Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Májusfa-állítás
M ájus az év legszebb hónapja. A kereszténység e hónapot Szűz Mária hónapjának tartja. Szerte a világon májusban vannak a szép litániák a katolikus templomokban. Még számtalan régi népszokás elevenedik fel ilyenkor a falvakban, városokban, számtalan országban. Az ilyen népszokások egyike a májusfa állítása. Európa számos országában ismerik. Ez volt a tavasz jelképe, a hónap névadója. Hogy mikor honosodott meg vidékünkön, nehéz volna megállapítani. A nyugat-európai országokban, különösen Dél-Németországban nagy hagyománya van a májusfának. Szinte minden településen megtalálható ebben a szép, tavaszi hónapban. Mura- 54 vidék összes falvában ismerik. Szokták is mondani, az olyan falu, ahol nincs májusfa, bizony nagyon szegény. A Feketeerdőn kivágott berekfa volt a májusfa. A falusi legények már napokkal előbb kikeresték az erdőben erre a célra alkalmas szép, egyenes szál fát. Volt idő, amikor az erdész engedélyezte a fák kivágását, de legtöbbször lopni kellett. A nagy nap előestéjén vágták ki a fát, és a falu erősebb legényei vállon hozták ki az erdőből. Azután szekér hátuljára kötötték, a koronája a földön csúszott. A falu főutcáján végigtolták a szekeret a falusiak nagy örömére és megelégedésére. Hídvégen mindig a harangláb elé állítottuk a májusfát. A fa fölállításának helyszínére érve lehántoltuk a fa kérgét sziukéssel (kétnyelű faragókés). A fa meghagyott koronáját zászlókkal, színes rózsapapír-csíkokkal díszítettük, meg egy-két üveg bor is került a fára. Ezek után kezdődhetett az állítás. Mély lyukat ástunk a földbe. Azon az oldalon, ahol a fa fekszik, meghosszabbítottuk a lyukat, és ide tettük a fa tövit, majd elkezdődött a nagy munka. A falu apraja, nagyja részt vesz ebben a munkában, mert szükség van minden segítő kézre. Mindenki úgy segít, ahogy tud és bír. Köteleket kötnek a fára, de úgy, hogy később egy rántással el lehessen oldani. A közeli házak padlásablakaiból kezdik húzni. A többi nép előbb bakokat, majd létrákat tesz alája. Majd ha már emelkedik, hosszú póznákkal segítik, amíg egyenesen nem áll a földíszített fa. Másnap reggel, ahogy megvirrad, mindenki eljön megnézni, és megcsodálja a szépen földíszített, a tavaszi szellő által ringatott fakoronát. Ilyenkor mindenki büszke, mert lám-lám, a miénk az idén is magasabb és szebb a szomszéd falusiak fájánál. A fára akasztott, borral teli üvegeket le lehetett hozni, ha volt, aki a fa sima derekán föl tudott mászni odáig. A fára mászással én is számtalanszor próbálkoztam, de sohasem sikerült. Néha volt olyan bátor és kitartó, akinek sikerült. Aki nem merte megpróbálni a fára mászást, kinevették, gyáva legénynek tartották a többiek. Egész május hónapban állt a fa. Az utolsó vasárnap eladtuk a legtöbbet ígérőnek. A kapott pénzen bort vásároltunk és jót mulattunk. A májusfa nyomórúdnak is jó volt, vagy tűzifa lett belőle. Szinte nem is múlt el vasárnap, hogy ne lett volna bál, táncmulatság valamelyik faluban. Itt jött össze a fiatalság mulatni, de olykor párt is választani magának. Éjfél elmúltával nótaszóval indultak a legények végig a falu főutcáján, a lányos házak előtt meg-megállva, elnótázva egy-egy szép nótát, és ha még gyertyafény is gyulladt az ablakban, tudni lehetett, hogy tetszett a nóta, és nem volt hiába a fáradság. Napjainkban nincsenek falusi táncmulatságok, magyar nótát se hallani esténként a faluban. Úgy gondolom, a fiatalok közül is kevés van, aki még tud nótázni. Ma már máshol töltik az estéket a fiatalok, mások az igények és szokások. De bizony az akkori idő is szép volt, kár hogy a mostani rohanó életben csak emlékek csupán, azok is ma már csak néhány idősebb emberben élnek.
