Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

Fonás

eggelente köd nehezedik a tájra, a napok rövidek, itt van az ősz. A mezőn lassan már az utolsó betakarítás, a répaszedés is megtörténik. A kendervágó és tiloló szerszámok kattogó hangja sem hallatszik már. A fonásra váró szösz a kamrában várja a fürge asszonyi kezeket, akik a rokka alá ülve a hosszú estéken fonalat fonnak belőle, amiből annyi sokféle vászon, a legtöbb használati ruhadarab készült. A padlásról előkerültek a rokkák, néha egy kis javítás és zsírozás után kezdődött az egész estéket betöltő asszonyi munka, a fonás. Bizony, minden falusi lánynak tudni kellett ezen mesterséget, különben nem mehetett férjhez. Ügy szokták mondani: aki se fonni, se szőni nem tud, nem válik jó asszony belőle. Ezért igyekeztek is a dolognak minden csínját-bínját elsajátítani, még időben az édesanyjuk mellett, különben ha más házhoz kerültek, rossz anyós mellé, akkor volt mit hallgatni tőle! Abban az időben kényes és buta lány kevés volt faluhelyen. Azért, hogy ne maradjanak vénlányok, mindegyik vállalta a nehéz tanulást. A lányos házaknál volt a fiúk találkozóhelye is. Az idősebbek a konyhaasztal mellett kártyázgattak, vagy hallgatták valamelyik világháborút megjárt idősebb frontharcos háborús kalandjait. A fiatalok szemüket a lányokon legeltették, ilyenkor alakultak ki a baráti és szerelmi kapcsolatok. Amikor elkezdődött a farsang ideje, már jó néhány eljegyzés meg is történt a faluban.

Azóta megváltozott a világ. Már máshol kötnek ismeretséget és barátságot a fiatalok, de valahogy napjainkban ez a rohanó élet egyre jobban elidegeníti egymástól az embereket.