Szúnyogh Sándor: Visszajövök (Lendva, 2008)
Nem történt semi: fáklyavivők voltunk…
ablakok”. Ezzel a látvánnyal azonban nem elégszik meg a riporter-újságíró-költő, s egy kitörölhetetlen „örök objektívbe”, a kirakati üveg tompán fénylő közöny-börtönébe zárja magát. Ha lesz himnusza egyszer a muravidéki és a lendvai, számában megfogyatkozott, de intellektuálisan megerősödött magyarságnak, akkor az a Halicanumi üzenet szövegével lesz azonos, vigasztalta egyszer valaki a költőt. Történelem és ma, Attila király és Kerka királynő, Caesar hadai, a távoli provincia (limes), s a római üstökös után „köröző” költői-én a főszereplői az erős lokálpatrióta szellemben írott, kavargó érzéseket hordozó versnek. Halicanum szülöttei kutyánál hűebb fiai vagyunk e földnek bármerre visz is sorsunk lábunkat törve is hazarontunk bármilyen szél fúj itt sosem fázunk a holtakkal is víg dalokat dudorászunk- hangzik a legtisztább vallomás a szülőföldnek, a rajongásig szeretett, a Lendva-hegy óvó árnyékában elterülő soknemzetiségű kisvárosnak, melynek gránitkockás főutcája, kecses idomú várkastélya annyi versében viszszaköszönnek. Ahogy a költő maga is tette egyik utolsó versében, a Dacolásban, melynek az örök visszatérés adja meg az alaphangját, a hagyományban való feloldódás ígéretét, „deszkarepedésekbe” szoruló neszekként, „parányi” sóhajként:
