Benczik Gyula et al.: Hodos és Kapornak története (Lendva, 2005)
Pivar Tomšič Ella: A hodosi vasút egy évszázada
zókból állt, akik, ha az utolsó vonattal érkeztek, Hodoson háltak meg. Az estéket a közeli, nem mindennapi hangulatú Jónás kocsmában töltötték, ahova a falusiak is szívesen jártak. Menetrend szerint Hódosról reggel fél 7-kor indult Muraszombat felé az első vonat, 10 óra tájt döcögött vissza indulóhelyére, ott délben felszedte az utasokat, majd irány vissza a városba, újabb fordulat után délután fél 3-kor már Hodoson volt, majd 17 órakor vitte ismét az utasokat Muraszombatba, ahonnan az aznapi utolsó fordulóval este fél 8-kor indult vissza a határ szélére. A menetrend csak a papíron volt pontos, hiszen általában a ki- és berakodás miatt késett a vonat. Puconcin kavicsot és homokot, Maékovcin pedig fát rakodtak 10 és 17 órakor. A vonatot nem csak a vonallal érintett települések lakói vették igénybe, hanem mindkét oldalon a 10 kilométeres sávból, s néha egyórás gyaloglással értek az első állomásra, hogy aztán ott felszálljanak a gőzösre. A foglalkoztatottak között - kivéve a szakképzetlen rakodómunkásokat - nem volt hazai, zömük Ormož környékéről érkezett. A vasutasok nagy köztiszteletnek örvendhettek, és ha a faluban akadt dolguk, minden házhoz meginvitálták, étellel-itallal kínálták őket. A helyben lakó állomásfőnök a tanítóval, lelkésszel és az orvossal a falusi értelmiségi réteget képezte. Kezdetben vonaton utaztatva ők küldték gyerekeiket a muraszombati iskolákba. A Muraszombat-Hodos közötti vasút a II. világháború után jelentős szerepet játszott az itteniek életében. Azon kívül, hogy meghatározta a gazdaság sorsát, új mozzanatokkal tarkította a társasági életet is. Az állomások találkozóhellyé váltak, a fiatalok ismeretséget kötöttek és éppen ennek köszönhetően számos házasság kötődött az egymástól messzebbre eső településeken élők között. Másrészt pedig az ingázó diákok, tisztviselők és munkások a napi kommunikáció során nem csak a helyi, hanem a szélesebb térségből érkező információkat is kicserélték, a közös sors révén szolidaritás, kölcsönös megbecsülés fűzte össze őket és mai napig tartó barátságok szövődtek. Az 1960-as évek elején naponta két irányba mintegy 700 utas vette igénybe a járatokat, hiszen a tanulók, nyugdíjasok, harcosok, rokkantak kedvezményesen közlekedhettek. De a hatvanas évek derekán már elindult a visszafordíthatatlan folyamat: az első és második generációs értelmiség, a szakmát tanult fiatalok a rohamosan iparosodó szlovén városokban vagy külföldön vállaltak munkát. Hazai munkahelyek hiányában zömük nem a napi 15-20 kilométeres ingázást választotta, hanem munkahelyéhez közel, legtöbbször Muraszombatban, Mariborban, Celjében vagy éppen külföldön alapozta meg új otthonát, s idővel Goricskó, elsősorban a vasúthoz gravitáló 20 kilométeres sáv elnéptelenedett. Az egyre kevesebb utasra, a vonal hatalmas anyagi költségeire, a veszteségre hivatkozva 1968-ra a vasútnál és a muraszombati község vezetőségében elérkezettnek látták a vonal felszámolását, amit a helyi lakosság nem akart elfogadni. Hatvan év során Goricskó és a Muraszombat-Hodos vasútvonal eggyé vált, a lényegében konzervatív, szokásaihoz erősen ragaszkodó itteni ember számára olyan tragédiává torzult a dolog, hogy a határozat végrehajtását szervezett tüntetéssel próbálták megakadályozni. Néhány településen a helyi lakosság parasztlázadásokra emlékeztető eszközökkel - kaszákkal, kapákkal, lapátokkal, vasvillákkal - kergette el a pályát bontó munkásokat. Šalovci lakossága és a környékbeli falvakból érkezők csákányokkal felfegyverkezve védték az állomásukat. A vonalat hivatalosan 1968. május 31-én szüntették meg, 248
