Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Az elveszett haza

szakban, 1919 szeptemberében mindez sokkal körülményesebb volt. Estére járt az idő, amikor megérkezett a szülőfalujától alig néhány kilométerre fekvő, Lenti melletti kis faluba úgy, hogy csupán egyszer, valahol Nova környékén igazoltatták. Becsületes magyar fiúk voltak az ellenőrök, nem zaklatták. Csupán azt tanácsolták neki, hogy jobb lesz, ha az újonnan meghatározott határvonalon belül marad, hiszen azok az egykori katonák, akik az elcsatolt területre már korábban átkeltek, a legtöbben visszaszöktek Magyarországra, és közülük többen kérik újbóli besorozásukat a magyar hadseregbe. „Magyarországra szöktek vissza?” - kérdezte László inkább magától, mert választ már mindezek után nem várt. Hirtelen arra gondolt, hogy az emberek fejében még az igazságtalanságok is mennyire gyorsan meghonosodnak. Megkérdezte még a katonáktól, hogy át lehet-e jutni azon a furcsa képzeletbeli vonalon, amit most már mindenki határnak nevez. A válasz annyiból állt, hogy az elmúlt néhány nap során számos lövöldözésre került sor, azonban aki nagyon akar, az átjuthat a túlsó oldalra.

Megérkezésekor éppen vecsemyére szólt a kis Lenti melletti falu harangja. Könnyes szemmel leült az első lakóház elé, és mivel senkit sem látott az udvaron, néhány percig búsan hallgatta az őszi szellőtől zajosan kongó harangot. Déli szél fújt az arcába. Amikor a közeli harang elhallgatott, akkor valami olyan történt, ami László szívében a szorongás érzetét tovább fokozta. A szeptemberi szél a fülébe fújta szülőfaluja ékesen szóló harangjának a szavát. Ezt ezer harang hangja közül is azonnal felismerné. Hányszor hetvenkedtek egykor a falusi legelőn a fiúkkal, hogy a három-négy egyszerre kongó harang közül melyik hallatszik a falujukból, és ő mindig eltalálta azt. Most a távoli harang legalább akkora örömet okozott számára, mint az elmúlt évek győztes csatáinak a híre. Dehogy annyit, annál sokkal többet! Ezek a hangok lélekben ismét belegyúrták őt abba a szétválaszthatatlan kovászba, amely ember és táj között a születés pillanatával létrejön. Vannak emberek, akik ezt a köteléket lazábban élik meg, vannak azonban olyanok is, akiknek ez a kapcsolat jelenti az élet lényegét, énjük megnyilvánulásának szilárd támaszát. Aligha kell bizonygatni, hogy László az utóbbiak közé tartozott.

Észre sem vette, hogy közben melléje szegődött egy kisfiú, aki - miután kérdéseire választ a gondolataiba mélyedő Lászlótól nem kapott - bekiabált a szomszédos udvarba:

25