Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1965-06-01 / 10. szám - Lázás István: Hivatás
„Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk!“ Amikor 1950-ben iskolánk megszületett, ősz volt, szeptemberi ősz. Lombsárgu- lás és hüvösitő szellő. Milyen különös is volt ez: a haldokolni készülő természet nekünk megújulást, újjászületést hozott — az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Akik annak idején ott állottunk az újszülött bölcsőjénél, tudjuk, nem ment simán. Hívők és hitetlenek, bizakodók és tamáskodók között kellett merni és akarni, s kezdeni úgyszólván minden nélkül, tanterem, felszerelés és tanító nélkül. De megkezdtük. Vajúdtak a hegyek — az elmúlt tizenöt esztendő mégis azt mutatja, hogy nemcsak egeret szültek. És most tavasz van, iskolánk tizenötödik tavasza. A tizenöt év alatt tizenötször annyi osztályunk és tanulónk lett, mint amennyivel 1950-ben a nemzeti iskola indult, s húszszor annyi pedagógusunk: harminc osztály, negyvenegy pedagógus és közel ezer gyerek. Iskolánk ma a Bodrogköz legnagyobb és legjobban jelszereit oktatási intézménye. Anyagilag és szellemileg is. A közel négytucatnyi pedagógus közül négy képesítetlen sem akad. Ezért is mertünk vállalkozni a szaktermes oktatás bevezetésére. Ma már minden tantárgynak saját szakterme és minden tárgycsoportnak jól felszerelt kabinete van. Az állami eszközökből szerzett segédeszközök értéke megközelíti a 300 000 koronát. Az elmúlt pár év alatt csupán a szülői munkaközösség áldozatkészségéből több mint 30 000 korona értékű segédeszközzel gyarapodtunk, A külön fa- és fémmühelyben s az öntözési rendszerrel ellátott iskolatelken minden tantervi követelménynek eleget tudunk tenni. A természetrajzi és fizikai szaktermek tökéletesítésén kívül folyamatban van a nyelvi laboratóriumok építése is. Hagy lendülettel láttunk hozzá a korszerű nyelvoktatási elvek és gyakorlat érvényre juttatásához. Iskolánkon most már valóban igazi pedagógiai nyüzsgés van: „élet zengi be az iskolát“, a tizenötödik tavasz zsongása, amely most egy még kerekebb, a huszadik évforduló egész országot bezengő szimfóniájával álkot színes harmóniát. Uj szárnyalást, újabb friss lendületet ad ez a magyar tanítónak további tizenöt évekre. „Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk!“ Ma este még a dolgozatfüzet vár otthon rám, és toll és tinta vár. Ma este még ... — Nem! Mindig vár a füzet és tinta, toll, mindig vár valami. Amit csinálok, nem lehet csak úgy reggel nyolc és délután négy között letudni, vagy kedvetlen egy kudarc után otthagyni, mint rossz hivatalt. Az íróasztal néma. De velem harminc-negyven tekintet szembenéz és várja, hogy most mit mondok, miről s hogyan beszélek nekik? Énnekem ha kérdeznek, dadognom nem lehet. Minden tanítvány egy mérleg, melyen napról napra lemérem magamat. Ők felelnek és én vizsgázom. Az egész tanév számomra szüntelen számonkérés. Ha mást csinálok is, a másnapi órámra gondolok s nyáron az őszre. S most arra, hogy este otthon még vár a dolgozatfüzet s a tinta és a toll. Javítanom kell, amit írtak — rólam és magukról. HIVATÁS LÁZÁR ISTVÁN 308
