Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

Szüret Lendvahegyen

űvös, ködös őszi reggel van. Október eleje, a szüret ideje. Néhol már a tájra nehezedő köd is fölszakadozik, itt-ott előtűnnek az országúton lassan döcögve haladó szekerek. Hordókkal, kádakkal vannak megrakva. A hordók tetején takarókba és kendőkbe burkolózva asszonyok, gyerekek üldögélnek arra várva, hogy megpillanthassák a Lendvahegy szőlővel beültetett oldalát, ahol ma kezdődik a szüret. A kisbíró már vasárnap a nagymise után kidobolta, hogy ma kezdődhet a szüret. Ezt a napot a gyerekek is nagyon várták már. Még az iskolában is szabadnapot kaptak a jobb tanulók, hogy elmehessenek a szüretre. Ilyenkor szokták mondani: szabad a vásár! Lehet szőlőt enni, mustot inni, gesztenyét sütni, diót szedni, és még számtalan más szórakozási lehetőség is akadt. Estére már elég is volt a sok jóból. Amikor az utolsó tőkéről is leszedték a szőlőt, már tudta a gazda, hogy jobb volt-e a termés a tavalyinál, vagy kevesebb termett. A vacsora is elkészült, és azután - ha volt még a tavalyi óborból - vidám hangulatban telt az idő, előkerültek a szép, régi nóták. Vacsora után indultak lassan hazafelé, a jól végzett munka örömével.

Majd minden szőlősgazdának volt borospincéje a hegyen, benne állott a nagy főfás prés, amelyikből napjainkra csak egy-kettő maradt - mutatóba. A borospincében volt egy nagyobb szoba tűzhellyel, asztallal, padokkal. Itt étkeztek, tartózkodtak, itt látták vendégül az arra járókat, és nemritkán a késő esti órákig vidáman nótázgattak.

Az újtamási pincesor vidékünk büszkesége volt. Szép pincék állnak sorban. Mára már erősen pusztulásnak indult, nem becsülik az emberek ezt a régi szépséget. Boronákból, faragott fatörzsekből rakták össze körösztkötéssel a sarkokon a falát. A teteje rozsszalmából, zsúpból van. Ha rendesen megcsinálták, ötven évig is eltartott. A kévék között volt egy kanca meg egy bak kéve. A kanca kévéknek volt szép töve, az adta azt a lépcsőzetes formát. Csak az épületek végénél volt ilyen. Ormozásnak mondták a szegélyek lekötését. Fűzfavesszőt hajlítottak, azzal erősítették, rögzítették, hogy a szél fel ne szakítsa. Legtöbb helyen végig a gerincen fából volt az erősítés. Katonáknak mondták azokat a keresztbe rárakott lefogó

fákat. A katonák alját lécekhez szögezték, így egymást is tartották. Nyáron kellemes hűvös, télen meleg volt a pince, le is padlásolták.

A pincében elöl volt egy nagyszoba, abban egy nagy tölgyfa asztal, körülötte padok, itt tartották az ünnepségeket a hegyre járó emberek. Benne cserépkályha szolgáltatta a meleget. Itt vendégeskedtek, borozgattak az emberek. A másik helyiség a présház. A pincéken kis ablakok voltak, hogy a rablók ne tudjanak beférni. Még vaspálcát is tettek bele keresztbe. Vagy a földszinten, vagy az épület alatt volt a pince. Az épület végén volt egy lejáró lépcső. Fölötte a pince sátora, amit cseréppel fedtek, védte az esőtől a lejáratot. A mi pincénk 1831-ben készült, sajnos már nincs meg. Annak belül, a présházból volt a lejárata. Elég széles lépcső volt, meg az ajtó is, hogy a hordókat mosáskor föl lehessen hajtani, tisztítás után vissza, baj nélkül le lehessen gurítani. Ez az épület elejin volt. A pincében csak a boroshordók voltak. A kádak, szüretelő edények, kapák elfértek a présházban. A présházban főfás nagy prés volt. Hatalmasan pattogott, mikor préseltünk rajta.

Ha a hegyre mentek borért, bőrtarisznyában vitték az üveget. Három pintös üveg fért bele. A pintös üveg egy liternél több volt, de másfél literes nem volt. Az asszonyok a kosarat vitték a karjukon, benne ennivalóval, a férfiak meg a bőrtarisznyát a bornak. Volt bucska is, fából készült, dongás, lapos edény, 3-5 literes nagyságú. Vászon tarisznyában, hátas tarisznyában hordták. Jól felkötötték a hátukra. A tarisznya száját madzaggal összehúzták. Hátizsák szerűen lehetett felvenni. A bőrtarisznya a nyakban keresztben állott, az ember oldalán lógott. Ennek a teteje lehajlott, le lehetett csukni.

Tudok egy esetet. Egy rokonunk, Gyurku bácsi jött a hegyről hazafelé. Elfelejtette a bőrtarisznya födelit lecsatolni. Ahogy lépegetett, mindig egyet huppant. Megállt az öreg, akkor csönd lett. Megint lépögetett, megint huppant. Kezdett gyorsabban lépni, annál jobban hallatszott a huppogó hang. Az öreg megindult szaladni. Itt a falu végén a harmadik háznál volt egy hágcsó, amin át lehetett menni, de nem volt ideje az ijedtségtől átlép