Bence Lajos: Vallani (Lendva, 2011)

máshoz miként viszonyulnak: nem pusztán saját térségükben, hanem a magyar ugaron, Pannónia teknőjében is. Az újvidéki Hídnak nyilvánvalóan mások a kötődései a magyarországi, felvidéki, muravidéki stb. műhelyek irányában, mint a szabadkai Üzeneté, az ugyancsak Délvidéken kiadott Aracsé. A felvidéki Kalligram, az erdélyi Látó, a kecskeméti Forrás, a győri Műhely - hadd ne soroljam - akárcsak a lendvai Muratáj egy-egy szellemi műhelye a magyar kultúrának saját lehetőségeivel, el-eltérő jelentőségével. Ma már ezekből az autentikus vagy kevésbé autentikus műhelyekből tevődik össze inkább a magyar irodalom, kultúra egésze, mint a korábbi államhatárok által kipécézett és elpolitizált kultúra-szeletekből. S akkor még a személyes kapcsolatok kultúrateremtő erejéről nem is szóltunk.

Bence Lajosról beszélve mindennek az lenne a rezüméje, hogy alkotói megítélésében ne a muravidéki vagy szlovéniai magyar irodalom legyen a viszonyítási alap, mint ahogy a kárpátaljai és erdélyi írók megítélését sem kéne területi mércének befolyásolnia. Ha Bencét kiszabadítjuk a muravidékiség, szlovéniaiság, a kisebbségbeszorultság előítélet-dobozaiból, költészetének erővonalai hasonlíthatóbbá, értékelhetőbbé válnak, s akadálymentesebben jutunk el a matrjoska-babaként egymásba rakható irodalmi kategóriák fogságából szabadult lokalitásnak, a szülőföldnek a költészete szín-74