Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán - Tivadar Éva: Hetés népi táplálkozása - Hogy ne menjen feledésbe 3. (Lendva, 2015)
Bevezető gondolatok
12 Bevezető gondolatok Az ételkészítés alapanyagai és a vidék legjellegzetesebb ételfajtái Minden gyakorló háziasszony jól tudja, hogy az, mi is kerül a család asztalára, főként attól függ, milyen alapanyagok állnak rendelkezésre az éléskamrában. A szakácskönyvek is általában azzal a felszólítással kezdődnek, hogy „Végy...” majd hosszasan sorolják a hozzávalókat. A népi táplálkozás egyik fő meghatározója is az, hogy milyen alapanyagok lelhetőek fel az adott vidéken. Az élelmiszeralapanyagok termelésének lehetőségét pedig a természeti környezet és az éghajlat határozza meg. A globalizált világ beköszönte előtt, amikor még nem lehetett néhány óra alatt körberepülni a földgolyót, egy-egy vidék konyháját a saját őshonos növényei és az ott tenyészthető állatok határozták meg. Az ettől különböző alapanyagok luxusnak számítottak, hiszen a távolsági szállítást „borsosán” meg kellett fizetni. Példának okáért épp a fűszerek atyjaként tisztelt borsot sokáig fekete aranynak is nevezték, hiszen az Indiából származó fűszer az arannyal volt egy árban. Míg napjainkban úgy tartják a szakértők, hogy a szegényebb néprétegek táplálkoznak egyhangúan és a tehetősek privilégiuma az egészséges és a változatos táplálkozás, ez nem volt mindig így. A feudális magyar társadalomban a legértékesebb tápláléknak a különböző húsfélék és a finomra őrölt búzalisztből készített tészta-, kenyér- és kalácsfélék számítottak. A mezőgazdasági termelés szempontjából egykoron a legidőigényesebb, legfáradságosabb és legköltségesebb folyamat az állattartás, a hús előállítása volt. Akik ezt nem engedhették meg maguknak, azok minél többféle fehérjében és rostban gazdag táplálékkal igyekeztek pótolni a húst. Ez a törekvés pedig a kevésbé tehetős emberek táplálkozását is változatossá tette. Egy szemléletes példával érzékeltetve, egy alföldi, például bugaci pásztor étkezésében dominált a hús, a fehér kenyér és a tészta. A pásztorok például előszeretettel főztek birkapörköltet, akár hetente többször is, de zöldségekkel, salátafélékkel alig éltek. Egy hetési földműves gazda felesége viszont inkább tojásból, tejtermékekből, tészta- és kásafélékből, babból, káposztából, répából, krumpliból készült ételeket rakott az asztalra. Húst főként ünnepi alkalmakkor fogyasztottak. A hetési falvak lakóinak gazdálkodásában a növénytermesztés dominált, az állattartás kevésbé volt jelentős. A húsfélék közül a baromfi-, a sertés- és a marhahús volt elterjedtebb. A vadhúshoz csak rapsickodás, azaz orvvadászat útján juthattak hozzá, hiszen a vadászat a 19. század közepéig földesúri előjognak számított. A halfogyasztás főként a Mura-parti településeken volt széles körben elterjedt, például Kótban vagy Petesházán, de csíkfogásról a történeti hetési falvakból is vannak adataink. Az Hetes népi táplálkozása
