Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Nagymosás a patakon
A Á. JL nagyobb családoknál majd minden második, harmadik hónapban párottak, és a közeli patakon mostak. Nem sokat számított, hogy nyár vagy tél van. Mosnivaló volt bőven minden időben. Ha lett volna mosógép, a nagy, vászon ruhadarabokat akkor sem lehetett volna géppel kimosni. Ezért a párlás, majd az utána következő mosás volt érvényben mindenhol. Már kora reggel előkerült a pároló edény. Egy fenyőfából készült, közepes nagyságú kád szolgált erre a célra. Az egyik dongája jóval vastagabb volt a többinél. Ebben vastag fúróval fúrt lyuk vezetett egészen a kád fenekéig. Ezen keresztül lehetett a kád fenekén levő lyukat kinyitni és 28 elzárni. Ebbe az edénybe rakták a párlani való ruhákat jó szorosan egymás fölé és egymás mellé. Ha tele volt, a tetejébe ruhába kötött, kirostált fahamut tettek, majd letakarták. A kádat rátették a négylábú párószékre, melynek váza kereszt alakú volt. Magasságát akkorára vették, hogy alá sajtárt tudjanak elhelyezni. Ebbe a sajtárba folyt a lúg, mely a ruhára öntve lassan leszivárgott. Egy nagy üstben, a páró vasfazékban vizet forraltak, házilag készített szappant és egy kis vízben föloldott lúgkövet tettek hozzá, majd a felforrt lúgot lassan, folyamatosan a hamura öntözték. így jól átjárta a kádba tett ruhákat. A szappantól és a hamutól sárgás színe volt a folyadéknak, és nagyon jól habzott. Amikor a folyadék alul kicsurgott, elzárták a lyukat, és az újra fölforralt lúgot ismét ráöntötték. Ez a munka egész nap megtartott, és csak másnap kezdődött a mosás. A páruedény mindig fenyőfából készült. Hozzátartozott a páruszék, párusajtár, páru vasfazék. Ebben forralták fel a lúgot, melyet ráborítgattak az elkészített fonalra, vászonra, ruhára. Úgy estefelé a szomszédasszonyok is átjöttek néhány mosnivaló ruhával. A jó meleg lúgban néhány darab vászonruhájukat kimoshatták. Ügy szokták mondani: kicsit szeretnénk zúzni, ha a gazdasszony megengedi. Természetesen mindig megengedték egymásnak, hiszen a másik héten már ők mentek a szomszédba, ha ottan párottak. A fonalat is párották. Az ásupon (motolla) feltekerték, majd egységenként kócmadzaggal megkötötték, így tették a páruba. Előbb gyöngén meszes vízbe tették, hogy a sárgáját, azaz a sárga színét elvegyék, majd a párolásban szépen ki is fehéredett. A nedves fonalat aztán kitették a fagyra, így is puhították. Másnap, már kora reggel a ruhákat szekérre rakták és vitték a közeli patakra. Feltették a szekérre a 4-5 méteres vastag fenyőfa pallót, melyet mosó-börünek neveztek. Erre állottak mosáskor. A patakokon több mosásra alkalmas hely is volt. A bőrűt közvetlenül a víz fölött helyezték el. Ha a patak széles volt, a vízbe egy bakot vagy rögtönzött állványt helyeztek, ez tartotta az egyik végét. Igyekeztek biztonságosra csinálni, nehogy a vízbe csússzon és a rajta álló 2-3 asszony kényszerű fürdőben részesüljön télvíz idején. Néha persze így is megtörtént, ami hosszú ideig adott mesélésre okot. Télnek idején a gazda a parton tüzelt, fazékban vizet melegített. A melegvizes edénybe mártogatták kezüket, lábukat a mosó lányok, asszonyok. A mosó-bőrű gondosan meggyalult fenyőfa palló volt, a patakba mártott ruhát hozzá csapkodták, melyet meg is tapostak. Mindezt mezítláb csinálták akár tél, akár nyár volt. Ha elvégezték a ruha tisztítását - ez úgy dél felé ért véget -, indultak haza, ahol már várta őket a jó meleg ebéd, ami különösen télen, a sok fagyoskodás után mindenkinek jólesett. A kenderfonalat is ilyen módon fehérítették, többször is megpárlották, mielőtt a szövőszékre került. Ahogy minden elmúlik, ez is elmúlt nyomtalanul. A vászonból készült ruhákat sem használják többé, de még most is nagyon sok nagymama ruhásszekrényének féltve őrzött kincse a régi vászon holmi. Büszkén mutogatják az unokáknak, akik nem is sejtik, hogy mennyi munkával, fáradsággal készültek ezek a holmik.
