Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

A kásatörő nagymozsár

hajdina és a köles termesztésének nagy múltja van vidékünkön. A kását, amit ezekből készítenek, már nagyon régóta ismerik.

Közvetlen aratás után a gabonaföldekbe vetették, hogy még a hideg őszi idő beállta előtt beérjen a termés. Ha az időjárás kedvezett, volt is jó termés. Egyik faluban fölállítottak egy cséplőgépet, itt csépelték el több falu kölesét, hajdináját. Utána a padlásra terített ponyván szárították a kicsépelt szemet. Ezután következett a kásatörés. Először nagy üstben megfőzték, de nem puhára, csak addig, amíg a mag elvált héjától. Utána újra száradni tették, vigyázva, hogy ne legyen túl száraz, mert különben kása helyett liszt lett volna belőle.

Abban az időben több helyen is volt kásatörő mozsár a faluban. A nagy boronákból készült zsuppos pajták eresze alatt vagy a pajta végében egy leeresztő alatt voltak elhelyezve. De mozsár a pajtában is állott, vagy éppen a nagy ős töke alá tették. A pajta oldalán faszögekre akasztották a fölöző rostát vagy a hajdinakása tisztítására szolgáló kisebb lyukú rostát. De az östök alatt volt a magkukorica helye is, melyet fosztásánál fogva akasztottak fel, ebből lett a jövő évi vetőmag. A pajták többnyire bontott házak boronyájából épültek. Ezért is látszik rajtuk sok helyen a bevágás. A gerendák közét nem tömték ki, hogy a szárító levegő hadd járja át a benne felhalmozott termést, szalmát, szénát.

A kása törő alsó része, a törzsök tölgyfából készült. Ennek az egyik felébe mély üreget véstek. Ide került a mag, amit törni kellett. Teknyőásó szerszámokkal mélyítették ki a lyukat. Az alja is félgömbölyű, mint a mozsár feje. A törzsök másik végén vízszintesen két erős, szögletes fa volt fölerősítve, ez volt a mozsár lába. A lábakat összekötő tengelyre volt fölerősítve a mozgó fölső rész, a nagy kalapácshoz hasonló mozsár feje, ütője. Egy jó erős, szögletes fából készült, 150-180 centimérter hosszúságú nyújtó. Ennek végén volt a kalapács, ami különösen kemény körte- vagy szilvafából készült, nehogy törés közben fölmondja a szolgálatot. A falba a törzsök fölött egy kapaszkodót csináltak. Ebbe fogódzkodott a törő, aki egyik lábával fölemeli a kalapácsot, majd a másik lábával rálépve hirtelen lecsapja.

Lecsapáskor a fej a törzsök üregébe vágódik, melyben a hajdina vagy más egyéb van, s törik mindaddig, amíg csak ki nincs törve, a héjától megtisztítva. Ha a gazda ráért, szívesen segített. Egy kötelet erősített a mozsár fejére és ezzel segített az ütés erejét fokozni úgy, hogy minden felemelkedés után lefelé rántotta. A törés műveletét már iskolás korban megtanultam, még most is meg tudnám mutatni, ha volna valahol még kásatörő nagymozsár. Lehetett még paprikát, mákot, kukoricát, kölest és még sok más magvat törni.

A kását napjainkban is sokfajta étel elkészítéséhez használják. Disznóöléskor hurkába töltik. Van véres- és a vastagbélbe töltött köleskásás fehérhurka. Ilyenkor a főzés után jól fűszerezve a két kását összekeverték, zsírral jól leöntötték. Ez volt a felséges kása. A húsból és savanyított répából készült főzelékbe köleskását tettek, ez a bújta répa, amit a vidék szlovén lakói még most is szívesen fogyasztanak. A tejes köles- és hajdinakását is szívesen megettük, amíg ki nem ment a divatból. Tél idején a sütőben a köleskását tejjel keverve addig sütötték, amíg szép barna színt kapott. Ez is nagyon ízletes étel volt.

Napjainkban senki sem tart igényt ezekre a dolgokra, lassan elfelejtjük, milyen volt a falusi élet a múltban. Pedig elhihetik, a régi, szegény világban is volt sok szép, amire szívesen visszaemlékezünk.