Zágorec-Csuka Judit: Gábor Zoltán festőművész portréja (Lendva, 2002)

Szerkesztői előszó

Szerkesztői előszó

GáborZoltán Zágrábban élő lendvai festőművész. E kijelentés mögött nem csak az oly sokszor és sokat hangoztatott közép-európaiságot kell látnunk a multikulturalitás kétségtelen pozitívumaival, hanem a „háromszögre" (a mértani fogalomkör használata Gábor esetében kötelezőnek tűnhet), a magyar-szlovén-horvát hármas kultúrkörre, ha úgy tetszik identitásra való „ráfeszülést" is. Ez a szétfeszítettség Gábor vallomásainak tükrében tragikus felhangokkal teljes.

A gyermekkor lázai, a serdülőkor és az ifjúkor megpróbáltatásai, a letelepedés és az oly sokat vágyott haza megtalálásának és a végső megtérés reményének a szertefoszlása - olyan témák, melyek egy termékeny festői pálya mérföldköveit képezik.

Természetesen könnyű lenne besorolni őt azoknak az örökifjú képzőművészeknek a kategóriájába, akiket az experimentumok, az állandó nekirugaszkodások és a „másfélén/ másképpen" állandó nyugtalansága, a tökéletes forma keresésének a vágya hajt. Gábor nem ilyen: rá nem a keresés, hanem a végső produktum, a megtalált hang, a minimálisra redukált, már-már „szűkszavúsággal" is vádolható téma és motívum - műszóval élve, minimális eszköztár alkalmazása - a jellemző. A vászonra csak olyan tárgy kerülhet fel, amit a művész előzőleg jól „megtisztított", amelyet a fókuszba helyezés

előtt felesleges árnyaitól s a rá lerakódó „idősalaktól" megfosztott. (Ilyen értelemben Gábor alkotási módszerét a szobrászokéval hozhatjuk összefüggésbe.) Egyszóval a tiszta fogalmazás és motívumhasználat - ahogy azt szóban is megszokhattuk tőle - nem elsajátított jellemzői Gábor alkotásainak, hanem vele született igény, a precizitással és a grafikusokra jellemző, már-már kötelezőnek tűnő „rendszeretettel" együtt.

A pályaív megrajzolásánál nem szükséges a méltatónak különösebb kitérő megjegyzéseket tenni. Egy értékorientált, az emberi jóba és az emberi humánumba vetett megingathatatlan hit elkötelezettje Gábor. Emiatt a nyílt, de pátoszmentes angazsáltság - s ez a fogalom Gábortól egy cseppet sem idegen! - miatt a festőművészt a XX. századi magyar (ki túlzással közép-európai!) festők között is különleges hely illeti meg. Azt is mondhatnánk, hogy ő a magyar festészetben az utolsó avantgárd festő, aki a századelő nagy kísérletezéseitől, - amelyeknél, tudjuk, az alkotói szabadság a formabontástól a formaépítésig ível, kipróbálva az új művészeti kifejezés megannyi felkínálkozó változatát - eljutott a tiszta formához, s rajta keresztül önmagához.

A klasszikus képzés nyomai (budapesti évek), valamint a későbbi a zágrábi továbbképzés és specializáció is a hagyományos fesll