Zágorec-Csuka Judit: Gábor Zoltán festőművész portréja (Lendva, 2002)
Részletek Gábor Zoltán prózai műveiből
Részletek Gábor Zoltán prózai műveiből Ab ovo Egyszer volt, hol nem volt... - meseszerűen is kezdhetném. De nem így kezdem, mert Lendván volt és nagyon régen, serdülőkoromban. Vlaj Lajos, a költő „ifjú barátom”-nak szólított. Ezt megtiszteltetésnek éreztem, hisz jóval idősebb volt nálam. Sokat kószáltunk együtt a lendvai hegyekben, a berkekben, a Tilosnak nevezett erdőben, de leginkább a „középső” temetőben. De miért pont a temetőben? Akkor nem értettem, de ma sem értem, csak sejtem csupán. Amikor olvasgatom az 1961-ben kiadott Versek című kötetét, arra döbbenek rá, hogy 36 vers közül huszonhetet a halálgondolat, az elmúlás gondolata hat át. Ez a kiadott anyag 70%-át jelenti. Az említett kötetben közölt versek mintegy 20%-a pedig édesanyja elvesztésének az elviselhetetlen fájdalmát tükrözi. Mind a 36 vers sötét búval tömített. Még a szerelmet vagy a táj szépségét leíró versek is. Tehát, barátom, Vlaj Lajos nagyon szomorú sorsú ember volt. Minden versének a tartalma a nyers valóságból fakad. Például Blanka húgom halála, azaz elhantolása után írta A sirató című versét. Mint hadvezér áll a túrt göröngyön, Hadvezér, ki győzött a halálon. Diadaljel a kezében az ásó, Csapzott hajjal néz szét a sírásó. (részlet) Vlaj családunk barátja volt. Sokat járt hozzánk. Minden élményét elmesélte élő szóval vagy versben. A vonat című versét 1942-ben írta. Az év nyarát Lendván, a szüleimnél töltöttem. Egyik délután ketten kirándultunk Muraszerdahelyre. Vonaton utaztunk. A kalapját lekapta a szél a fejéről, amikor kinéztünk a vonatablakon a földeken dolgozó menyecskére. Vissza az utat gyalogszerrel tettük meg. 135
