válóok. De még nem volt biztos a dolgában. Nem olyan egyszerű ugyanis a múlt képébe odacsapni. Ebben az esetben jónak látta Lőrincznct a hivatalába beidézni. Az asszony a „vádlottak padján” ült, a járásbirő szembe vele. — Még egy kérdésem van, elvtársnő. Azért kérettem ide. Többet nem zaklatom a tárgyalásig. — Tessék, kérdezzen _ feszengett Erzsi a komor tárgyalószobában. — Kérem, feleljen a kérdésemre. — A bíró térdére telte kis jegyzetfüzetét __ mondja el, miért szereti a férjét. Az asszony tiltakozott. — Nem szerelem. — Bocsánat, mért szerette? — helyesbített Takács. — Az régen volt — védekezett az aszszony. — Igen. igen. Természetesen régen volt. Akkor arra kérem, elvtársnő, mondja meg, miért szerette .,. régen? Erzsi nagyon kényelmetlenül érezte magát, a kérdés váratlanul érte — ökölcsapásként. Egyszerre vádlottnak érezte magát. A kérdésben első hallásra volt valami gyanakvás, kétség. Mintha a bíró most akarná hazugságon rajtacsipni. Ugyanakkor valósággal lenyűgözte az igazságszolgáltatásnak ez a módszere. Ennyire megszámozott ügydarab az ő válóperük, ennyi sok körültekintéssel készítik elő a tárgyalást. Ez tetszett neki, sőt egyfajta büszkeséget is érzett. Lehet, hogy a férjének nem. fontos az ő személye, az államigazgatásnak annál inkább! így oldódott fel benne a kérdéssel szembeni ellenállás. Válaszát, amely élete legszemélyesebb ügyét tartalmazta, állampolgári kötelességérzet hatolta át. — Szerettem __ próbálta Erzsi a régenhasznált szót. — Szerettem, mert az életünk összetartozott, szerettem, mert kamaszlány koromban úgy tetszett nekem, mint az a férfi, aki mellett az ember az életét akarja eltölteni. Szerettem azért is, mert okos, mindene volt a tanulás, a felszabadulás után pár év alatt egymás után emésztette meg az iskolákat, de azért is szerettem __ most vált el tőle legnehezebben a szó —, mert jó volt csak ránézni is ... — Es most — kérdezte a járásbirő — most egyszerre eltűntek férjének ezek a tulajdonságai? — Nem tudom. — Tudja maga, elvtársnő. Tudja. Nem tűntek el. Csak egy új jellemvonása nőtt s ez mindent elborít. A maga tiszttelt férje olyan öntelt lett, hogy nehéz lenne párját találni. Ne haragudjék, ha azt mondom, undorító alak. Magaimádó, ostoba fráter. Ezért akar elválni tőle? Erzsi kipirulva, sértetten nézett a bíróra. — Hogy gondolja.., — Igaza van! — csapott a bizonytalanságra Takács — a mi törvényeink senkit sem kényszerítenek arra, hogy önimádó, f elf uralkodott őrült mellett töltse az életét. Nyugodt lehet, elvtársnő, elválasztjuk ettől a megmámorosodott hólyagtól ! Erzsi úgy érezte, hogy a járásbíró most már visszaél hivatali tekintélyével és Imrét olyan módon sértegeti, amit nem lehet tovább tűrni. De mielőtt kirobbant volna belőle a méltatlankodás, mintha megfogta volna egy kéz. Megnyugtatóan és erősen. Férfiasán. Ez a kéz aztán bátorítóan intett. — Ontelt? Azt mondja, öntelt? — kérdezte és hangjában furcsa módon mintha valami reménykedés is lett volna. — Az __ válaszolt a bíró __, tetőtől talpig öntelt alak. — Emiatt lenne minden baj közöttünk? — Emiatt. .— Ezért nem szerel engem? — Hogyan is szeretné. Aki ennyire felfuvalkodolt, az önmagát szereti az egész világ helyett. Erzsi felállt a „vádlottak padjáról’1 Izgatottan remegett a hangja. — Lehetséges az, hogy ez az egyetlen hibája? A járásbirő is felugrott a helyéről s most éppen az ügyész rácsa mögött állva vádbeszédjelleget kapott minden szava. __ Egyetlen hiba?, Elvtársnö, az önteltség telhetetlen. Mindent fölzabái. Mindent, a munkás, a szerelmet, a boldogságot. Az egész életet. Erzsi, a riormaelszámoli Erzsi kigyulladt s az ismeretlen fényforrás egyre erősebben izzott benne. — De hál az ember lemondhat a férjéről csak azért, mert az elbizakodottság elharapódzott benne? — kérdezte önmagától és a bírótól, a népköztársaságtól. — Miért? Hát az önteltség a teteje mindennek? A megmásíthatatlan tökéletesség? Feleljen, járásbíró elvtárs! Takács Géza úgy érezte, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. •— Nem — kiáltotta. — Nem, az önteltséget pozdorjává lehet zúzni! — Látja! — De sok fáradsággal! — Hát aztán, válóperes aktákat gyártsak a mi igazságszolgáltatásunknak azért, mert a férjem nem lát tovább az orránál a beképzeltségtől.. . Mert tökéletes embernek képzeli magát, mert... — Felfuvalkodolt hólyag — tette hozzá lelkesen a járásbirő. Lőrinczné hálásan nézett a bíróra. __ Igen! F.s lemondhatunk valakiről egy életre csak azért, mert nagyképű alak? A járásbirő feszülten figyelt. Lőrinczné indulattól remegve lépett a rács elé. — Járásbirő elvtárs, nem nevezhetném magam egész embernek, ha ezért lemondanék a férjemről. Dr. Takács Géza az órájára pillantott. Öt óra. Lörinczet fél hatra idézte be. — Ahogy gondolja, elvtársnő __ nézett a kipirult asszonyra __ a tárgyaláson mqjd kifejtheti az álláspontját. Viszontlátásra. % n mtosan fél hatkor megjelent hősé rincz Imre ő osztályvezelősége. Rendkívül bosszús, hogy megint zaklatja a járásbirő, de a bíróságon a rideg hivatali falak között, ebben a nehézlevegőjű környezetben nem merte bosszúságát szabadjára engedni. — Már csak egy dolgos kell közölnöm önnel, s aztán semmi akadálya a tárgya* lásnak — kezdte a bíró. Ez az ígéret némileg jobb kedvért hangolta Lörinczet. — Tessék, kérem, — A per anyagát sokszor és alaposan áttanulmányoztam. S az új válási törvényekkel egyeztetve, megállapítottam, hogy nem választhatom el ónőket egymástól. Lőrincz felhördült. — De hiszen kölcsönös megegyezés van! Bejelentettük, hogy nem szeretjük egymást. — Ne haragudjék, ez frázis. Szeretem, nem szeretem. Ez frázis, megfelelő indok és tartalom nélkül. __ A bürokrácia! __ tört ki a méreg Lorinczből. Es legszívesebben felpofozta volna ezt a kelletmetlenkedésében mértéket nem ismerő alakot, akit azonban egy pillanatra sem mozdított ki nyugalmából a peres fél idegessége. — Nyugodjék meg. Szerencsére köz* ben megtaláltam a válóokot. — Megtalálta? — Igen. — Hogy találta meg? — Újra kihallgattam a feleségét. — Es? — Tőle tudtam meg a válóokot. — Mi lenne az ? — Megmondhatom, annál is inkább, mert vallomását már a per anyagához csatoltam. — Beszéljen már, elvtársi — Házasságuk válóoka — szilt a járásbíró s a homályos szobában olyan vidáman mozdult, mint madár a kék levegőben — a válóok: az ön önteltsége. Lőrincz elvörösödött. Nem lassan is méltóságteljesen, mint az alkonyt nap, hanem gyorsan, átmenet nélkül, kiáltóan. Felszaladt arcába a vörös szín, mint kemény ütésre a pofozóember jelzőlámpája. Ilyenformán találta el Lörinczet az öntelt sző ökölcsapása. Bírálták őt már önelégültsége miatt, de most, amikor szerelmét, egész férfikorát sértette halálra - ez a sző, egyszerre elszorult a torka. Ez több volt, mint sérelem. Katasztrófa. __ Ontelt? Azt mondta volna? — hebegte a csapás után. — Igen. __ Ontelt? — ismételte a képtelen szót Lőrincz. — En ontelt? Ez mégis. csak túlzás. A bíró szelíden dobolt iratain. __ En azt hittem, boldog lesz, mert megtaláltam a válóokot. — Az önteltség válóok? — csattant fel Lőrincz olyan hangon, mintha földkerekség valamennyi öntelt emberének képviseletében szólana. — Természetesen váliok. A Magyar Népköztársaság egyetlen állampolgárát sem kényszeríti arra, hogy egy nagyképű, pőffeszkedö alakkal együttéljen... __ Kikérem magamnak ezt a hangotI — Bocsásson meg — hunyta le a szemét a járásbíró. — Azt hittem örülni fog annak, hogy a válóperüket ilyen jól megalapoztam. Lőrincz kezéből valóban csak a puska hiányzott, hogy lepuffantsa a keselyűt. ^ __ De a szentségit — kiáltotta — a feleségem azért akar válni, mert nem akartam, hogy tovább dolgozzék annál a skatulya- vállalatnál! — Láthatja ebből is — mosolygott á „dőgmadár” —, hogy igaza van. A felesége munkáját semmire se becsülte. __ De nem igaz! A feleségem sokat sírt amiatt, hogy nem akartam gyereket! A bíró hangja most erőteljesen har* tant. __ Önzés, kegyetlen önzés ennek is az alapjai Lőrincz megdöbbenve hallgatott. A bíró jelingerelte. Most már nem mini peresfél állott előtte, hanem mint olyan ember, aki ítéletet mond. — Dekát, ha így lenne — kiáltotta szavait összeszedve__, akkor magának az lenne a kötelessége, hogy lebeszéljen engem a válásról, ehelyett pedig mindenáron válóok után kutat... A bürokrácia kinevezte az önteltséget válóoknak! Miért? Mert idealisták! Mert az embert nem fejlődésében nézik! A bíró nem nézett fel az aktából, amikor válaszolt. — Önök benyújtották a válőkeresetei.., — Hát aztán — csapott az asztalra az osztályvezető — hát aztán — nevetett gúnyosan — ha csakugyan önteltségem hajszolt a válásba, akkor az Önök bürokráciája egyszerűen hajbókolni kezd a szüklátókörűség előtt? Mit képzelnek rólam? Elválok a feleségemtől egyetlen kijavítható emberi hiba miatt? Önök itt válóoknak nyilvánítják az olyan hibát, amely leküzdhető? Hát vadállat vagyok ért? Elhagynám a feleségem a saját hibám miatt? Vegye tudomásul Ön és az egész magyar bürokrácia, hogy a szerelmet nem tépheti szét semmiféle felfuvalkodottság s ha ezt nem hiszik, én felmegyek a miniszter elvtárshoz, de nem leszek a bürokrácia prédája! Lőrincz Imre megvetően nézte végig az államilag engedélyezett kispolgárt, Tökfilkó — gondolta — tökfilkó, óht mennyi tökfilkó van a világon! 1 Sarkon fordult és faképnél hagyta a \ szűklátókörű bürokratát, sietett, hogy j azonnal beszélten a feleségével. A be- ; vágott barna tölgyfaajtó elégedetten eset- ’ tin tett utána. ' *■» GYÁRFÁS MIKLÓS -
