Göncz László: Kálvária - Pannonia könyvek (Pécs, 2011)
apa főleg arra utalt, hogy minden helyzetben legyen elővigyázatos, hiszen akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy épen megússza. A legszörnyűbbre, ami ilyenkor akaratlanul is ott motoszkál a szülői fejben, utalni se mertek. Az édesanya hamar észrevette a legényen, hogy a gondolatai máshol járnak, és azt az idegességet is, ami a történtek után nyomasztotta Péter lelkét. A fiú az utolsó holmik csomagolása közben is azzal a gondolattal küszködött, hogy szabad volt-e elkövetni azt, amit Bertával tettek. Magát próbálta hibáztatni és felelősségre vonni, hiszen ő volt a kezdeményező. Arra is gondolt, hogy más legények mennyire büszkék lennének, ha ilyen gyönyörű lányt elcsábítanának. Sőt, folyton vissza-visszatért gondolatába egyik kedves barátja, a Kéky János élménye, aki hasonló esetről nagy előszeretettel, büszkén szokott beszélni. Mindez az adott helyzetben Pétert mégsem nyugtatta meg. Egyre idegesebb lett, és nem volt képes szeretett szüleivel beszélgetni. Amikor a bőrönd megtelt, amit az édesanyja gondosan elrendezett, a legény fáradságra hivatkozott és nyugovóra tért. Sokáig nem tudott elaludni. Amikor mégis elszendergett valamennyire, rettenetes álmai voltak. Foszlányokban látta, hogy az ismerősei nevetnek rajta, az édesapja pedig csúnyán megveri. Berta hangját is hallotta, aki a távolból kiáltott feléje valamit. Pontosan nem értette, de valami olyasmit hallott, hogy soha többé nem akarja őt látni. Aztán nagy lángnyelvek vették körül, amelyek közül szabadulni próbált, de nem találta a kivezető utat. Futott álmában, de nem haladt előre. Erezte, hogy a fekete füsttől már alig tud lélegezni, és a talpát is nagyon égeti valami. Erre fölijedt. Koromsötét volt a szobában, ő azonban csurom vizesen feküdt az ágyban. Bár hűvös volt a levegő, eltolta magától a takarót. Az órájára pillantott, még csak éjjeli kettő volt. Megpróbált ismételten elaludni, hiszen csak reggel ötkor kellett a vonathoz indulnia, azonban nem jött többé álom a szemére. Sorozatban visszajátszotta emlékezetében az esti eseményt. Pontosan tudta, hogy mikor kellett volna megállni. Az élmény gyönyörű volt, valami olyasmi, amihez hasonlót korábban soha nem érzett, mégis sajnálta a történteket. De az is nyilvánvaló volt számára, hogy nincs visszaút, ami megtörtén, megtörtént! 28
