Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
Nehéz esztendők
Váratlan találkozás A szentháromsági búcsúra az 1931 -es esztendőben ezernél is több ember érkezett. A legtöbben az alsólendvai plébániából valók voltak. A kápolna nem volt messzire a várostól. Közvetlenül a település központjától délre, délkeletre emelkedő Csonka-domb tetejére építették a 18. században a török Magyarországról bekövetkező kiűzésének a tiszteltére. A helyszín megközelítése a plébániatemplomtól csupán gyenge fél óra gyaloglással járt. Kora délelőtt is már melegen sütött a nap, később valódi nyári idő lett. Szeptember első vasárnapján ez sokszor így történik, ami valójában a nyár folytatásának, és kevésbé a vénasszonyok nyarának tekinthető. Volt azonban olyan év is, amikor térdig sárban lehetett csak a domb tetejére feljutni. Olyankor jelentősen kevesebb ember vállalta a „teljes búcsú elnyerését”. A kápolnától mintegy száz méter távolságra kezdtek felsorakozni az árusok. Volt vagy tíz sátor is, a mézeskalács-árusokkal az élen. A három mézeskalács-árus minden terméke más-más áron volt megvásárolható. Tudták ők a mesterségüket, a mézes-mázas szavakkal egyszerre oda csődítették a gyerekeket. A tehetősebbek, főleg a gazdagabb alsólendvai polgárok, több kalácsot is megvásároltak, de a szerényebb lehetőségekkel rendelkező, főleg falusi látogatók - az elrettentő szegénység ellenére - ugyancsak próbáltak egy kis örömet szerezni gyermekeiknek. A boltokban igazán finom mézeskalácsot amúgy sem lehetett kapni. A sokaság között szép számban akadtak muraközi horvátok is, akiket inkább a kíváncsiság, mintsem a magyar misének a varázsa vonzott oda. A magyarországi szomszédos településekről is sokan jöttek át, főleg azok, akiknek családtagjaik és rokonaik a határ innenső oldalán rekedtek. A nagy tömegben alig lehetett levegőhöz jutni, az emberek egymás lábát taposták. A horvátos kiejtéssel beszélő csendőrök valamiért nagy zajt csapva a kápolna felé igyekeztek, ami a sátorok között csak nehézkésen sikerült nekik. Kiss László is a feleségével és a négy idősebb gyermekével elment a „Szentháromsághoz”, ahogy a vidéken a búcsúra-járást az emberek leginkább nevezték. Szent István napján kötelességet vállalt gyermekeivel szemben, hogy búcsúfiával örvendezteti meg őket. Ezt az ígéretét a családapa becsületesen be is tartotta. A fiúk 67
