Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Kendervágás
TJLavasszal, amikor a legtöbb mag a földbe kerül, elvetették a kendermagot *is. Muravidé-ken az ötvenes évek végéig majd minden háznál termesztették ezt a hasznos növényt. Ebből lett minden szükséges, a háznál használható lepedő, asztalterítő, törölköző, ponyva, zsák és még nagyon sok más ruhadarab. Gyermekkoromban jó néhány vászonnadrágot elszaggattam, a háború utáni években még vászoninget is viseltem, aminek az eleje és a gallérja fehér gyolcs anyagból készült, és ha zakót viseltem, nem is lehetett tudni, mi van a zakó alatt. Nyár közepére már elvirágzott a kender, ekkor a virágosat kitépték, kinyűtték tövestől, a magosat hagyták érni. A kinyűtt kendert apró kévékbe kötötték, pár napig hagyták szikkadni, utána szekérre rakták, a közeli patakokhoz vitték áztatni. Kereszt alakba rakták a vízbe: leraktak egy sort, a másikat rá keresztben. Több sort tettek egymásra. Karókkal rögzítették, hogy el ne sodródjon. A patakból kapával felszedett iszappal megrakták, hogy elsüllyedjen a víz alá. A Hídikert dombnál a Szelvény- és az Ásás-patakokban áztattuk a kendert. 8-10 nap múlva, mikor megázott, mentünk kiszedni. De sok pióca is volt a vízben. Ez ellen úgy védekeztünk, hogy a nadrág szárát a bokánál megkötöttük. A pióca hasznos állat volt, gyógyításra használták a falusi népek. A fájós testrészre ragasztották, hogy a rossz vért kiszívja. Küppölözésnek mondották. A Szelvény-patak a legelőnkön keresztül kanyargott. Abban sok kígyó volt. Az rögzült bennünk, hogy ha kígyót lát az ember, agyon kell csapni! Volt itt rézkígyó is, igaz, nem a vizes helyeken. A vörösrézhez hasonló a színe. Kb. harminc cm hosszú, és 2-3 cm vastag, nem mérges! Leginkább vízisiklót lehetett találni a patakokban. A partra kirakott, megszáradt kendert az asszonyok vágták. Előbb összetörték, kiverték a pozdorja nagyját. Majd finomították a tilolón. A pozdorját eltüzelték, a konyhában ezzel gyújtottak alá. Még most is fülembe cseng a kedves, kattogó hang, amit a vágó és a tiloló szerszámok adtak ki magukból. Ilyenkor, ha valaki jól odafigyelt, meg lehetett állapítani, milyen a háziasszony: ügyes-e vagy kevésbé ügyes, mert a hang, a kattogás néhol gyors, néhol lassú ütemben volt hallható. A kendert utána gerebenezték. A keményfa pallóba kovácsoltvas szögek voltak beverve, fésű formájú volt. Azon áthúzogatták. A szép szálakat szösznek mondották, ami a foga között maradt, lett a kóc, abból kócmadzagot fontak. Előbb a szép virágosát elfonták, utána fonták a kócot. Ebből vastagabb fonál lett. Rokkapálcára kötötték, úgy fonták a szöszt. A virágosából lehetett a szép, vékony fonalat fonni, ebből lettek a legszebb ruhadarabok, lepedők, asztalterítők, törölközők. Szeptember közepére beérett a magos kender is. A kinyüvéséhez már több erő kellett, mert sokkal durvább, vastagabb volt a virágosnál. Otthon, a pajtában kicsépelték belőle az értékes kendermagot. A szárítás, áztatás előtt fejszével le kellett vágni a gyökerét. Ennek az áztatása is nehezebb volt, mert már hideg lett a patak vize, ezért bizony sok helyen a férfiak végezték ezt a munkát. Áztatás után a szárítás is több gonddal járt a hűvösebb, csapadékosabb idő miatt. Néha még a kemence melegét is kihasználták. Kenyérsütés után berakták száradni a kendert, de vigyázni kellett, mert ha túl meleg volt a kemence, még meg is gyulladt és ilyenkor odaveszett a sok munka. Ha szép, meleg idő volt, ha a vénasszonyok nyara sokáig tartott, akkor a szabadban is megszáradt, és el lehetett vágni és tilolni. A napok ekkorra már rövidek lettek, ezért sokszor este holdfénynél is kattogtak a vágók és a tilolók a faluban. A magosából vastagabb fonalat lehetett fonni. Ebből készültek a zsákok, ponyvák, fűhordó ruhák és a hátostarisznyák. Ma már csak az idősebb generáció emlékszik ezekre a dolgokra, de úgy gondolom, velem együtt szívesen gondolnak vissza, mert azóta, ahogy ez elmúlott, haldoklik a falusi élet. Pedig az apró, boronafalú házakban is éltek boldog, megelégedett emberek, akkor még a falusi gyerekek is tudtak játszani. Manapság, ahogy elnézem őket, úgy látom, ezek a gyerekek unatkoznak és nem tudnak mit kezdeni az idejükkel. A kis bogárhátú házak legtöbb helyén magas, emeletes házak büszkélkednek manapság, így megy a rohanó élet tovább. Gyereket is manapság kevesebben vállalnak, azzal érvelve, hogy drága az élet, nem éri meg vállalni. De hogy a következő generációnak ki keresi meg a nyugdíját, nem lehet tudni.
