Bence Lajos: Vallani (Lendva, 2011)

gerillaharcos mutatóujját felemelve egyik utolsó szentenciája ekképpen hangzott:- Annya, igaz hogy nem jó, de nem is rossz! - mondta nevetve. Vagy, amikor kórházban, csontjaira száradó bőrrel, kifeszülő oldalbordákkal incselkedett a bővérű fiatal ápolónőkkel/nővérekkel: nem akarnak-e egy csontvázzal szeretkezni?

Máskor meg, J. A.-val „szoktatta” magát csöndhöz, az élet részévé váló halállal (Sanyi) gondolatával kacérkodva, de csak úgy felszínesen, ahogy ott ült a Gyurinál, várva a következő sörre, s közben áldozatára, mellyel a hazautazással kapcsolatos gondjait megoldja, néha nagyon is sztereotípia, unalmas-áttetsző külsőbe csomagolva: mert „Mariska

71